1969 telén, tizenhárom évvel a forradalom után, egy nyirkos és szürke estén anyám kézen fogott, és a romvároson át elvitt a színházba, hogy megnézzem a nagyanyám.

Az én gyönyörű nagyanyám akkoriban balladákat szavalt, erdélyi népballadákat. Ezt a kifejezést, hogy erdélyi népballada, már nagyon korán megtanultam, ízlelgettem, forgattam a számban, próbáltam úgy kimondani, ahogy azt a szüleim és a nagyszüleim kimondják, mint a az összeesküvők a száműzött király nevét, voltak ilyen titokzatos többlettel kiejtett szavaik, Házsongárd, Brassó, Kolozsvár, és az erdélyi népballadák, és én nagyon irigyeltem őket ezekért a szavaikért és az összeesküvés mágiája miatt.

Már korábban is láttam nagyanyámat erdélyi népballadákat szavalni, mert amikor a fellépéseire gyakorolt, gyakran hárult rám a közönség szerepe, ott ültem, és néztem nagyanyámat, ahogy láthatatlan ellenfelekkel hadakozik, azt állítja, hogy meghalt valakije, és ezen jajong, aztán homályos és bonyolult indokokból ölni készül, hörögve gyűlöl, és villog a szeme, aztán megenyhül, csábít, varázsol és hízeleg.

Nagyon aggódtam érte, ott kellett ülnöm, mert más nem ért rá, és meg mert nagyanyám közönség nélkül nem tudott gyakorolni, ott ültem, és egyik rémületből a másikba estem, hogy mi lelte nagyanyámat, ültem tehetetlenül, mert éreztem, hogy nem fogok tudni rajta segíteni, éreztem, hogy az erdélyi népballadák nálam sokkalta erősebbek, és nagyanyámnál is sokkalta erősebbek, itt állunk szemközt az erdélyi népballadákkal, és el vagyunk veszve, nagyanyám meg én.

Úgy látszott, hogy az erdélyi népballadák nagyon veszélyes dolgok, a legriasztóbb szélsőségekbe hajszolják és kiforgatják önmagából az embert, személyiségét megsokszorozzák, hangját az alig hallható suttogástól az érces kiáltásokig a legszélesebb skálán mozgatják, úgy látszott, hogy az erdélyi népballadák nagyanyámra egyenesen életveszélyesek, hiszen lám, most is fel-alá szalad a szobában, kezeit az égre emelve könyörög, most meg átkokat szór a ruhásszekrényre, most összeomolva a tenyerébe temeti arcát.

Ültem a nagyanyámmal szemben, senki más nem volt a lakásban, csak mi, az erdélyi népballadák, nagyanyám, meg én. Ültem, hogy nagyanyám majd „bele ne süljön”, hogy „minden tökéletes legyen”, ültem anélkül, hogy tudtam volna, mire megy ki ez az egész, anélkül, hogy a színházról és a közönségről bármi fogalmam is lett volna, én azt hittem, hogy ezt így kell, hogy ezt mások is így csinálják, hogy ez a felnőttség, hogy erdélyi népballadákat szaval az ember, nyilván a szomszéd néni is, meg a házmester, meg a szemközti házakban lakók, ez zajlik minden lakásban, az emberek erdélyi népballadákat szavalnak, a város, az ország, a világ, szavalnak, a gyerekek nézik. Itt nálunk most még csak a nagyanyám, de rövidesen eljön az idő, amikor apám is, meg anyám erdélyi népballadákat fognak szavalni, esetleg egyszerre, itt fognak fel alá járkálni hárman a szobában, és átkozódnak, sírnak, fogadkoznak és fenyegetőznek, és majd én is így fogok tenni, ha egyszer felnövök.

Korábban is láttam már tehát, ahogy nagyanyám balladákat szaval, de színházban még nem mehettem, arra egészen addig a szürke estéig éretlennek ítéltettem, állítólag nem tudtam volna végigülni, ami nyilvánvaló hülyeség volt, mert már többször végigültem, amíg a közönséget játszottam a gyakorlás alatt, ezért arra kellett gyanakodnom, hogy a színházban vár rám valami, amit rám nézve mindeddig veszélyesnek találtak, s ami teljesen nyilván most sem veszélytelen, a színház veszélyei és az erdélyi népballadák veszélyei most összeadódnak, gondoltam riadtan. Ezért a lelkemben nem csekély aggodalommal mentem a színház felé anyám kezét fogva a romvároson át a fehér ingemben, amit direkt erre az alkalomra kaptam, s amelynek komor ünnepélyessége az aggodalmam tovább fokozta. Így érkeztünk meg a színház elé.

Most épp a kisoroszi kocsmában ülök, és hallom, hogy tegnap éjjel valaki leharapta egy kutya orrát. Ment haza részegen az ember, jött szembe a kutya, a szomszéd kutyája, kis kotorék, amilyenek errefelé általában a kutyák, megfogta a kutyát az ember a két fülénél, felemelte, és leharapta az orrát, nyilván azt a fekete gombot a végéről. Leharapta, aztán kiköpte, eldobta a vinnyogó kutyát, és ment tovább. A vita azon folyik, hogy vajon előre megfontolt volt-e a szándék, egy gyerekkor óta dédelgetett, titkos terv valósult-e meg, avagy az ember csak egy hirtelen jött ötletnek engedelmeskedett.

Ez csak egy excursus volt, és most ott tartunk, hogy megérkeztem anyámmal a színházba, és a közönség, akik egyelőre az előtérben várakoztak, felénk fordult, ahogy beléptünk az ajtón. Felénk fordultak, hogy megnézzék nagyanyám unokáját, aki most lett színházérett éppen, nagyanyám unokáját, a titkok tudóját, aki e rokonság révén az erdélyi népballadákkal közeli, mondhatni intim viszonyban áll. A fenséggel és a száműzött királlyal eljegyzett, szomorú közönség volt, kultikus közösség, akik az esti nagy misztériumra vártak, de addig is kézről kézre adtak, és alkatomon, arcomon a titkos közösséghez tartozás árulkodó jeleit keresték.

Aztán kinyíltak az ajtók, és bevonultunk a színházterembe. Az egész terem ijesztő és érthetetlen volt, a közönség széksorai, nem barátságos elrendezésben, kis körökké formálva, vagy csak találomra és összevissza álltak, hogy az emberek ide-oda beszélgethessenek, hanem militáns sorokban, arccal a leplezetlen kivégzőhely felé, amelyen ahogy megjelent nagyanyám, tudtam, hogy az erdélyi népballadák veszélyei korántsem merültek ki abban, amit a gyakorlás idején mutattak, a veszély csak most kezdődik, ez már nem is csak veszély, ez maga a katasztrófa: ráadásul nagyanyám önként, és szemmel láthatóan boldogan áll e katasztrófa elébe.

Amikor fölöttünk elaludt a villany, és a reflektorok megvilágították a nagyanyámat, megértettem, hogy mire ment ki a gyakorlás, hogy mért kellett ott ülnöm délutánonként a közönség szerepét játszva: megértettem, hogy „belesülni”, az az igazi veszély, hogy van itt egy olyan opció, hogy nagyanyámban egyszercsak megállnak az erdélyi népballadák, kiröppennek belőle, köddé válnak, hazarepülnek, és ott áll a fényben erdélyi népballadák nélkül, lecsupaszítva, és nem tud mit mondani, nem lehet mit mondani, a közönség pedig ki tudja, mit nem művel bosszúból vele. Igen, a közönség, aki mindaddig, amíg nagyanyám nem sül bele, ártalmatlannak mutatkozik, abban a pillanatban, hogy megtörténik a baj, kimutatja igazi énjét, és vérengző fenevaddá változik, és ráveti magát nagyanyámra, elfoglalja a színpadot. A közönség nagyanyám ellensége, és az erdélyi népballadák is nagyanyám ellenségei, gondoltam akkor, rettegve a székbe préselődve. Az az óra ízelítő volt a pokolból: minden szavát külön megszenvedtem, és még inkább megszenvedtem a szüneteit a szavak között, és minél hosszabb volt egy-egy szünet, annál inkább halálra váltam.

Később megtudtam, hogy ez a rettegés alighanem semmi volt ahhoz képest, amit anyám élhetett át huszonhat évvel korábban, tizenhárom évvel a forradalom előtt, amikor nagyanyámat a kolozsvári színházban lenyakazták: felrohant a színpadra, tíz körömmel esett a hóhérnak, a katonaságnak és a papságnak, akik az anyja életére törtek, és az általános derültség miatt véget kellet vetni az előadásnak.

Berlin-Wannsee

Valami török adót nézek, illetve csak hallgatom, a tévé a hátam mögött van, az íróasztal meg a fal felé fordítva a sarokban, vagy dolgozni, vagy tévézni, ezt üzeni az elrendezés, a török adón meg egy duci török szépség énekel egy rózsakertben, és időnként a szívére szorítja a kezét, tudom, mert odafordultam az előbb. Szívére szorítja, aztán leengedi, fel-le, így. Azért a török adó, hogy hátha eszembe jut valami a regényemhez, végül is abban is nagyon sok török van, rengeteg török, az egész magyarországi török haderő, most épp lapítanak, mert támadunk, de vissza fognak vágni, legkésőbb a hatodik fejezetben, és lemészárolnak egy csomó bajor nehézlovast meg parókás francia hadmérnököt, de még nem tartok ott. Egyelőre a negyediket kéne befejezni épp, ez egy szerelmes fejezet, és ahhoz még eszembe kellene jutnia néhány dolognak. Kérdés, hogy a törökről jut-e az ember eszébe a török, vagy valami másról; teszem azt, eszembe juthat-e Bölcs Leó Taktikájának harmadik könyvéről a púpos olasz pincér, aki tegnap pizza sicilianát tálalt nekem sok pici szardellával és méregerős paprikaszeletkékkel? Az elme nagy titkai ezek.

Néztem egyébként itt a tavat, a Wannseet, egy nagy döglött hal lebegett a korlát tövében némi hordalék között, nem tudom, milyen hal, mert már nagyon döglött volt, egészen amorf, de talán egyébként se tudnám, rég horgásztam, rég horgásztam egy jót, sneciztem néha, de azért az csak nem ugyanaz, és az ilyen tudások, mint például ami a halfajtákat illeti, hajlamosak kiesni, a sencit leszámítva már mind kiestek, kicsusszantak, domojkók, márnák, meg a többi, nagy, néma, síkos halak, ahogy egyébként minden más is, az arcok például, így egy hét távollét után, kicsúsztak szinte mind.

Erre akkor jöttem rá, amikor most hirtelen be kellett adnom egy fotót magamról valami izébe, nem volt fotóm, nem hordok magamnál fotókat, se magamról, se másokról, meg voltam lőve. Vettem egy digitális gépet, ez volt az első dolgom, láttam, hogy van rajta ez az opció, a magányos utazók műfaja, akik szégyellnek megkérni másokat, vagy nem merik a kezükből kiadni a gépet, mert attól félnek, hogy a szimpatikus amerikai nyugdíjas-házaspár eliszkol vele, az az opció, hogy lefényképezi a fényképezőt. Le kell tenni valahova, benézni, aztán gyorsan odaszaladni a beállított helyre, mielőtt a gép még exponálna. Sok tragikomikus családi kép készült már így a világtörténelemben, amikor a papa is benne akart lenni a képben. A papáknak ki kell maradniuk, akkor lesz jó a kép, akkor fejlődnek frusztráció nélkül a fiúgyermekek, akkor nem fáj a fejük a családanyáknak, hízik a családi kassza és őrzi szüzességét a bárszekrény. Ki kell maradni és el kell menni egyedül, és egyedül fényképezkedni távoli földrészeken, komor helyszíneken, itt Berlinben például Kleist sírjánál, mogorva hársfák alatt, akik még azt is látták, hogy lőtte főbe magát, miután a nőjét is főbe lőtte, önkioldós kamerával, az a férfiműfaj.

De persze Kleistnek könnyű volt, Kleist katona volt, tudta, hogy kell bánni a fegyverrel.

Elsőre nem értem oda, a lábam látszik, meg a kezem, ahogy a pad támlája felé lendül, és egy kétségbeesett grimasz egy nagyon furcsa fejen, amely nem lehet az enyém. Tudom, mert szoktam nézni magam, kirakatüvegben, autószélvédőn, meg persze fürdőszobatükörben, mindenütt, ahol csak látszom, és ezért tudom, hogy az az ember ott nem lehetek én.

Másodjára már odaértem, le is ültem, csak az arccal volt a baj, épp elindult valami mosolyféle, csak még nem fejeződött be, és mosolyognom kellett a képen mindenképpen, fontos helyre készül a fotó, szimpatikusnak kellett lennem, kedvesnek, ami egyébként nem vagyok, ahhoz az arcom előbb el kell rendezni, és az nem megy rögtön, na de mindegy is. Aztán megint valami gikszer, aztán megint, furán tartott vállak, egészen behúzva, összenyomva, hozzá valami eltorzult és megnövekedett áll, és olyan mosoly, mint Ceaucescué, amikor a koporsóban mutogatták, ha mond ez még egyáltalán valamit.

Aztán feladtam, kész, Kleist sírjánál ilyen az ember, és hazamentem. Kiválasztottam egyet találomra, és elküldtem. Láttam, hogy ez nem én vagyok, hogy a fotó nem rólam készült, de akkor már idő volt, mindegy volt.

Aztán később eszembe jutott, hogy az egész fotózkodás alatt előképeket kerestem, arcokat, azokét, akik nekem szimpatikusak, mint, és akkor itt most a nevek következnének, ha. Arcok, amelyek után a sajátomat igazíthatnám, minthogy a sajátomban nem bízom ezek szerint, de még a Dürer sapkás önarcképe se jutott eszembe, egyetlen arc se jutott az eszembe. Semmi se volt meg, amit otthonról kellett volna hoznom. Meg egyébként is minden olyan bizonytalan volt, olyan körvonaltalan, csak valami homályos fiziológiai öntudat, vegetatív jelenlét. Még a Kleist-féle hársfák, még a Wannsee is, és ez az egész szigetcsoportszerű város megérinthetetlenül, kétdimenziósan lebegett, mint a Feszti-kép.

Fura dolog ez egyébként, minden utazásomnál így van, hogy hosszabb-rövidebb ideig minden új helyen csak lebegek, kóválygok valami nyomasztó elveszettségben, az üres porhüvely, isten vaktölténye. Küzdök, hogy visszahódítsam az elvesztett, elfoglalt, lezárt teret, énem erkélyét, ahol a napfény ragyog, és a piazzán nyüzsögnek a népek, amíg én a dohos szobából dörömbölök a bedeszkázott ablakokon. Ha Kisorosziba megyek, csak néhány órát, ha Nyíregyházára megyek, már két napot, és így tovább. Berlinben egy hétig nem tértem magamhoz, és most már azt hiszem, tudom, miért.

Hát azért, mert a daimón gyalog jár. Az enyém legalábbis biztosan. Azért jár gyalog, mert még az előttről származik, hogy az angyalokat feltalálták volna. Már ha csak buszra szállok, előbb-utóbb lemarad, és akkor jön ez a furcsa elbizonytalanodás, eltűnnek a koordináták, az öntudat elhalványul, már csak alig pislákol, mint a mesebeli erdő mélyén, a rablók tanyáján a fény. Nincsenek emlékek, nincs raktározás, csak a test utazik a térben, zötykölődik a vonaton, bóbiskol a távolsági buszon, vagy nyolcezer méteren whiskyzik. A daimón meg gyalogol, kis táskájában a flopykkal, hűségesen, komótosan, eleinte talán még integet is, kiabál, méltatlankodik, aztán feladja, és egyedül kutyagol tovább. Végül odaér, amikor a gyalogló odaérhet, kicsit szemrehányóan lezökken a székbe, kifújja magát, fájó lábszárát masszírozza, és akkor aztán jól van minden megint. Az ablakokról lefeszegeti a deszkákat, a denevéreket, baglyokat és éjjeli lepkéket kiseprűzi, aztán kiülünk az erkélyre, bort töltünk, rágyújtunk, és nézzük az alkonyi nyüzsgést a piazzán, a platzon.

Van nekem egy démonom, a Gergő.

Vannak rajta kívül más démonaim is, de ezek név dolgában vagy gyengébben, vagy túlhabzóbb bőséggel vannak eleresztve, meg cserélgetik is a neveiket egymás között, aztán meg én is tartok néha keresztelőt, csak úgy fröcsköl a baptisztérium; meg olyan is van, hogy egyszercsak beállít egy vadonatúj, vadonatúj névvel, és akkor azt is szokni kell. Néha sikerül egyiknek-másiknak a seggére verni, azt kihúzom a listáról, miként az osztályfőnök húzza ki a túlkoros és sokadjára hetedikes nebulót, és ereszti tovább nevével együtt az élet zűrzavarába. Vesződjenek most már vele mások.

De ez a Gergő, ez mindig is Gergő volt, és mindig az is marad.

Csodálkozva figyeljük ezt a nagy jövés-menést, a Gergő, meg én.

Hogy ki is pontosan ez az én, ezt most hagyjuk máskorra, elég legyen annyi, hogy sem nem Péterfy, sem nem Gergely, sem nem valami harmadik, de vanni - van. Valami van. És van a Gergő is.

Nem tudom, hogy viszonyul Jancsihoz a János, Lalihoz a Lajos, István a Pistihez, Palihoz a Pál, nem tudom, hogy náluk a becenév vajon nem csak a gyerekkor fosszíliája-e, mint a mecsbox, amely költözéskor kigurul a szekrény mögül, plusz a családtagoknak és barátoknak tett engedmény, vagy valami más is - csak a magam nevében, a magam magamában beszélhetek (de hát éppen erről volna szó), ami, mint ez az előbbiekből nyilvánvaló, nem azonos azzal, ahogy a Gergely a Gergőhöz viszonyul. Lehet, hogy náluk a Paliból a Pálba, a Laliból a Lajosba lezajlott egy szép és természetes átmenet, amely nagyjából a felnőtté válással, a saját személyi igazolvány és választójog birtokba vételével paralel; hol egykor Palik szaladgáltak, ott most Pálok cammognak, saját Pálságukat teljes terjedelmükkel betöltve, mint egy megérdemelt bőrfotelt, hogy a koporsót már meg se említsem, azt a végérvényes és tökéletes megPálosulást.

A Palika egy ígéret, amit beteljesít a Pál – már persze jó esetben: ismerjük az örök Palikákat, akik dúlt anyjuk mögött vontatják a gurulós szatyrot, és belerejszolnak a nadrágjukba (a sajátjukba).

A Gergő először is nem becenév, hanem saját szubsztanciája van, a Gergely pedig nem a Gergőből lett, sem nem fordítva, hanem mindig is ott volt, a Gergellyel párhuzamosan, pontosabban a párhuzamok természetét ördöngösen kijátszva mintegy körülölelve, mintegy fojtogatva azt. A Gergő a Gergely parazitája, ez többé-kevésbé megkockáztatható.

Itt segítségül lehet hívni azt az érvet is, hogy én nem vagyok Gergely.

Meg azt is, hogy Gergely nevű démont nem ismerek.

Ide tartozik még az is, hogy egy nagyon lezserül kezelt logika szerint e szöveg személyessége már az esztétikumát fenyegeti, de még egyszer ismétlen: én különféle okokból sem egyik, sem másik nevem nem vagyok. Személyesség ezzel kilőve. Ezért beszélünk itt most a szokatlan egyes számban, hogy mállasszuk a személyességet támasztó érveket. Hogy málljunk.

Így nagyjából eléggé körbehántoltam ezt a Gergőt ahhoz, hogy komolyan lehessen róla beszélni. Hogy ez a Gergő mért nem Gergely-szupplementum, és hogy mért annyira külön valami, hogy démonná lehetett.

Ha Gergőnek szólítanak, összerezdülök, mintha a nekem célzott golyó épp a fülem mellett fütyülne el, aztán illedelmesen beállok egy tökéletesebb célpozícióba; válaszolok, és Gergőre sandítok, a démonra, aki szalmakalapjában mellettem csetlik-botlik, mert nem szokta meg a városi életet. A Gergő ugyanis vidéki gyerek, még annál is vidékibb: erdélyi. Erdélyből kóborolt egészen hozzámig ez a Gergő nevű démon. A család erdélyi gyökereiből sarjadt ez a Gergő, kicsi székely Gergő, pörge szalmakalapban, éppen serkenő bajuszkával, valahonnan a Hargitáról. Kicsit debil, nagyfejű, hasbavállas gyerek, maroknyi székely.

Ezekkel a mondatokkal most ezt a Gergőt kellőképpen sikerült megtaposni, ami veszélyességéhez mérten aránytalanul súlyos válaszcsapás, de hát ez van. Erőfitogtatás, ez a lényeg.

És még alig törölte le a vért a bajuszkáról, újra bele fogok gyalogolni.

Amíg másnaposan tovább aludnék, ez pásztorsípjába fúj, úgy ébreszti a napot. A Jóistenke harmattal permetezi előtte a rétet. A madarak füttyögetnek neki, és ő tökéletes élethűséggel visszafüttyöget. Aztán, ha nagy nehezen felébredek, itt téblábol mellettem, pásztorbotot farigcsál, amíg én a klaviatúrát kalapálom, aztán unatkozik, ásít, és megint énekel, valami idióta egyszerűséggel és romlatlansággal, ami felkelti bennem a romboló szenvedélyt. Aztán belekukucskál, hogy mit írtam, és szavakra meg mondatokra mutat, amelyek szerinte értelmetlenek, amelyek szerinte nincsenek. Az ellenérvekre, az úri huncutságokra dacosan legyint. Istenigazából csak a mesékkel tud úgy-ahogy kezdeni valamit, de ott is idegesen mocorog minden újításra. Ha az utcára kimegyek, leáll bambulni a furcsább öltözetű emberek után, a nőktől nagyon fél, olyankor elbújik mögém, és bajuszkája szöszeit csavargatja. Ha leállok beszélgetni valami ismerőssel, az egészből egy kukkot sem ért, gyanakodva hunyorog, mintha épp a bőrére alkudnék. A promiszkuitáson elszörnyülködik, és az utolsó ítéletről motyog. Ha olvasok, odatolakszik mellém és a könyv fölé hajol, és minden szónál felujjong, amit véletlenül felismer. Ha tivornyázom, duzzogva ül a sarokban, de ahogy hazafelé botladozom, megszán, és támogat, hogy hasra ne essek. Ha ágyba dőlök, sokáig tilinkózik valami altatót, és nem lehet tőle elaludni. Egyszóval hasznavehetetlen és idegesítő a legényke. Egyedül akkor veszem néha hasznát, ha ördögökkel találkozom: a Gergő olyankor harciasan előreugrik, előrántja székely bicskáját, és azzal hadonászik az ördög felé, amíg az el nem unja, és legyintve otthagy bennünket. Röhögni sincs kedve rajtunk, annyira groteszk az egész, ahogy állok én, a langaléta, ezzel a reflektálatlan mitugrásszal az oldalamon.

Ma például négy vagy öt ördögöt láttunk, kettő férfit, három talán nőt, az egyik mögöttünk jött az utcán, és azt sziszegte: „patkány!”, a másik, egy apródfrizurás égimeszelő hozzánk nyomakodott a villamoson, és csak bámult, bámult a szemünkbe, és ez nem esett jól nekünk, és ezzel még nem is mondtunk semmit. Másnaposak voltunk ugyanis, másnapos szorongásaink voltak, amelyek újabban halálszorongások, betegségszorongásokon keresztüli halálszorongások, figyeljük a szívünket, hogy mikor áll le, és az agyunkat, hogy mikor lyukad ki, és egyéb testrészeinkkel kapcsolatban is különféle, orvosilag nehezen megmagyarázható, ezért talán inkább csak szimbolikus szorongásaink vannak, félünk például a lábunk elvesztésétől, hogy egyszercsak ott marad valahol, leesik, elmegy, otthagy minket egy távoli külvárosban a pácban, amíg mondjuk használt lengéscsillapítóra alkuszunk, vagy orvul visszahajlik, mint egy török papucs, mint a kis Mukké egy Hauff-mesekönyben, miközben sorban állunk a CBA-ban, és elbambulunk egy Blikk-címlapon, amin, de ez már tök mindegy.

Legeslegjobban azonban attól félünk, hogy ülünk a monitor előtt, és nem jut soha többé az eszünkbe semmi, elzáratunk a játékszereinktől, minden izgalomtól és szépségtől elzáratunk, a kertből elűznek, és itt maradunk e rettenetes bádogszín ég alatt, halálraítélt szüleink közelgő halálán szorongva, halálraítélten labdázó gyerekeink körében lógó fejű halálraítéltnek, és csak a Gergő tilinkózik nekünk.

Ezerkilencszázhatvankilenc őszén, tizenhárom évvel a forradalom után, anyám kézen fogott, és elvitt a Kindergartenbe.

Akkoriban a Petőfi híd budai hídfőjénél laktunk, Lágymányos legszélén, ami egyszersmind a város pereme volt: dél felé már csak ipartelepek következtek, aztán Budafok, amely ugyan névleg Budapest része volt, azonban nyilvánvalóan mégsem volt város: a város ott ért véget, minálunk. Otthonunkat a város legszélétől egyetlen házsor választotta el: azon túl már csak a hatos villamos sínjei futottak, utána pedig romos, mocsaras táj következet dél felé, a kormos, éjjel-nappal dübörgő vasúti hídig. A híd után maga az űr, és a képzelet szörnyei.

Gyalog mentünk a Kindergartenbe, végig a Lágymányosi úton, aztán a Bartók Béla úton keresztül fel a Gellérthegyre. Ezen az útvonalon, amely Dél-Buda egyik jelentős szögletét szelte át, a házakon még mindig látszottak a forradalom idejéből származó belövések: a tüzérségi lövedékek helyét úgy-ahogy befoltozták, de a kézifegyverek golyóinak nyomai ott tátongtak végig a falakon, embermagasságban, tehát fölöttem. Ott gyalogoltam a lővonal alatt, anyám kezét fogva, könnyeimmel küszködve, mert semmi kedvem nem volt Kindergartenbe menni.

Anyám első gyereke voltam, és mert akkoriban meg lehetet tenni, végig otthon maradt velem, három évig. Azt hiszem, sokat várt az anyaságtól: a legtöbbet. Minden bizonnyal valamiféle csodát akart velem a világra hozni, az egyetlen anyaként az egyetlen gyereket, akit addig óv a világ ártalmaitól és szennyétől, ameddig csak lehet: vagyis örökre. Aztán csak el kellett vinnie a Kindergartenbe, mert így volt berendezve a világ.

Volt egy rommá lőtt kert a Gellérthegy oldalában, ezerkilencszázhatvankilencben; egy óriás kőkapu, a rommá lőtt kert, és egy sárga házikó. Ez volt az óvoda, ez volt a Kindergarten. Máig homály fedi, hogy mért éppen német óvodába vittek, és mért éppen a Gellérthegy oldalába, vagy ha nem is teljesen megmagyarázhatatlan, a döntés forrásvidéke abba a távoli mocsárvidékbe vész, ahol a család beidegződéseinek egyéb hanyistókjai, casparhauserei és lidércfényei tenyésznek.

Abban az időben, úgy emlékszem, nagyon idegenkedtünk a proliktól. Minthogy a világon abban az időben a prolik uralkodtak, evidens volt, hogy mi ezekkel a prolikkal és nem proli szövetségeseikkel semmiféle közösséget nem vállalunk, ünnepeiket nem látogatjuk, kultuszhelyeiket elkerüljük, beszédmódjukat elutasítjuk, isteneiket pedig kiröhögjük. Udvari költőik himnuszait nagyapám, az udvaron kívüli költő, kedvtelve, magát könnyesre röhögve idézte. Ha pedig valami olyasmire terelődött a szó, amely explicite a prolik és világuralmuk ellen szólt, nagyapám áttért a németre, s a társalgás onnantól fogva ezen a nyelven folytatódott: számomra ezért úgy tűnt, hogy ez a varázsnyelv a prolik ellen hathatós védelem, afféle erőd, amelybe nem törhetnek be. Kilátásba helyezett német nyelvű oktatásom a Kindergartenben azzal kecsegtetett tehát, hogy ebbe az erődbe én is hamarosan bebocsátatást nyerek, és minden titok feltárul, ami eddig a nichtsvordemkind varázsige után az ebédlőasztalnál következett.

Nem tudtam, kik azok a prolik, de az intelem valahogy úgy szólt, hogy amint a hatos sínpárját elhagyjuk, ahogy a Gellérthegy árnyékából kilépünk, arrafelé már prolik portyáznak, arra kószálni veszélyes. Azonban még ebbe a viszonylag integer kis négyszögbe is előretolták a maguk ékjeit, kisüzemeket és rendőrőrsöket és óvodákat, meg az isten tudja még, miket: három óvoda is volt a közelben, sokkal közelebb, mint a gellérthegyi, de oda nem mehettem, mert azokat a prolik már elfoglalták.

Valószínűleg ez volt tehát az oka, hogy gellérthegyi Kindergartenbe írattak: hogy oda a prolik, akárkik lettek légyen ők, nem járnak. Talán, mert nem tanulnak németül, talán, mert a síkvidéket kedvelik. De hát ez végülis most csak egy mellékszál volt a prolikkal, nem erről akarok beszélni.

A Ménesi út, amelyen a Gellérthegyre kanyarodtunk a Kindergarten felé, nem közvetlen folytatása a Lágymányosinak, hanem ahhoz egy rövid szakaszon még a Bartók Béla úton is menni kell. Ezen a szakaszon valahol, a mai topográfia szerint fogalmam sincs, pontosan melyik házban, volt egy kirakat, amely a világ minden kirakatánál vonzóbb volt, az egész, általam akkor bejárt dél-budai régió legtitokzatosabb és legpompásabb helye. A kirakatban egy babafürdőszoba volt berendezve, kis kád, mosdó, tükör, vécé, gázbojler, polcocskák, minden, ami kell. A kádban pedig egy baba hevert, de nem egyszerű gumibaba, nem olyan, amilyeneket a boltokban lehetett kapni: rendkívül élethű, részletgazdag és arányos baba volt, az embernél igazibb, tökéletes lény. Ott feküdt az üdvözültek mosolyával a kádban, gyerekfáraó a fehér szarkofágban. Tükre van, hogy csodálja magát, és pici klotyója, hogy a föld szennyét lemossa.

Gondolom, valami vízvezetékszerelő kirakata volt.

Ez előtt a kirakat előtt órákig el tudtam állni, de hát nyilván csak addig álltam, amíg tovább nem rángattak, ami a türelmesebb anyámnál később, a türelmetlenebb apámnál hamarabb következett be. Visszagondolva a dolog talán azért lehetett olyan vonzó, mert valami olyasmiről beszélt, ami az életben akkor is és most is hozzáférhetetlen maradt: a babafürdőszoba egy tökéletes rendről és célszerűségről beszélt, amelyben ugyanakkor a szépség uralkodik. A babafürdőszoba egy ígéret volt, megígérte nekem, hogy nem lesz nyomorúság, részlegesség, beteljesületlenség és halál. A babafürdőszobában ünnep volt, szertartás, szépség, rend és igazság. A babafürdőszoba az örökkévalóságról és az örökkévalóról beszélt. Ha végigvezettek a lővonal alatt, a babafürdőszobához jutottunk.

Az évek a babafürdőszoba igézetében teltek; az út a Kindergarten felé mellette vezetett, volt egy szemernyi esély tehát, hogy a csoda a Kindergartenben is folytatódik.

Nem tudom, a szüleim mit mondtak, hogyan készítettek föl a sorsdöntő változásra: csak a kínzó várakozásra emlékszem. Arra vártam, hogy végre történni fog valami. Ami addig volt, abban nem történt semmi, a világ a forradalom idejéből származó belövések és a babafürdőszoba, a német nyelv és a prolik szélső pontjai közt kiismerhető és kiismert, és benne nem történik semmi sem, most azonban, a Kindergartenben történni fog. Élni fogok mostantól, ez lesz. Nekem ehhez nagyon nem volt kedvem. Nekem ahhoz lett volna kedvem, ha a folytatás valahogy a babafürdőszobában, benne, általa, az ő vezérletével történik. Az örökkévalóság eseménytelenségében, a halál méltóságában, a gyerekfáraó mosolyában, és nem a Kindergarten megalázó zsivajában. A sírkert helyett a játszótér.

De hát, mit volt mit tenni, anyám elrángatott a kirakattól, mentük tovább a Kindergarten felé.

Azt hiszem, ez az út anyámnak is legalább olyan válságos volt, mint nekem. Elvégre neki tervei dőltek ezzel össze, valami káprázatos, mégis homályos ösztön tervei. A nyájba, akár proliké, akár nem proliké, amelytől mindenképpen és örökre távol akart tartani, most kénytelen-kelletlen ő maga vezet be. Bennem csak egy tétova szorongás volt, hogy a nyájjal nem lesz szerencsém; az ő rémületéből viszont arra kellett következtetnem, hogy a Kindergartennel minden visszavonhatatlanul és örökre megváltozik.

Tulajdonképpen a várakozásról akartam beszélni. Arról a várakozásról, amellyel az idők során az egyre újabb és újabb Kindergartenek elébe néztem. Ez a várakozás annak az ígérete volt, hogy előbb-utóbb csak történni fog valami. Hogy előbb-utóbb elkövetkeznek a komoly dolgok, amiért megéri. Komoly feladatok, amelyeket derekasan megoldok, nem csak úgy félvállról és unottan, fél szemmel végig a babafürdőszobára sandítva, ahol a tökéletes lény a kádban hever egy véget nem érő megtisztulásban.

Így érkeztünk tehát anyámmal a fenyegető kőkapu elé, amely a rommá lőtt kertre nyílt.

Iridium point

Ha vonatablakon nézünk kifelé, márpedig most történetesen ez van, pontosabban az előbb még ez volt, mert már éppen visszaültünk a büfékocsiba, a mellettünk lévő ablak pedig nyithatatlan, és most épp a betűinket nézzük, meg a tollunk hegyét, Iridium Point Germany; tehát ha kinézünk az ablakon, mindig elfog bennünket a gyanú, hogy már nem tartózkodunk az élők sorában.

Most pedig elmondjuk, mit értünk ezen.

Az élők során, és a többin.

Az élők sorát, úgy rémlik, először óvodában tapasztaltuk meg. Nagyság szerinti sor volt, amelyben másodikak voltunk, béták, vagy egyszerűen csak: másodikak. Érdekes sor volt ez, mert nem egymásutániságában értődött, nem menetoszlopként, hanem hosszában, arcvonalként. Nagyság szerinti arcvonalat képeztünk az óvónénivel szemközt, más néven: tornasort; de ezeket a neveket, menetoszlop, arcvonal, tornasor, akkor még homály fedte, mi egyszerűen sorban álltunk az óvónénivel szemközt, neki a gyerekeknek ez a geometrikus elrendezése valamiért szívügye volt. Élvezte öntudatlan geometriánk.

Ha azt mondta, hogy: sorakozó!, akkor beálltunk a gyerek mellé, aki egyel nagyobb volt nálunk, mellénk meg odaállt az, aki nálunk eggyel kisebb volt, (számára persze ez úgy jött le, hogy mi eggyel nagyobbak vagyunk őnála), és ezzel készen volt a sor. Nagyon szép logika volt ebben, hogy mindig a nagyobbat kell keresni, a mellé állni, mert ha az ember mindig a nálánál kisebb mellé állt volna, mindenki összekeveredik, leszámítva a legelső embert, aki mindenkinél nagyobb. Az mégiscsak megjegyezhetetlen, hogy nálunk ki mennyivel kisebb, a kicsik tartsák csak számon a saját kicsiségüket. Mélységes társadalomfilozófia lapul a nagyság szerinti sorban. Ezért nevezik az ilyen sort nagyság, nem pedig kicsiség szerintinek.

Ez volt az élők első sora.

Szép, katonás sor volt, német oviba jártunk, német nyelven folyt az oktatást, pontosabban az óvás. Volt egy rommá lőtt kert a Gellérthegy oldalában, 1969-ben; egy óriás kőkapu, a rommá lőtt kert, és egy sárga házikó. Ez volt az óvoda, ez volt a Kindergarten. Itten énekeltünk németül.

Az énekben volt Jäger, volt Hosen, meg talán Wald, de erre, a Waldra már nem esküszünk, meg végül is a Hosenre se, de a Jager, az egészen bizonyos. A Waldot talán már csak úgy a Jägerből gondoltuk hozzá most, hogy kinéztünk az ablakon, és rájöttünk, hogy valószínűleg már nem vagyunk az élők sorában.

Egyébként akkoriban még nem nagyon tudtunk németül, Jägerből nem következett a Wald, egymástól még végtelen messzeségben voltak: nem is értettük, miről énekelünk a sorban.

Itt neveztek bennünket először a nevünkön, azt mondták nekünk: Gergely Péterfy.(I-vel mondták. Meg lehet, hogy fordítva is mondták, de most itt jobban jövünk ki, ha így emlékezünk.) Nem értettük, mit mondanak. Mi akkoriban kisfiam voltunk, kisfiamok. Elfelejtették velünk közölni, hogy ezen kívül még más valamik is vagyunk. A kisfiamságból a gergelypéterfységbe elmulasztottak minket átvezetni. Tudtuk ugyan, hogy van nevünk, valami, a kisfiamtól különböző, messzi, titokzatos és magasztos, mint a kilátásba helyezett felnőttkor, az idő távoli és fenyegető sötétje, de ezzel a névvel nem sokat törődtünk. Féltünk tőle ugyanis, ez az igazság.

Gergely Péterfy, ki az. Érdeklődve nézelődtünk magunk körül

Vaszbedajtetesz? Először is biztos, hogy nem jelent kisfiamat, hogy mit jelent, nem pontosan tudni, de kisfiamat biztos nem. Továbbá a kisfiam nem jelenti azt, hogy én (mi), az tehát már lehet, hogy a gergelypéterfyvel azonos. Ámde: ha mi lennénk gergelypéterfy, olyan kéne legyen ez a név nekünk, mint egy kuckó. Mint a kutyának az ól, amelybe visszahúzódik, ha belerúgnak. Olyan kéne legyen, mint amikor behunyjuk a szemünket, és akkor ott belül vagyunk, az ólban. Mint amikor a lábunk nem lóg ki a takaró alól. Röviden: a gergelypéterfynek olyan kisfiamosnak kéne lennie.

De hát nem ilyen, sőt, inkább mindezek ellentéte; mint amikor az embert meztelenül kidobják a sárba, vagy kiszólítják a nagyság szerinti sorból, és ott áll a rommá lőtt Kindergarten kellős közepén, szemközt az óvónénivel.

A későbbiekben egyébként rájöttünk például arra, hogy többé-kevésbé Péterfyként is kisfiamok vagyunk, Peterssohnok- és senek, csak azt nem sikerült kideríteni, hogy ki volt az a Péter, az első mozgató, akinek fiaként hirdetjük magunk. Ez ügyben még apánkat is hiába faggattuk, csak szomorúan ingatta a fejét, amint majd mi is fogjuk, miután egy életen keresztül nem sikerült ennek az alapvető fontosságú Péternek a nyomára akadni. Apánk pedig szép, díszes családfát is rajzolt, és a Péterfyek címerét is bekeretezte, és elhelyezte a nagyszobában az ebédlőasztal fölött, apánk, aki pedig nem is Péter; de Péter a családfából valahogy eltűnt, a gyökerek ágbogába veszett, mint az aprócska makk, amelyből a hatalmas tölgyfa sarjadt; egy méltatlanul elfelejtett, elveszett Péter, akinek üres nevével kérkedünk. Apánk nem Péter, Péter fiai vagyunk, nevünk és létünk tehát súlyosan inkompatibilis.

Vagy nem vagyunk Péterfyek, mert az apánk nem Péter, vagy tessék nekünk bemutatni azt a Pétert, aki az apánk. Mivel ez azóta sem sikerült, még mindig úgy létezünk a nap alatt, már ha létezünk, hogy van nekünk egy ismeretlenül is legfontosabb és legközelebbi Péterünk, akire nevünkkel hivatkozunk. Akire mutogatunk, amikor bennünket hivatnak. Az ismeretlen Péter. Amíg ezt a Pétert meg nem ismerjük, a kisfiáról sem mondhatunk semmi bizonyosat.

Ha Péterfyként vagyunk kisfiamok, elárvult kisfiamok vagyunk.

Ezért aztán, amikor az élők sorából szólítanak, óhatatlanul némi fattyúszégyent érezünk. Melyikünk is lépjen ki tehát? Van Péter, a fia, és Gergely. Hárman vannak. Ez a baj a nevünkkel, hogy hárman vannak.

Ezt a hármasság-vonalat most nem követjük tovább, csak a grammatikai hozadékát hasznosítjuk.

Pétert nem ismerünk, fiai nem vagyunk, maradna a gergely. Talán az a kuckó, az az ól. De hát igaz, ami igaz, a legkevésbé gergelyek vagyunk. A Péterfyt legalább logikai úton el tudjuk utasítani, a gergellyel szemben tehetetlenek vagyunk. A gergely az egy rom, amit a gregorioszból a sztyeppei hordák maguk után hagytak. Isten háza, amelyet istállónak használnak. Ez a gergely úgy ér minket mindannyiszor, mint egy arculcsapás. Ebben a gergelyben, mint egy csapdában, vergődünk. Ezt a gergelyt szégyelljük, és ha meghalljuk, ijedten kapkodunk, mintha leszaladt volna a sliccünk. A gergely minden tekintetben rágalom. Amit nevünk vizuális rendje miatt szépsége mellett fel lehetne hozni, hogy a 7+7 betű, az egy bölcs, kabbalista döntés, hogy a mássalhangzók 1-1-2-1-2-1 elrendezése igen esztétikus, hogy a végeken az az egy-egy ipszilon a kedvenc magyar betűnk, amennyiben úgy van, hogy nincsen, stb, ezeket az előnyöket és erényeket a gergely gergelysége, gergelységének idétlensége és szemérmetlensége teljességgel lebontja. A gergely valami olyasmit állít rólunk, ami lehet, hogy legbelül vagyunk, de nem szeretnénk, ha ez kívül is látszana. A gergely minket kiszolgáltat, védtelenné tesz, lemeztelenít és megrágalmaz. A gergely minket lebuziz, lecigányoz, lezsidóz és lekeleteurópaiz.

Most, hogy az ablakon kinéztünk, ez a gergely erős érvnek tűnik a mellett, hogy már nem vagyunk az élők sorában.

Akkor azonban álltunk tehát szépen, nagyság szerint tovább a tornasorban, és nézelődtünk körbe, ki lehet vajon, akit az imént szólítottak. Tisztán hallottuk a nevet, névszerűségében nem volt semmi hiba, olyan volt, mint bármelyik másik, tehát két, semmihez sem hasonló, érthetetlen szó. Azt azért addigra már megszoktuk, hogy a nevek olyan szavak, amelyeknek semmi értelmük sincsen, még úgy se, ha véletlenül van, mint a Kisnek meg a Nagynak. Ennyiben, hogy értelmetlen, kicsit még vonatkozott is ránk, mint amikor azt mondták, hogy „valaki”, vagy hogy „gyerekek”, vagy hogy „te”. Olyan szó, amire az ember bár összerezdül, nem kell feltétlenül oda is fordulnia. Ki lehet bújni alóla. Talán még le lehet tagadni.

Csak hát: röhögtek. A sor, a teljes arcvonal röhögött azon a valakin. Mi is röhögtünk, mert bent álltunk nagyság szerint, ahol mindenki röhögött, a sorban. Az óvónéni valami röhejeset mondhatott, valami viccet, amit mi nem értünk, de a többiek igen, németül mondta talán, mindegy, röhögünk, mint ahogy énekelünk Jägert, Hosent és Waldot, pedig azt sem értjük. Énekelni jó, röhögni jó, kimaradni rossz.

Végül a sor hagyott ott minket, körré alakult és bezárult körülöttünk, mintha egy Edda-klip forgatása volna. Ők tudták, hogy egytől-egyig nem gergelypéterfyek, és valószínűleg azt is tudták, hogy kik ők, kikként mások.

Az attakra agresszióval válaszoltunk, az attakokra ez az az óta is gyakorolt, jól bevált válaszunk. Néha attak se kell hozzá, önjárókká lettünk.

Másnap kivettek az óvodából, és soha többé nem láttuk viszont a Kindergartent, a sárga házat és a rommá lőtt kertet.

Elvált, gyerektelen debreceni pszichológusnő harmincötödik születésnapjára vagyunk hivatalosak. A mondatban minden szó brutálisat csörren, leszámítva, amikor a röhögéstől puhán bukfencezik, mint egy rajzfilmbeli tömegverekedés. Ledől a játékpolc, amelyen a plüssállatok ülnek.

Kezdődik ott, hogy kurva nagy a köd. A ködben köztudomásúlag megnyúlnak az utcák, továbbá átmenetileg új mellékutak is keletkeznek, amelyek ismeretlen városrészekbe vezetnek, és ez egy ráadásul eleve ismeretlen városban a meglepetések lehetőségeit különösen megsokszorozza. Lomhán cammogó köztéri szobrokba botlunk, amelyek nyöszörögve másznak fel a posztamensre. Jólesően olvadékony és körvonaltalan félrészegen kutatni a helyszínt, ahol állítólag további italok várnak, valamint házi készítésű krumplisaláta és fasírt, melyre aztán ha sört is fogyasztunk, csak nagyon elszánt feleség bír ki egy kimerítőbb okfejtést aktuális agyrémünkről, teszem azt Bruno Schulzról. De hát azért feleség az ember felesége, hogy az ilyen rendkívüli próbatételeken is helytálljon. Azért is lett elvéve annak idején, bár nem is olyan régen. Balsejtelmek gyötrik, furcsákat is kérdez, és rémülten megugrik, amikor egy kérődző Barkas mélán kibődül a ködből. A ködben különös előszeretettel húzódnak a Barkasok és az Ifák a klinika területére, kisebb csoportokban összebújnak, egymást melegítik és erős porosz akcentussal zsörtölődnek időnként. Szívesen csatlakoznánk hozzájuk, már csak dialektológiai vonzalmaink okán is, de figyelmünket elvonja egy csapat műtőssegéd, akik neonzöld egyenruhában ügetnek a radiológia épülete felé, és gomolygó, vattás Sopianae-füstfelhőket lövellnek a szagoktól amúgy is erősen megterhelt klinikaparki ködbe. Kuncogva felvilágosítanak, hogy a Klinika Mozi éppen az ellenkező irányba esik ahhoz képest, amerre már negyed órája gyalogolunk, de kuncogásuk gyanút ébreszt, s joggal, mert az eredeti irány végül helyesnek bizonyul, és egy perc múlva már ott is állunk a Klinika Mozi előtt.

A Klinika Moziról feltétlenül tudni kell, amit egyébiránt mi is most tudtunk meg, ezért nagyképűsködni semmi jogunk, hogy: 1. hétfőn és kedden tényleg van benne vetítés, 2. hogy egyéb napokon bárként, hétvégén olykor (most is) diszkóként üzemel, 3. hogy eredetileg hullaháznak épült, és egészen a legutóbbi időkig akként is szolgált. Ez utóbbi információ némiképp megrendít bennünket, s bár a barokkos ellentétek iránt régi és olthatatlan szenvedéllyel vonzódunk, a fasírt iránti érdeklődésünk rohamosan csökken, s szemünk előtt a középkor haláltánc-motívumai ugrálnak, vagy csak néhány belőtt klinikai pszichológus pogózik a ködben? Ki tudja. Christina Aguilera, de még Demjén Ferenc is hiába próbálkozik, hogy jókedvünket visszahozza.

Valamiért a nagylábujjunk jut eszünkbe, amelyre a vonatkozó sajtófotók szerint a hullaházi dögcédulát akasztják, ezen aztán elérzékenyülünk, különösen akkor, amikor az is eszünkbe jut, hogy a lábunkon Wood Bridge márkájú cipő van, a balon 45-ös, a jobbon 44-es, két kemény, háborús év, valamint kultúrtörténeti vonatkozásokban gazdag maroklőfegyver-kaliber; nyilván nem véletlenül ebben térünk vissza, mert ezt is Debrecenben vettük, a nevezetes Csóra áruházban, ahonnan a fél Kelet-Magyarország öltözködik, márkás cipők tized-huszad-áron, például ez a Wood Bridge, meg a másik, a Pat Calvin, amelyet felekezeti okokból talán jobban kedvelünk, és amely pont fordítva mérethibás. Felületes szemlélő számára kétség kívül feltűnően drága cipő van rajtunk öltözetünk többi darabjához képest, amely részint second hand, részint kínai; az alaposabb szemlélő azonban bizonyára kiszúrja, hogy járásunk furcsán féloldalas, imbolygó, lólábunkat tehát hiába próbáljuk Pat Calvinba rejteni, továbbá az is nyilvánvaló lesz, hogy a Csórában vásárolunk, quod erat demonstrandum.

Kálvin, amikor épp egy fahídon kelt át a folyón, találkozott az ördöggel. Azt mondja Kálvinnak az ördög, stb. Merengésünket nincs időnk folytatni, mert a parketten a klinikai pszichológusok vad táncba kezdenek. Mindig sejtettük, hogy a klinikai pszichológusok nagyon tudnak valamit, s most, íme, a bizonyíték. Egész szélörvényt kavarnak maguk körül, beleng a tavalyelőtt szilveszteri dekoráció, az álmennyezetről lassú por pereg. Sikerül szert tennünk egy palack félédes villányi vörösre, dugóhúzó viszont nincs, a következő perceket ezért gyűrűs-, majd kisujjunk ízületeinek nyomáspróbájára szenteljük. A terhelés három, majd négy G-re növeljük, a dugó nem mozdul, az ízület viszont egy sejtelmes roppanással feladja. Sikolyunk Madonnába vész, első reflexből - teljesen ostobán egyébként – a vécé felé igyekszünk. Nem tudjuk, a vécében mit is kezdjünk az ízülettel, állunk, fogjuk, sziszegünk, próbáljuk felmérni a veszteséget. Bűntudattal gondolunk bogarakra és más ízeltlábúakra, amelyeket egykor megcsonkítottunk, és bicegésükben, fetrengésükben gyönyörködtünk. Eszünkbe jut, miközben megroppant ízületünket szorongatjuk, az a sok letépett, letépettségében tovább rángó, rúgó, kalimpáló láb, ízelt láb, mert azért mégiscsak az ízületről jutott eszünkbe. Asszociációnkat kimondottan élvezzük, ezen még a bűntudat sem képes változtatni.

Aztán eszünkbe jut, hogy ha az ellenkező irányba indultunk volna, már rég a bárpultnál ülhetnénk, ezért aztán véget vetünk a tehetetlen ácsorgásnak a piszoárok fölött, és a vécéajtót visszatámasztva a helyére - nem mi szaggattuk le egyébként – átvágunk a klinikai pszichológusok izzadt tömegén, akik éppen egy emberként üvöltik, hogy I am a passenger, és a pultost megrémítjük egy tequila bumm-bummal, majd a tanácstalanságát látva tequila rapidóra magyarítunk. Valahogy megálljuk, hogy elmeséljük az egész Betty Blue-t és kicsit leereszkedően kikérünk két deci száraz pezsgőt és egy tequilát, ebből nem engedhetünk, az agavé-pálinkával nyilván csak újabb zűrzavart okoznánk, ami jelen esetben nem célunk. Nem érezzük egyébként jól magunkat a bőrünkben, amikor nagyképűnek kell lennünk, ezért kissé szégyenkezve összeöntjük a kettőt, és csodálkozó pillantásoktól kísérve felhajtjuk.

Későn vesszük észre, hogy a csodálkozó pillantások között a feleségünké is ott volt, az a jól ismert, jövőbe látó, mégis kétségbeesetten elkerekedő Kasszandra-tekintet. Zavarunkban az ízületünkről motyogunk valamit, és közben csüggedten konstatáljuk, hogy a félédes villányit már ki is végezte kőszobrász-barátunk, akinek az ujja a 7-8, sőt 9 G-t is kibír, erre persze már korábban is számíthattunk volna, ha időben eszünkbe jut, hogy a minap saját szemünkkel láttuk, miként taszított vissza hüvelykujjával a mészkő belsejébe egy megkövesedett csigát. Ettől aztán sikerül annyira összezavarodni, hogy másodszorra is felköszöntjük az ismerős pszichológusnőt, de még a fülét is meghuzigáljuk. Nem biztos egyébként, hogy ez utóbbival sikerült a felénk irányuló szimpátiát növelni. Levonva a helyzet tanulságát, feleségünket táncra kérjük fel, majd a visszautasításon színleg elszontyolodva, egy jól sikerült képzavarral belül dörzsöljük a tenyerünket, és a műanyag lapátot megmerítjük a krumplisalátás vájdlingban.

Az étkezés alatt sikerül szinte teljesen józannak látszani, az asztal bonyolult tereptárgyai között hibátlan az eligazodás, nem törünk a pohárból, nem iszunk bele a kenyérbe, Wood Bridge-en nem ejtünk majonézes foltokat, és viszonylag korlátozott tematikus skálán, de társalognunk is sikerül. Megkönnyebbülve konstatáljuk, hogy mutatványunk eredményeképp a bizalmi index növekedésnek indult, és lassan kivánszorog az életveszélyt jelentő negatív zónából. Est az estét kihozzuk remire, merengünk elbizakodottan, és lelkiismeret-furdalással gondolunk arra, hogy mennyi drága, szeretetteli lányi bizalom lett belénk ölve teljesen hiába. Nem az első eset, hogy ezen nem tudunk eleget csodálkozni.

Aztán újra barokkos asszociációnkba merülünk, és megállapítjuk, hogy a funkciók csodálatosképpen felcserélhetők, a halottasházból minimális erőfeszítéssel már hipp-hopp, elő is állt a mozi, ahol egykor embereket néztek, most emberek néznek. Sokért nem adnánk, ha a kezünkbe akadna egy helyi moziműsor, megcáfolni a gyanúnkat, hogy itt hétfőn és kedden nosztalgiavetítések keretében kizárólag a Kómát játsszák Michael Douglas-szal, akit most valamiért képtelenek vagyunk másképp felidézni, mint azzal a gusztustalan, felfésült frizurával, amelyet a San Francisco utcáinban hordott. Memóriánk makacskodása feldühít, képtelenek vagyunk behozni Michael Douglas öregkori arcát. Aztán valamiért Derrick úszik be, egyszerűen túl gyengék vagyunk, hogy elhessegessük, ott bámul, iszonyú táskákkal a szeme alatt, Klein úr is megérkezik, fején Michael Duglas hajával. Megpróbáljuk a dolgot megpendíteni feleségünknek, nem is igazán ezt akarjuk mondani, csak valahogy jelezni próbáljuk, hogy elárvulásunk rohamos, törődésre volna szükségünk, de aztán belezavarodunk, és elhallgatunk.

Hetek óta Bruno Schulz van a táskámban, egy borítóját vesztett, félig elázott Bruno Schulz, 1969-es Európa kiadás. Régi vágású bölcsész vagyok, úgy is hordom magammal Bruno Schulzot, bőrtáskában, papírok, tollak, bontatlan számlalevelek és csokipapírok között. Ha előveszem a villamoson, mielőtt kinyitnám, körülnézek, felfigyelt-e valaki a tényre, hogy Bruno Sculhzot olvasok. Senki sem figyel fel. Pontosabban egyszer egy lány felfigyelt, egy mappás lány elfintorította az orrát, mert Bruno büdös, Brunonak rohadó enyv és dohos pinceszaga van, Bruno nem emberek közé való. Fedél nélküli, hajléktalan könyv.

A Nyugati aluljáróban vettem, van ott egy kis antikvárium a táskaboltok és játéktermek között. Ahhoz képest, amilyen reménytelen helyen van, egész rendes kis bolt, mindig akad valami, ami a Krúdyból vagy a Bibliotheca Classicából hiányzik Bent a szép gerincű, egészséges, kanonizált könyvek sorakoznak, kint meg, a bolt előtt a száz forintos páriák, kihűlt nevű Kádár-kori tollforgatók, kubai klasszikusok, kirgiz realisták, miskolci bányászírók, nevenincs egykönyvesek arccal lefelé az asztalon, mintegy pálcázásra várva. Régi perverzióm a rossz könyvek kínjában gyönyörködni, beszagolni ezekhez a tehetetlenül fetrengő, bambán nyáladzó, nyomorék életfogytosokhoz. Láncaikat rázzák, ártatlanságukat bizonygatják és amnesztiát követelnek az írás vérfertőzői és anyagyilkosai. Memento mori. Szorongva pásztázom a gerinceket. Hátha legjobb szándékaim ellenére anyámra emeltem a kezem, vagy gyermekeim ágyába másztam. Vagy fordítva tán. Az ítélet már meg is született, csak elfelejtettek értesíteni, de ők már, a könyvtárosok és az antikváriusok, akik jeges kézzel, választják el a szart a májtól, pontosan tudják, Péterfy hová való. Szophoklész bentre háromezerért, Péterfy kintre százért, tiszta sor. Bármi megeshet, nyilván az sem ok nélküli, hogy valahányszor rendőrt vagy rendőrautót látok, átcikázik rajtam a rémület, hogy engem keresnek. Az antikváriusok már kiadták a parancsot, lassan belendül az egész gépezet, és minden a helyére kerül a BKV büntetések, házasságtörés, szalonképtelen gondolatok és a könyvek ügyében is, mindenről meg lesz mondva a tuti, nil inultum remanebit. Lesz itt olyan rend, hogy csak na. De egyelőre még csak itt tart, még csak csírában van, még csak apró célzások, finom utalások a vájtfülűeknek, néhány látszólag véletlenül elhullajtott darabka a gigászi puzzle-ből, mely újrarajzolja a bolygót. Aki figyel a jelekre, a húsvéti csokitojásokból kirajzolódó ösvényt aki megleli, előbb-utóbb eljut a nagy fészekhez, ahol az igazság óriás csokinyulai ülnek. Most még csak a könyveknél tart az ítélet, aztán szép lassan mindenre sor kerül.

Lehet, hogy otthonra is kéne egy ilyen polc. Rossz könyvekkel teli kontrollpolc, írás előtt elácsorognék ott egy negyedórát, ijesztgetném magam, ide kerülsz, ha nem dolgozol rendesen. Minden elfuserált metafora után kötelező lenne onnan mazsolázni. Tűzre való bekezdésekért egész fejezeteket kellene elolvasni. Elrontott novellákért száz oldal kézzel lemásolandó. Ha rászolgálok az önbüntetésre, egy-két hétre betenném a könyveim, és ezzel a tudattal kelnék-feküdnék, Boldizsár Iván, Gyurkó László, Péterfy Gergely. A nehezen alakuló kéziratokat is ott lehetne tartani, a kéziratok javító-nevelő intézetében, aljas és perverz szobatársakkal zárnám össze rakoncátlankodó és engedetlen kölykeim. Ha nem javulnak, ott maradnak örökre. Kéziratköcsögnek.

Ja igen, Bruno Schulz. Bruno bizony ott volt, feküdt ő is hason a többiekkel. Nem értem, hogy keveredett ilyen társaságba, nem tudom, hogy ez most hogy van, ez talán az antikváriusok végleges, visszavonhatatlan ítélete, egy diszkurzus nélküli verdikt? Megunták a kritikusok, a kánongyárosok pepecselését, és saját hatáskörben statáriumot hirdettek? A könyves szakma önbíráskodik? Mondom az antikváriusnak, ez egy Bruno Schulz. Mondja igen. Száz forint? – kérdem. Bólint. Bruno Schulz, száz forint. Nagyon figyelek, hogy mondja ki a nevet, de a hangsúlyban nincs semmi különös. Ha titkos ítéletet hoztak volna Bruno ügyében, volna a hangsúlyban valami cinikus fölény, valami bennfentes hunyorgás. De ez egy szikár, mellékértelem-mentes Bruno Schulz volt. És még csak nem is örül, hogy megveszem, igaz, nem is sajnál. Fáradt börtönőr, unottan bámul a szabadulóra.

Most, hogy Brunót kimenekítettem, alaposabban átnézem a készletet, nem is eredménytelenül: Kemény István – Hideg; Lukács György - A heidelbergi művészet-filozófia és esztétika, plusz A regény elmélete; Tersánszky – Bűnügy lélekelemzéssel; Tolnai Ottó – Prózák könyve. Valamennyien büdösek, mosdatlanok és megviseltek, az ártatlanul szenvedők félőrült közönyével (van ilyen?) hunyorognak a napfényen. Talán már le is mondtak a szabadulásról, a fogságban rossz szokásokat és furcsa akcentust szedtek fel, már majdnem otthon érezték magukat, és most idegenül ácsorognak a megváltozott világban. Szemrehányóan tornyozom fel a könyveket az antikvárius elé, hátha a névsortól elszégyelli magát, de rá se pillant a címekre. Öt? Így kérdi: öt? Nem hogy öt könyv, öt ember, hanem egyszerűen, absztrakte öt, öt akármi, öt izé, öt hogyishívják.

Kifizetem az öt hogyishívjákot. Otthon néhány napig karanténban ülnek. Nem mindegy, hova kerülnek a polcon, eleve kérdés, hogy együtt maradhatnak-e, vagy szét kell őket telepíteni. Lukács György és Kemény István például minek legyen együtt? Kemény mehetne Tandori meg Kosztolányi meg a többiek mellé, Lukácsnak pedig mars a filozófusokhoz. De most még együtt hagyom őket egy kicsit, hagy beszélgessenek, dolgozzák fel együtt a traumát, aztán majd meglátjuk. Még utoljára átbeszélhetik a börtönemlékeket, tervezgethetik a jövőt. Meg hát szellőzködniük sem árt. Tolnainak jó könnyű papírja van, ő lesz szalonképes a leghamarabb. A fóliázott borító Keményt is megvédte úgy-ahogy, fiatal is, 2001-es, Lukácsról meg úgyis minden lepereg. De még így is nagyjából egyforma szaguk van, lehet, hogy végül ez lesz az, amiért mégis együtt hagyom őket. Az olvasással is várhatunk még: hadd tisztuljanak le az emlékeik.

Néhány hétig nem foglalkoztam velük, aztán akadt egy szabad délutánom. Lukács nagyjából olyan volt, amilyenre emlékeztem. („Minden művészi forma teodiceia.”) Megvolt majdnem az egész sorozat, csak benn ragadt az első feleségemnél, talán büntetetésből hagytam ott, én elmentem, de itt van neked a Történelem és osztálytudat. Tolnai jobb volt, mint amire emlékeztem, („Édesapám az istállóban akasztotta fel magát. A lovak közé. Olyan volt, mintha csak lovagolni akart volna.”) Ez is megvolt néhány évre, szerintem ellopták. Sejtem is, kicsoda. Tersánszkytól a Bűnügy lélekelemzéssel-t még soha nem olvastam, most se volt nagyon érdemes. („Külföldön jártam, világfürdőkön, mágnáskaszinókban, és tőkepénzesek klubjában fordultam meg x-szer.”) Aztán kiderült, hogy Tersánszky, Lukács és Tolnai: ösvényen elszórt húsvéti csokitojás; Schulznál és Keménynél ott volt a fészek az óriás csokinyulakkal.

Bruno Schulz a Könyvek Könyvéről beszél, amely „valahol a gyermekkor hajnalán, az élet első pirkadatán szórta be szelíd fényével a horizontot.” A Könyvek Könyve ott feküdt az apa asztalán, s az apa csendesen, elmerülve, türelmesen dörzsölgette nyálazott ujjával a kópiák gerincét. A Könyvek Könyve néha elalszik, és a szél olyan csendesen lehel közibe, mintha százlevelű rózsa volna, s szirmait, egymás alatt nyugvó szemhéjait sorra nyitja föl. „Aztán jött az anyám, s e korai, sugaras idillnek vége szakadt. Anyám gyöngédségétől megejtve elfelejtettem apámat.” Így tűnt el a Könyvek Könyve, amelyhez képest a Biblia silány apokrif, ezredik másolat, sikerületlen hamisítvány.

Aztán egy sötét, téli virradaton gyötrődve és kései bánattal emlegetni kezdi a régi, elveszett Könyvek Könyvét. Reménytelennek tűnik, hogy valaha is újra előkerüljön, aztán a véletlen mégis úgy hozza, hogy felbukkan néhány lapja, az utolsók, a nem hivatalos melléklet, hulladékokkal, lomokkal telt hátsó udvar. A valódi szövegből egyetlen oldal sem, csak hirdetések és közlemények de mégis, mégis: egy rész a Könyvből. Ezeket mondja Bruno Schulz a rohadó enyv és dohos pince szájszagával, és azt, hogy minden könyv az Autentikum felé törekszik; csupán kölcsönéletet élnek, mely szárnyalásuk pillanatában visszatér az ősforráshoz. Ez azt jelenti, hogy a könyvek fogyatkoznak, s az Autentikum gyarapodik.

Kemény István egyik versének címe: Az apa a nagykönyvben. A Könyvről itt még nem beszél, de a vers rajzolatában felsejlik egy nem annyira rózsaszerű, inkább fenyegető, húsos, fallogocentrikus árnyék (ez majdnem hexameter) (teodiceia). „Tudnám, hogy gondja van rám, pedig nem szeretne,/ én meg végre lennék bármi, csak szabad ne.” Hátrébb meg, az utolsó oldalak egyikén, a Bácsi, délen: „Ne mondd, hogy a Nagykönyv romantikus, / régi, pontatlan és naív! Mert új kiadás / úgysincs, és már nem is lesz ezután: / senki többet! A szívünkbe ez van írva.”

Szomorúan ballagnak át a hűtlenül elfelejtett apák ezeken a szavakon, hónuk alatt a súlyosodó könyvvel. Nagy, fekete árnyékot húznak, mintha mindig télikabát lenne rajtuk. Az apa olyan, mint egy rossz könyv: büntetés még beleolvasni is, a címe nyomasztó, és kínos öregségszaga van. Társaságában mutatkozni dehonesztáló, rémálomba illik. Mindig feszeng mellette az ember, mert mindig mond valami kínosat, keservesen birkózva a szavakkal, mondatain lábbilincsek csörögnek, vasgolyókat hurcolnak. Az apához való hasonlóság mindig a fiún komikus.

Nem tudom, honnan kerülhettek így együtt oda ezek a könyvek, a Nyugati aluljáró antikváriumába. Felszámolt vidéki könyvtár, talajvíz-elöntötte pince? Hagyaték egy szuterénlakásból? Végül is mindegy. Az antikváriusok, hanyag raktárosok, rövidlátó és diszlexiás könyvbeszerzők összeesküvése az Autentikum gyarapítását tűzte ki célul. Valakik valahol nagy titokban, de nyilvánvaló céllal rohasztják a könyveket. A szaguk leleplezi, hogy sárból vannak gyúrva, és vissza is fognak oda térni. Nem lehet őket úgy olvasni, hogy ne érezném, ne tudnám egyszersmind az anyagba-zártság bomlásszagát. Fogyatkozásuk, ez a lassú égés, kézzelfogható. A Schulz-féle könyvekből nehezebben ég ki az anyag, hosszabb a felezési idő, a rossz könyvek, a kontrollpolc foglyai hamarabb, gyorsabban hullanak, az örökkévalóság kényszermunkája, uránbányái, hipp-hopp, végeznek velük. A fiak meg bamba amnéziában ülnek otthon az anyjuk szoknyájánál.

Egész nap heverésztünk. Tizenegyig a forró homokon, aztán a déli órákban félárnyékban a fűzfák alatt. Próbáltam olvasni, de sehogy se ment. Pedig olvasnom kellett volna, rengeteg behozni valóm volt, hiába. A rossz lelkiismeretet is kezdtem megszokni. Misivel is ez volt a helyzet: majdnem megbukott matekból, irodalom és nyelvtan hármas, el is határoztuk, hogy minden nap írás-olvasás, számolás, aztán nem lett az egészből semmi. Délután, ha eluntuk a partot, felmentünk kocsmázni; én fröccsöztem, Misi kólázott és jégkrémet evett, meg játszott az árokban. Helyzetünk annyiban különbözött, hogy Misinek ettől az aranykori semmittevéstől egyáltalán nem volt semmiféle lelkiismeret-furdalása.

Akkor már elég jól úszott, kiismerte a partszakasz sodrásait és áramlásait, de így sem mertem felügyelet nélkül hagyni. Próbáltam olvasni, aztán két-három soronként felnéztem, hogy mit csinál a vízben. Jó darabon egyenletesen mélyült a folyó, aztán egyszerre szakadékszerűen ott volt a kotrott hajózási meder, ahol a korábban áttetsző, zöldesbarna víz hirtelen elfeketült és vágtatni kezdett. Szentül megígértettem Misivel, hogy derékmélységnél mélyebbre nem megy, de amikor felnéztem a könyvből, eltelt néhány másodperc, amíg fel tudtam mérni a távot, és az első pillanatokban mindig úgy tűnt, hogy a kis szőke fej és a már kamaszosan izmosodó karok a kiszabott zónán messze túl, a fekete vízben kalimpálnak. Így telt az idő, három sor, felnézés, rémület, megnyugvás, három sor, és újra rémület. Mondom, nem bírtam olvasni.

Ha elunta a gyerek a vizet, a parton játszott, összeszedte a tocsogókban foglyul esett ivadékhalakat, a kövek alján nyüzsgő bolharákokat, megölte és eltemette őket. Délutánra több tucat sírjel borította a partot, amelyeket másnapra balladai egyhangúsággal tűntetett el a hullámverés és a szél. Aztán a napok múlásával a part megtelt valami ossziáni, mégis napfényes mágiával. Ezen a parton beszélgettünk a gyerekkel a halálról; vagy ha másról beszélgettünk, mintha az is a halálról szólt volna. Ezerfelől közelítve feszegette és repesztette a masszívan ellenálló burkot, de a tárgynak ez az egyedülálló konoksága nem, hogy elcsüggesztette volna: újabb és újabb kérdéseket szegezett nekem, pedig már az elején, a második vagy harmadik kérdésre válaszolva elmondtam, hogy ennyi, ennyire kevés, amit a dologról mondani tudok. Talán ez is hozzájárult, hogy nem tudtam olvasni a parton, és voltaképp nem is a könyvből néztem fel, hogy megvan-e még a gyerek, hanem róla kalandoztam vissza néha a sorokra. Nem is emlékszem, mi volt a könyv, amit akkor olvastam (nem olvastam).

Sok halál esett azon a nyáron, vagy nem is esett, nem tudom, lett, volt, született. A Duna ijesztő tempóban apadt, és a soha nem látott szélességű partot vastagon borították a kagylóhéjak, a szétnyílt héjakba száradt kagylótestek. Nem tudtak idejében mélyebbre menekülni, vagy valami betegség irtotta őket, nem tudom, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyi kagyló van a folyóban. Csörömpölve jártunk ezen a dögszagú, kísérteties fövenyen, mintha talpig vasban. Az ártéri erdő tocsogóiban rekedt halak nagyját összefogdosták a falusiak, az apróbbak ott fuldokoltak az egyre zöldebb, nyákos vízben, és amelyikkel nem végeztek a vízimadarak, azok a csorda után maradt konzervmély lábnyomokban rekedtek, és ott döglöttek meg végül, szorosan egymás mellet. Az aszályban sorra adták meg magukat a gyümölcsfák, a környező hegyekben hol itt, hol ott lobbantak fel az erdőtüzek, és Misi kiapadhatatlan érdeklődéssel tanulmányozta a halálnak ezt a gazdagon illusztrált képeskönyvét.

Lehet, hogy távol kellett volna tartani tőle ezt a könyvet, a polc tetején elrejteni, mint a régi, tisztes otthonokban az anatómiai atlaszt; figyelmét elvonni a tárgytól, és valami másra, fiúgyerekhez illőbbre terelni; gondolom, ilyenkor érdemes karatetanfolyamra, ornitológiai táborba, vízitúrára küldeni gyermekeinket, vagy beszerezni néhány mérsékelten agresszív, inkább a versenyszellemet erősítő videojátékot – de hát mint mindig, most is hedonista voltam, és szánt szándékkal taszigáltam egyre mélyebbre az ügyben, izgatottan várva, miféle újabb felfedezésekre és újabb kérdésekre képes. Mert én már képtelen voltam a halálról huzamosan gondolkodni, megálltam néhány egyszerű, tömör képnél, saját, koporsóba rejtett testemnél, a halál lehetséges időpontjainál és módozatainál, ezekbe sűrűsödött mindaz, amit valamikor megpróbáltam elgondolni, az a kevés, belesűrűsödött, megmerevedett és nem engedett tovább. A fűzfák alól, olvasást színlelve figyeltem bonyolult temetési szertartásait, amelyekben a bolharákokat részesítette, a sír körül vagy a holttest fölött járt sámántáncait, a síremlékek szimbolikáját, a viking típusú csónakos temetést és a Gangesz-parti halotti máglyát. Vérbeli gusztustalan apa-hiba lett volna beleokvetetlenkedni: nehéz is volt megállni.

Az zavarta egyébként a legjobban, hogy még soha nem volt igazi (ember-) temetésen. Úgy faggatott erről a rítusról, mintha megtapasztalásában, vagy legalább elképzelésében megtalálható volna valami, ami jóllakatja a kíváncsiságát; de még a legrészletesebb elbeszélésemben sem találta meg ezt a pontot (nyilván rosszul is meséltem). Délutánonként a kocsma felé tartva átmentünk a temetőn, azzal a nem titkolt szándékkal, hátha igazi temetésbe botlunk. Ha a reformátusoknál nem jártunk szerencsével, átmentünk a katolikusokhoz, vagy fordítva, de vagy mi időzítettünk rosszul, vagy a kagylók és a fák halála hárított el az emberek fölül a veszélyt, sokáig nem jártunk sikerrel. Egyedül annyi hasznunk volt a dologból, hogy Misi szenvedéllyel betűzte végig az összes feliratot, és ezzel legalább az ő olvasásleckéje megoldódott valahogy, sőt, az életkorok kiszámításával a matematikának is jutott valami. És az aranykor derűjén a komor névsorolvasás mit sem változtatott.

A katolikusok temetője lapályon fekszik, szabályos, négyszög alakú telken, áttekinthető, merőleges utcákkal vagy mikkel. Az a fajta falusi temető, amely sokkal inkább hasonlít egy derék gazdasszony kamrájához vagy fehérneműs szekrényéhez, olyan temető, amely mindent megtesz, hogy eltagadja, elesztétizálja, hogy mit is rejt igazán. Nem halottak ezek, hanem szalonnák, befőttek, ingek; a széles családi ágyakon, illatos, ropogós kőpaplan alatt pirospozsgás férfiak szenderegnek.

A néhány középkorú hársfa alig vet valami árnyékot, a fehér műkő síremlékek vakítóan fénylenek, a fekete márványok pedig még éjszaka is olyan forróak, hogy a temető mellett elhaladva az ember önkéntelenül is odafordul, mintha az arcába lehelt volna egy lázas angyal. Fekszik itt egyébként néhány regényhősöm (ez aztán a furcsa mondat), meg regényhősnek még ki nem használt ismerős, dédszüleim kertésze, bejárónője, az öreg postás, satöbbi, satöbbi. Megpróbáltam Misinek mesélni róluk ezt-azt, még azt is lódítottam, hogy jelen voltam némelyikük temetésén, de hiába-hiába, annyira azért nem érdekelte. Gondolom, ha halott-létükről mesélhettem volna, hiteles történeteket túlvilági kalandjaikról, talán sikerül kielégítenem a kíváncsiságát; mi tagadás, néhány ilyesfajta értesüléssel én is roppant elégedett volnék. Végigjártuk az utcákat, elolvastuk a neveket, aztán kicsit csalódottan átmentünk a reformátusokhoz.

Az ő temetőjük miniatürizált hegyvidék völgyekkel, csúcsokkal, szakadékokkal és vízmosásokkal: lomberdők és fenyvesek szuszognak, mindig pára van és mindig árnyék, az alaprajz memorizálhatatlan, és egyes sírokhoz soha többet nem lehet visszatalálni. A katolicizmus derűs mediterránjához képest ez a lutheri, teuton és transzszilván vigasztalanság. Misi, aki a katolikusoknál bátran szaladgált a sírok között, bújócskázott, csigát szedett és kavicsot dobott a kútba, itt szótlanul baktatott mellettem, és a kezem a világért el nem engedte volna.

Van itt középtájt egy obeliszk, elég sokat elmond életről és halálról; talán túl sokat is. Tizenkilencedik század végi történet. Háttérzajnak odaképzelendő a pozsonyi vasút kattogása; a Dunán gőzhajók pöfögnek, a nyitott fedélközből cigányzene hallatszik. Révészek eveznek át a folyón, átkozódva húznak Késő ősz van, vattás ködök bújnak elő a víz alól. Caspar David Friedrichet nézünk, és közben Brahmsot hallgatunk.

Az anyát Eszternek hívják, az apát Istvánnak. Első gyerekük 1868-ban születik: Margit. 1869-ben meg is hal. Ugyanebben az évben születik egy fiú, András, de még decemberben őt is eltemetik. A következő gyerek Margit 1870-ben születik, 1872-ben hal meg, és még 1871-ben megszületik az öccse, András. A nővérét egy hónappal éli túl. És így tovább tizenegy gyerekig: mindegyiket megpróbálják még egyszer megszülni valami pogány, konok névmágiával. 1885 augusztusában meghal az apa, István, novemberben kisfiú születik, Istvánnak keresztelik, de már csak így írják: Istvánka. Nyolc hónapot él: nyolcat. A lajstrom itt megpihen néhány évre, majd 1892-ben öregen, szétszülve, gyerektelenül és özvegyen Eszter is utána megy a többieknek.

Vaskerítéssel övezett kis sírkert, Misi bemászik, mér, számol (matek!), aztán diadalmasan kijelenti, hogy fizikai lehetetlenség, hogy itt mindenki elférjen egymás mellett. Van hamis pénz; hamis barát; hamis tornacipő; nem lehetséges, hogy hamis sírok is vannak? Ott áll fürdőgatyában a sírkert közepén a kettes matekjával, és azt magyarázza, hogy itt nem férnek el ennyien. Aztán meg azt, hogy ő végülis minden további nélkül foghatná magát, és felvéshetné – feltéve persze, hogy ilyen szép betűket tudna vésni, meg aranyfesték is kellene –a nevét erre, vagy bármelyik másik kőre. És akkor mi volna, hm? Hát megmondja: nem volna semmi sem. Élne szép vidáman tovább, és néha kijönne ide röhögni a nagy átverésen. Lehet, hogy ezek itt tizenhárman ugyanezért, röhögni járnak ide. Majdnem közbeszúrom, hogy csak egy darabig, mert aztán nyilván egyszer csak vége lett a nagy jókedvnek – de inkább hagyom. Azt mondja, végső bizonyítékként, hogy hát úgysem férnének el itt egymás mellett, na. Fizikai képtelenség. Fizikai. Tizenhárman ekkora helyen, az egy egész bölcsis csoport, plusz a gondozónők. Hát gondoljak már bele.

Egészen a kocsmáig dohog, aztán belefeledkezik egy gigászi jégkrémbe. Én három pont kettes fröccsöt kérek, aztán helyesbítek négy pont egyesre.