PÉTERFY GERGELY

Theatrofóbia

2010-02-24T10:12:00.001-08:00

1969 telén, tizenhárom évvel a forradalom után, egy nyirkos és szürke estén anyám kézen fogott, és a romvároson át elvitt a színházba, hogy megnézzem a nagyanyám.

Az én gyönyörű nagyanyám akkoriban balladákat szavalt, erdélyi népballadákat. Ezt a kifejezést, hogy erdélyi népballada, már nagyon korán megtanultam, ízlelgettem, forgattam a számban, próbáltam úgy kimondani, ahogy azt a szüleim és a nagyszüleim kimondják, mint a az összeesküvők a száműzött király nevét, voltak ilyen titokzatos többlettel kiejtett szavaik, Házsongárd, Brassó, Kolozsvár, és az erdélyi népballadák, és én nagyon irigyeltem őket ezekért a szavaikért és az összeesküvés mágiája miatt.

Már korábban is láttam nagyanyámat erdélyi népballadákat szavalni, mert amikor a fellépéseire gyakorolt, gyakran hárult rám a közönség szerepe, ott ültem, és néztem nagyanyámat, ahogy láthatatlan ellenfelekkel hadakozik, azt állítja, hogy meghalt valakije, és ezen jajong, aztán homályos és bonyolult indokokból ölni készül, hörögve gyűlöl, és villog a szeme, aztán megenyhül, csábít, varázsol és hízeleg.

Nagyon aggódtam érte, ott kellett ülnöm, mert más nem ért rá, és meg mert nagyanyám közönség nélkül nem tudott gyakorolni, ott ültem, és egyik rémületből a másikba estem, hogy mi lelte nagyanyámat, ültem tehetetlenül, mert éreztem, hogy nem fogok tudni rajta segíteni, éreztem, hogy az erdélyi népballadák nálam sokkalta erősebbek, és nagyanyámnál is sokkalta erősebbek, itt állunk szemközt az erdélyi népballadákkal, és el vagyunk veszve, nagyanyám meg én.

Úgy látszott, hogy az erdélyi népballadák nagyon veszélyes dolgok, a legriasztóbb szélsőségekbe hajszolják és kiforgatják önmagából az embert, személyiségét megsokszorozzák, hangját az alig hallható suttogástól az érces kiáltásokig a legszélesebb skálán mozgatják, úgy látszott, hogy az erdélyi népballadák nagyanyámra egyenesen életveszélyesek, hiszen lám, most is fel-alá szalad a szobában, kezeit az égre emelve könyörög, most meg átkokat szór a ruhásszekrényre, most összeomolva a tenyerébe temeti arcát.

Ültem a nagyanyámmal szemben, senki más nem volt a lakásban, csak mi, az erdélyi népballadák, nagyanyám, meg én. Ültem, hogy nagyanyám majd „bele ne süljön”, hogy „minden tökéletes legyen”, ültem anélkül, hogy tudtam volna, mire megy ki ez az egész, anélkül, hogy a színházról és a közönségről bármi fogalmam is lett volna, én azt hittem, hogy ezt így kell, hogy ezt mások is így csinálják, hogy ez a felnőttség, hogy erdélyi népballadákat szaval az ember, nyilván a szomszéd néni is, meg a házmester, meg a szemközti házakban lakók, ez zajlik minden lakásban, az emberek erdélyi népballadákat szavalnak, a város, az ország, a világ, szavalnak, a gyerekek nézik. Itt nálunk most még csak a nagyanyám, de rövidesen eljön az idő, amikor apám is, meg anyám erdélyi népballadákat fognak szavalni, esetleg egyszerre, itt fognak fel alá járkálni hárman a szobában, és átkozódnak, sírnak, fogadkoznak és fenyegetőznek, és majd én is így fogok tenni, ha egyszer felnövök.

Korábban is láttam már tehát, ahogy nagyanyám balladákat szaval, de színházban még nem mehettem, arra egészen addig a szürke estéig éretlennek ítéltettem, állítólag nem tudtam volna végigülni, ami nyilvánvaló hülyeség volt, mert már többször végigültem, amíg a közönséget játszottam a gyakorlás alatt, ezért arra kellett gyanakodnom, hogy a színházban vár rám valami, amit rám nézve mindeddig veszélyesnek találtak, s ami teljesen nyilván most sem veszélytelen, a színház veszélyei és az erdélyi népballadák veszélyei most összeadódnak, gondoltam riadtan. Ezért a lelkemben nem csekély aggodalommal mentem a színház felé anyám kezét fogva a romvároson át a fehér ingemben, amit direkt erre az alkalomra kaptam, s amelynek komor ünnepélyessége az aggodalmam tovább fokozta. Így érkeztünk meg a színház elé.

Most épp a kisoroszi kocsmában ülök, és hallom, hogy tegnap éjjel valaki leharapta egy kutya orrát. Ment haza részegen az ember, jött szembe a kutya, a szomszéd kutyája, kis kotorék, amilyenek errefelé általában a kutyák, megfogta a kutyát az ember a két fülénél, felemelte, és leharapta az orrát, nyilván azt a fekete gombot a végéről. Leharapta, aztán kiköpte, eldobta a vinnyogó kutyát, és ment tovább. A vita azon folyik, hogy vajon előre megfontolt volt-e a szándék, egy gyerekkor óta dédelgetett, titkos terv valósult-e meg, avagy az ember csak egy hirtelen jött ötletnek engedelmeskedett.

Ez csak egy excursus volt, és most ott tartunk, hogy megérkeztem anyámmal a színházba, és a közönség, akik egyelőre az előtérben várakoztak, felénk fordult, ahogy beléptünk az ajtón. Felénk fordultak, hogy megnézzék nagyanyám unokáját, aki most lett színházérett éppen, nagyanyám unokáját, a titkok tudóját, aki e rokonság révén az erdélyi népballadákkal közeli, mondhatni intim viszonyban áll. A fenséggel és a száműzött királlyal eljegyzett, szomorú közönség volt, kultikus közösség, akik az esti nagy misztériumra vártak, de addig is kézről kézre adtak, és alkatomon, arcomon a titkos közösséghez tartozás árulkodó jeleit keresték.

Aztán kinyíltak az ajtók, és bevonultunk a színházterembe. Az egész terem ijesztő és érthetetlen volt, a közönség széksorai, nem barátságos elrendezésben, kis körökké formálva, vagy csak találomra és összevissza álltak, hogy az emberek ide-oda beszélgethessenek, hanem militáns sorokban, arccal a leplezetlen kivégzőhely felé, amelyen ahogy megjelent nagyanyám, tudtam, hogy az erdélyi népballadák veszélyei korántsem merültek ki abban, amit a gyakorlás idején mutattak, a veszély csak most kezdődik, ez már nem is csak veszély, ez maga a katasztrófa: ráadásul nagyanyám önként, és szemmel láthatóan boldogan áll e katasztrófa elébe.

Amikor fölöttünk elaludt a villany, és a reflektorok megvilágították a nagyanyámat, megértettem, hogy mire ment ki a gyakorlás, hogy mért kellett ott ülnöm délutánonként a közönség szerepét játszva: megértettem, hogy „belesülni”, az az igazi veszély, hogy van itt egy olyan opció, hogy nagyanyámban egyszercsak megállnak az erdélyi népballadák, kiröppennek belőle, köddé válnak, hazarepülnek, és ott áll a fényben erdélyi népballadák nélkül, lecsupaszítva, és nem tud mit mondani, nem lehet mit mondani, a közönség pedig ki tudja, mit nem művel bosszúból vele. Igen, a közönség, aki mindaddig, amíg nagyanyám nem sül bele, ártalmatlannak mutatkozik, abban a pillanatban, hogy megtörténik a baj, kimutatja igazi énjét, és vérengző fenevaddá változik, és ráveti magát nagyanyámra, elfoglalja a színpadot. A közönség nagyanyám ellensége, és az erdélyi népballadák is nagyanyám ellenségei, gondoltam akkor, rettegve a székbe préselődve. Az az óra ízelítő volt a pokolból: minden szavát külön megszenvedtem, és még inkább megszenvedtem a szüneteit a szavak között, és minél hosszabb volt egy-egy szünet, annál inkább halálra váltam.

Később megtudtam, hogy ez a rettegés alighanem semmi volt ahhoz képest, amit anyám élhetett át huszonhat évvel korábban, tizenhárom évvel a forradalom előtt, amikor nagyanyámat a kolozsvári színházban lenyakazták: felrohant a színpadra, tíz körömmel esett a hóhérnak, a katonaságnak és a papságnak, akik az anyja életére törtek, és az általános derültség miatt véget kellet vetni az előadásnak.

Gyalog daimón

2010-02-24T10:11:00.003-08:00

Berlin-Wannsee

Valami török adót nézek, illetve csak hallgatom, a tévé a hátam mögött van, az íróasztal meg a fal felé fordítva a sarokban, vagy dolgozni, vagy tévézni, ezt üzeni az elrendezés, a török adón meg egy duci török szépség énekel egy rózsakertben, és időnként a szívére szorítja a kezét, tudom, mert odafordultam az előbb. Szívére szorítja, aztán leengedi, fel-le, így. Azért a török adó, hogy hátha eszembe jut valami a regényemhez, végül is abban is nagyon sok török van, rengeteg török, az egész magyarországi török haderő, most épp lapítanak, mert támadunk, de vissza fognak vágni, legkésőbb a hatodik fejezetben, és lemészárolnak egy csomó bajor nehézlovast meg parókás francia hadmérnököt, de még nem tartok ott. Egyelőre a negyediket kéne befejezni épp, ez egy szerelmes fejezet, és ahhoz még eszembe kellene jutnia néhány dolognak. Kérdés, hogy a törökről jut-e az ember eszébe a török, vagy valami másról; teszem azt, eszembe juthat-e Bölcs Leó Taktikájának harmadik könyvéről a púpos olasz pincér, aki tegnap pizza sicilianát tálalt nekem sok pici szardellával és méregerős paprikaszeletkékkel? Az elme nagy titkai ezek.

Néztem egyébként itt a tavat, a Wannseet, egy nagy döglött hal lebegett a korlát tövében némi hordalék között, nem tudom, milyen hal, mert már nagyon döglött volt, egészen amorf, de talán egyébként se tudnám, rég horgásztam, rég horgásztam egy jót, sneciztem néha, de azért az csak nem ugyanaz, és az ilyen tudások, mint például ami a halfajtákat illeti, hajlamosak kiesni, a sencit leszámítva már mind kiestek, kicsusszantak, domojkók, márnák, meg a többi, nagy, néma, síkos halak, ahogy egyébként minden más is, az arcok például, így egy hét távollét után, kicsúsztak szinte mind.

Erre akkor jöttem rá, amikor most hirtelen be kellett adnom egy fotót magamról valami izébe, nem volt fotóm, nem hordok magamnál fotókat, se magamról, se másokról, meg voltam lőve. Vettem egy digitális gépet, ez volt az első dolgom, láttam, hogy van rajta ez az opció, a magányos utazók műfaja, akik szégyellnek megkérni másokat, vagy nem merik a kezükből kiadni a gépet, mert attól félnek, hogy a szimpatikus amerikai nyugdíjas-házaspár eliszkol vele, az az opció, hogy lefényképezi a fényképezőt. Le kell tenni valahova, benézni, aztán gyorsan odaszaladni a beállított helyre, mielőtt a gép még exponálna. Sok tragikomikus családi kép készült már így a világtörténelemben, amikor a papa is benne akart lenni a képben. A papáknak ki kell maradniuk, akkor lesz jó a kép, akkor fejlődnek frusztráció nélkül a fiúgyermekek, akkor nem fáj a fejük a családanyáknak, hízik a családi kassza és őrzi szüzességét a bárszekrény. Ki kell maradni és el kell menni egyedül, és egyedül fényképezkedni távoli földrészeken, komor helyszíneken, itt Berlinben például Kleist sírjánál, mogorva hársfák alatt, akik még azt is látták, hogy lőtte főbe magát, miután a nőjét is főbe lőtte, önkioldós kamerával, az a férfiműfaj.

De persze Kleistnek könnyű volt, Kleist katona volt, tudta, hogy kell bánni a fegyverrel.

Elsőre nem értem oda, a lábam látszik, meg a kezem, ahogy a pad támlája felé lendül, és egy kétségbeesett grimasz egy nagyon furcsa fejen, amely nem lehet az enyém. Tudom, mert szoktam nézni magam, kirakatüvegben, autószélvédőn, meg persze fürdőszobatükörben, mindenütt, ahol csak látszom, és ezért tudom, hogy az az ember ott nem lehetek én.

Másodjára már odaértem, le is ültem, csak az arccal volt a baj, épp elindult valami mosolyféle, csak még nem fejeződött be, és mosolyognom kellett a képen mindenképpen, fontos helyre készül a fotó, szimpatikusnak kellett lennem, kedvesnek, ami egyébként nem vagyok, ahhoz az arcom előbb el kell rendezni, és az nem megy rögtön, na de mindegy is. Aztán megint valami gikszer, aztán megint, furán tartott vállak, egészen behúzva, összenyomva, hozzá valami eltorzult és megnövekedett áll, és olyan mosoly, mint Ceaucescué, amikor a koporsóban mutogatták, ha mond ez még egyáltalán valamit.

Aztán feladtam, kész, Kleist sírjánál ilyen az ember, és hazamentem. Kiválasztottam egyet találomra, és elküldtem. Láttam, hogy ez nem én vagyok, hogy a fotó nem rólam készült, de akkor már idő volt, mindegy volt.

Aztán később eszembe jutott, hogy az egész fotózkodás alatt előképeket kerestem, arcokat, azokét, akik nekem szimpatikusak, mint, és akkor itt most a nevek következnének, ha. Arcok, amelyek után a sajátomat igazíthatnám, minthogy a sajátomban nem bízom ezek szerint, de még a Dürer sapkás önarcképe se jutott eszembe, egyetlen arc se jutott az eszembe. Semmi se volt meg, amit otthonról kellett volna hoznom. Meg egyébként is minden olyan bizonytalan volt, olyan körvonaltalan, csak valami homályos fiziológiai öntudat, vegetatív jelenlét. Még a Kleist-féle hársfák, még a Wannsee is, és ez az egész szigetcsoportszerű város megérinthetetlenül, kétdimenziósan lebegett, mint a Feszti-kép.

Fura dolog ez egyébként, minden utazásomnál így van, hogy hosszabb-rövidebb ideig minden új helyen csak lebegek, kóválygok valami nyomasztó elveszettségben, az üres porhüvely, isten vaktölténye. Küzdök, hogy visszahódítsam az elvesztett, elfoglalt, lezárt teret, énem erkélyét, ahol a napfény ragyog, és a piazzán nyüzsögnek a népek, amíg én a dohos szobából dörömbölök a bedeszkázott ablakokon. Ha Kisorosziba megyek, csak néhány órát, ha Nyíregyházára megyek, már két napot, és így tovább. Berlinben egy hétig nem tértem magamhoz, és most már azt hiszem, tudom, miért.

Hát azért, mert a daimón gyalog jár. Az enyém legalábbis biztosan. Azért jár gyalog, mert még az előttről származik, hogy az angyalokat feltalálták volna. Már ha csak buszra szállok, előbb-utóbb lemarad, és akkor jön ez a furcsa elbizonytalanodás, eltűnnek a koordináták, az öntudat elhalványul, már csak alig pislákol, mint a mesebeli erdő mélyén, a rablók tanyáján a fény. Nincsenek emlékek, nincs raktározás, csak a test utazik a térben, zötykölődik a vonaton, bóbiskol a távolsági buszon, vagy nyolcezer méteren whiskyzik. A daimón meg gyalogol, kis táskájában a flopykkal, hűségesen, komótosan, eleinte talán még integet is, kiabál, méltatlankodik, aztán feladja, és egyedül kutyagol tovább. Végül odaér, amikor a gyalogló odaérhet, kicsit szemrehányóan lezökken a székbe, kifújja magát, fájó lábszárát masszírozza, és akkor aztán jól van minden megint. Az ablakokról lefeszegeti a deszkákat, a denevéreket, baglyokat és éjjeli lepkéket kiseprűzi, aztán kiülünk az erkélyre, bort töltünk, rágyújtunk, és nézzük az alkonyi nyüzsgést a piazzán, a platzon.

A Gergő

2010-02-24T10:11:00.001-08:00

Van nekem egy démonom, a Gergő.

Vannak rajta kívül más démonaim is, de ezek név dolgában vagy gyengébben, vagy túlhabzóbb bőséggel vannak eleresztve, meg cserélgetik is a neveiket egymás között, aztán meg én is tartok néha keresztelőt, csak úgy fröcsköl a baptisztérium; meg olyan is van, hogy egyszercsak beállít egy vadonatúj, vadonatúj névvel, és akkor azt is szokni kell. Néha sikerül egyiknek-másiknak a seggére verni, azt kihúzom a listáról, miként az osztályfőnök húzza ki a túlkoros és sokadjára hetedikes nebulót, és ereszti tovább nevével együtt az élet zűrzavarába. Vesződjenek most már vele mások.

De ez a Gergő, ez mindig is Gergő volt, és mindig az is marad.

Csodálkozva figyeljük ezt a nagy jövés-menést, a Gergő, meg én.

Hogy ki is pontosan ez az én, ezt most hagyjuk máskorra, elég legyen annyi, hogy sem nem Péterfy, sem nem Gergely, sem nem valami harmadik, de vanni - van. Valami van. És van a Gergő is.

Nem tudom, hogy viszonyul Jancsihoz a János, Lalihoz a Lajos, István a Pistihez, Palihoz a Pál, nem tudom, hogy náluk a becenév vajon nem csak a gyerekkor fosszíliája-e, mint a mecsbox, amely költözéskor kigurul a szekrény mögül, plusz a családtagoknak és barátoknak tett engedmény, vagy valami más is - csak a magam nevében, a magam magamában beszélhetek (de hát éppen erről volna szó), ami, mint ez az előbbiekből nyilvánvaló, nem azonos azzal, ahogy a Gergely a Gergőhöz viszonyul. Lehet, hogy náluk a Paliból a Pálba, a Laliból a Lajosba lezajlott egy szép és természetes átmenet, amely nagyjából a felnőtté válással, a saját személyi igazolvány és választójog birtokba vételével paralel; hol egykor Palik szaladgáltak, ott most Pálok cammognak, saját Pálságukat teljes terjedelmükkel betöltve, mint egy megérdemelt bőrfotelt, hogy a koporsót már meg se említsem, azt a végérvényes és tökéletes megPálosulást.

A Palika egy ígéret, amit beteljesít a Pál – már persze jó esetben: ismerjük az örök Palikákat, akik dúlt anyjuk mögött vontatják a gurulós szatyrot, és belerejszolnak a nadrágjukba (a sajátjukba).

A Gergő először is nem becenév, hanem saját szubsztanciája van, a Gergely pedig nem a Gergőből lett, sem nem fordítva, hanem mindig is ott volt, a Gergellyel párhuzamosan, pontosabban a párhuzamok természetét ördöngösen kijátszva mintegy körülölelve, mintegy fojtogatva azt. A Gergő a Gergely parazitája, ez többé-kevésbé megkockáztatható.

Itt segítségül lehet hívni azt az érvet is, hogy én nem vagyok Gergely.

Meg azt is, hogy Gergely nevű démont nem ismerek.

Ide tartozik még az is, hogy egy nagyon lezserül kezelt logika szerint e szöveg személyessége már az esztétikumát fenyegeti, de még egyszer ismétlen: én különféle okokból sem egyik, sem másik nevem nem vagyok. Személyesség ezzel kilőve. Ezért beszélünk itt most a szokatlan egyes számban, hogy mállasszuk a személyességet támasztó érveket. Hogy málljunk.

Így nagyjából eléggé körbehántoltam ezt a Gergőt ahhoz, hogy komolyan lehessen róla beszélni. Hogy ez a Gergő mért nem Gergely-szupplementum, és hogy mért annyira külön valami, hogy démonná lehetett.

Ha Gergőnek szólítanak, összerezdülök, mintha a nekem célzott golyó épp a fülem mellett fütyülne el, aztán illedelmesen beállok egy tökéletesebb célpozícióba; válaszolok, és Gergőre sandítok, a démonra, aki szalmakalapjában mellettem csetlik-botlik, mert nem szokta meg a városi életet. A Gergő ugyanis vidéki gyerek, még annál is vidékibb: erdélyi. Erdélyből kóborolt egészen hozzámig ez a Gergő nevű démon. A család erdélyi gyökereiből sarjadt ez a Gergő, kicsi székely Gergő, pörge szalmakalapban, éppen serkenő bajuszkával, valahonnan a Hargitáról. Kicsit debil, nagyfejű, hasbavállas gyerek, maroknyi székely.

Ezekkel a mondatokkal most ezt a Gergőt kellőképpen sikerült megtaposni, ami veszélyességéhez mérten aránytalanul súlyos válaszcsapás, de hát ez van. Erőfitogtatás, ez a lényeg.

És még alig törölte le a vért a bajuszkáról, újra bele fogok gyalogolni.

Amíg másnaposan tovább aludnék, ez pásztorsípjába fúj, úgy ébreszti a napot. A Jóistenke harmattal permetezi előtte a rétet. A madarak füttyögetnek neki, és ő tökéletes élethűséggel visszafüttyöget. Aztán, ha nagy nehezen felébredek, itt téblábol mellettem, pásztorbotot farigcsál, amíg én a klaviatúrát kalapálom, aztán unatkozik, ásít, és megint énekel, valami idióta egyszerűséggel és romlatlansággal, ami felkelti bennem a romboló szenvedélyt. Aztán belekukucskál, hogy mit írtam, és szavakra meg mondatokra mutat, amelyek szerinte értelmetlenek, amelyek szerinte nincsenek. Az ellenérvekre, az úri huncutságokra dacosan legyint. Istenigazából csak a mesékkel tud úgy-ahogy kezdeni valamit, de ott is idegesen mocorog minden újításra. Ha az utcára kimegyek, leáll bambulni a furcsább öltözetű emberek után, a nőktől nagyon fél, olyankor elbújik mögém, és bajuszkája szöszeit csavargatja. Ha leállok beszélgetni valami ismerőssel, az egészből egy kukkot sem ért, gyanakodva hunyorog, mintha épp a bőrére alkudnék. A promiszkuitáson elszörnyülködik, és az utolsó ítéletről motyog. Ha olvasok, odatolakszik mellém és a könyv fölé hajol, és minden szónál felujjong, amit véletlenül felismer. Ha tivornyázom, duzzogva ül a sarokban, de ahogy hazafelé botladozom, megszán, és támogat, hogy hasra ne essek. Ha ágyba dőlök, sokáig tilinkózik valami altatót, és nem lehet tőle elaludni. Egyszóval hasznavehetetlen és idegesítő a legényke. Egyedül akkor veszem néha hasznát, ha ördögökkel találkozom: a Gergő olyankor harciasan előreugrik, előrántja székely bicskáját, és azzal hadonászik az ördög felé, amíg az el nem unja, és legyintve otthagy bennünket. Röhögni sincs kedve rajtunk, annyira groteszk az egész, ahogy állok én, a langaléta, ezzel a reflektálatlan mitugrásszal az oldalamon.

Ma például négy vagy öt ördögöt láttunk, kettő férfit, három talán nőt, az egyik mögöttünk jött az utcán, és azt sziszegte: „patkány!”, a másik, egy apródfrizurás égimeszelő hozzánk nyomakodott a villamoson, és csak bámult, bámult a szemünkbe, és ez nem esett jól nekünk, és ezzel még nem is mondtunk semmit. Másnaposak voltunk ugyanis, másnapos szorongásaink voltak, amelyek újabban halálszorongások, betegségszorongásokon keresztüli halálszorongások, figyeljük a szívünket, hogy mikor áll le, és az agyunkat, hogy mikor lyukad ki, és egyéb testrészeinkkel kapcsolatban is különféle, orvosilag nehezen megmagyarázható, ezért talán inkább csak szimbolikus szorongásaink vannak, félünk például a lábunk elvesztésétől, hogy egyszercsak ott marad valahol, leesik, elmegy, otthagy minket egy távoli külvárosban a pácban, amíg mondjuk használt lengéscsillapítóra alkuszunk, vagy orvul visszahajlik, mint egy török papucs, mint a kis Mukké egy Hauff-mesekönyben, miközben sorban állunk a CBA-ban, és elbambulunk egy Blikk-címlapon, amin, de ez már tök mindegy.

Legeslegjobban azonban attól félünk, hogy ülünk a monitor előtt, és nem jut soha többé az eszünkbe semmi, elzáratunk a játékszereinktől, minden izgalomtól és szépségtől elzáratunk, a kertből elűznek, és itt maradunk e rettenetes bádogszín ég alatt, halálraítélt szüleink közelgő halálán szorongva, halálraítélten labdázó gyerekeink körében lógó fejű halálraítéltnek, és csak a Gergő tilinkózik nekünk.

Kindergarten

2010-02-24T10:10:00.002-08:00

Ezerkilencszázhatvankilenc őszén, tizenhárom évvel a forradalom után, anyám kézen fogott, és elvitt a Kindergartenbe.

Akkoriban a Petőfi híd budai hídfőjénél laktunk, Lágymányos legszélén, ami egyszersmind a város pereme volt: dél felé már csak ipartelepek következtek, aztán Budafok, amely ugyan névleg Budapest része volt, azonban nyilvánvalóan mégsem volt város: a város ott ért véget, minálunk. Otthonunkat a város legszélétől egyetlen házsor választotta el: azon túl már csak a hatos villamos sínjei futottak, utána pedig romos, mocsaras táj következet dél felé, a kormos, éjjel-nappal dübörgő vasúti hídig. A híd után maga az űr, és a képzelet szörnyei.

Gyalog mentünk a Kindergartenbe, végig a Lágymányosi úton, aztán a Bartók Béla úton keresztül fel a Gellérthegyre. Ezen az útvonalon, amely Dél-Buda egyik jelentős szögletét szelte át, a házakon még mindig látszottak a forradalom idejéből származó belövések: a tüzérségi lövedékek helyét úgy-ahogy befoltozták, de a kézifegyverek golyóinak nyomai ott tátongtak végig a falakon, embermagasságban, tehát fölöttem. Ott gyalogoltam a lővonal alatt, anyám kezét fogva, könnyeimmel küszködve, mert semmi kedvem nem volt Kindergartenbe menni.

Anyám első gyereke voltam, és mert akkoriban meg lehetet tenni, végig otthon maradt velem, három évig. Azt hiszem, sokat várt az anyaságtól: a legtöbbet. Minden bizonnyal valamiféle csodát akart velem a világra hozni, az egyetlen anyaként az egyetlen gyereket, akit addig óv a világ ártalmaitól és szennyétől, ameddig csak lehet: vagyis örökre. Aztán csak el kellett vinnie a Kindergartenbe, mert így volt berendezve a világ.

Volt egy rommá lőtt kert a Gellérthegy oldalában, ezerkilencszázhatvankilencben; egy óriás kőkapu, a rommá lőtt kert, és egy sárga házikó. Ez volt az óvoda, ez volt a Kindergarten. Máig homály fedi, hogy mért éppen német óvodába vittek, és mért éppen a Gellérthegy oldalába, vagy ha nem is teljesen megmagyarázhatatlan, a döntés forrásvidéke abba a távoli mocsárvidékbe vész, ahol a család beidegződéseinek egyéb hanyistókjai, casparhauserei és lidércfényei tenyésznek.

Abban az időben, úgy emlékszem, nagyon idegenkedtünk a proliktól. Minthogy a világon abban az időben a prolik uralkodtak, evidens volt, hogy mi ezekkel a prolikkal és nem proli szövetségeseikkel semmiféle közösséget nem vállalunk, ünnepeiket nem látogatjuk, kultuszhelyeiket elkerüljük, beszédmódjukat elutasítjuk, isteneiket pedig kiröhögjük. Udvari költőik himnuszait nagyapám, az udvaron kívüli költő, kedvtelve, magát könnyesre röhögve idézte. Ha pedig valami olyasmire terelődött a szó, amely explicite a prolik és világuralmuk ellen szólt, nagyapám áttért a németre, s a társalgás onnantól fogva ezen a nyelven folytatódott: számomra ezért úgy tűnt, hogy ez a varázsnyelv a prolik ellen hathatós védelem, afféle erőd, amelybe nem törhetnek be. Kilátásba helyezett német nyelvű oktatásom a Kindergartenben azzal kecsegtetett tehát, hogy ebbe az erődbe én is hamarosan bebocsátatást nyerek, és minden titok feltárul, ami eddig a nichtsvordemkind varázsige után az ebédlőasztalnál következett.

Nem tudtam, kik azok a prolik, de az intelem valahogy úgy szólt, hogy amint a hatos sínpárját elhagyjuk, ahogy a Gellérthegy árnyékából kilépünk, arrafelé már prolik portyáznak, arra kószálni veszélyes. Azonban még ebbe a viszonylag integer kis négyszögbe is előretolták a maguk ékjeit, kisüzemeket és rendőrőrsöket és óvodákat, meg az isten tudja még, miket: három óvoda is volt a közelben, sokkal közelebb, mint a gellérthegyi, de oda nem mehettem, mert azokat a prolik már elfoglalták.

Valószínűleg ez volt tehát az oka, hogy gellérthegyi Kindergartenbe írattak: hogy oda a prolik, akárkik lettek légyen ők, nem járnak. Talán, mert nem tanulnak németül, talán, mert a síkvidéket kedvelik. De hát ez végülis most csak egy mellékszál volt a prolikkal, nem erről akarok beszélni.

A Ménesi út, amelyen a Gellérthegyre kanyarodtunk a Kindergarten felé, nem közvetlen folytatása a Lágymányosinak, hanem ahhoz egy rövid szakaszon még a Bartók Béla úton is menni kell. Ezen a szakaszon valahol, a mai topográfia szerint fogalmam sincs, pontosan melyik házban, volt egy kirakat, amely a világ minden kirakatánál vonzóbb volt, az egész, általam akkor bejárt dél-budai régió legtitokzatosabb és legpompásabb helye. A kirakatban egy babafürdőszoba volt berendezve, kis kád, mosdó, tükör, vécé, gázbojler, polcocskák, minden, ami kell. A kádban pedig egy baba hevert, de nem egyszerű gumibaba, nem olyan, amilyeneket a boltokban lehetett kapni: rendkívül élethű, részletgazdag és arányos baba volt, az embernél igazibb, tökéletes lény. Ott feküdt az üdvözültek mosolyával a kádban, gyerekfáraó a fehér szarkofágban. Tükre van, hogy csodálja magát, és pici klotyója, hogy a föld szennyét lemossa.

Gondolom, valami vízvezetékszerelő kirakata volt.

Ez előtt a kirakat előtt órákig el tudtam állni, de hát nyilván csak addig álltam, amíg tovább nem rángattak, ami a türelmesebb anyámnál később, a türelmetlenebb apámnál hamarabb következett be. Visszagondolva a dolog talán azért lehetett olyan vonzó, mert valami olyasmiről beszélt, ami az életben akkor is és most is hozzáférhetetlen maradt: a babafürdőszoba egy tökéletes rendről és célszerűségről beszélt, amelyben ugyanakkor a szépség uralkodik. A babafürdőszoba egy ígéret volt, megígérte nekem, hogy nem lesz nyomorúság, részlegesség, beteljesületlenség és halál. A babafürdőszobában ünnep volt, szertartás, szépség, rend és igazság. A babafürdőszoba az örökkévalóságról és az örökkévalóról beszélt. Ha végigvezettek a lővonal alatt, a babafürdőszobához jutottunk.

Az évek a babafürdőszoba igézetében teltek; az út a Kindergarten felé mellette vezetett, volt egy szemernyi esély tehát, hogy a csoda a Kindergartenben is folytatódik.

Nem tudom, a szüleim mit mondtak, hogyan készítettek föl a sorsdöntő változásra: csak a kínzó várakozásra emlékszem. Arra vártam, hogy végre történni fog valami. Ami addig volt, abban nem történt semmi, a világ a forradalom idejéből származó belövések és a babafürdőszoba, a német nyelv és a prolik szélső pontjai közt kiismerhető és kiismert, és benne nem történik semmi sem, most azonban, a Kindergartenben történni fog. Élni fogok mostantól, ez lesz. Nekem ehhez nagyon nem volt kedvem. Nekem ahhoz lett volna kedvem, ha a folytatás valahogy a babafürdőszobában, benne, általa, az ő vezérletével történik. Az örökkévalóság eseménytelenségében, a halál méltóságában, a gyerekfáraó mosolyában, és nem a Kindergarten megalázó zsivajában. A sírkert helyett a játszótér.

De hát, mit volt mit tenni, anyám elrángatott a kirakattól, mentük tovább a Kindergarten felé.

Azt hiszem, ez az út anyámnak is legalább olyan válságos volt, mint nekem. Elvégre neki tervei dőltek ezzel össze, valami káprázatos, mégis homályos ösztön tervei. A nyájba, akár proliké, akár nem proliké, amelytől mindenképpen és örökre távol akart tartani, most kénytelen-kelletlen ő maga vezet be. Bennem csak egy tétova szorongás volt, hogy a nyájjal nem lesz szerencsém; az ő rémületéből viszont arra kellett következtetnem, hogy a Kindergartennel minden visszavonhatatlanul és örökre megváltozik.

Tulajdonképpen a várakozásról akartam beszélni. Arról a várakozásról, amellyel az idők során az egyre újabb és újabb Kindergartenek elébe néztem. Ez a várakozás annak az ígérete volt, hogy előbb-utóbb csak történni fog valami. Hogy előbb-utóbb elkövetkeznek a komoly dolgok, amiért megéri. Komoly feladatok, amelyeket derekasan megoldok, nem csak úgy félvállról és unottan, fél szemmel végig a babafürdőszobára sandítva, ahol a tökéletes lény a kádban hever egy véget nem érő megtisztulásban.

Így érkeztünk tehát anyámmal a fenyegető kőkapu elé, amely a rommá lőtt kertre nyílt.

Iridium point

Ha vonatablakon nézünk kifelé, márpedig most történetesen ez van, pontosabban az előbb még ez volt, mert már éppen visszaültünk a büfékocsiba, a mellettünk lévő ablak pedig nyithatatlan, és most épp a betűinket nézzük, meg a tollunk hegyét, Iridium Point Germany; tehát ha kinézünk az ablakon, mindig elfog bennünket a gyanú, hogy már nem tartózkodunk az élők sorában.

Most pedig elmondjuk, mit értünk ezen.

Az élők során, és a többin.

Az élők sorát, úgy rémlik, először óvodában tapasztaltuk meg. Nagyság szerinti sor volt, amelyben másodikak voltunk, béták, vagy egyszerűen csak: másodikak. Érdekes sor volt ez, mert nem egymásutániságában értődött, nem menetoszlopként, hanem hosszában, arcvonalként. Nagyság szerinti arcvonalat képeztünk az óvónénivel szemközt, más néven: tornasort; de ezeket a neveket, menetoszlop, arcvonal, tornasor, akkor még homály fedte, mi egyszerűen sorban álltunk az óvónénivel szemközt, neki a gyerekeknek ez a geometrikus elrendezése valamiért szívügye volt. Élvezte öntudatlan geometriánk.

Ha azt mondta, hogy: sorakozó!, akkor beálltunk a gyerek mellé, aki egyel nagyobb volt nálunk, mellénk meg odaállt az, aki nálunk eggyel kisebb volt, (számára persze ez úgy jött le, hogy mi eggyel nagyobbak vagyunk őnála), és ezzel készen volt a sor. Nagyon szép logika volt ebben, hogy mindig a nagyobbat kell keresni, a mellé állni, mert ha az ember mindig a nálánál kisebb mellé állt volna, mindenki összekeveredik, leszámítva a legelső embert, aki mindenkinél nagyobb. Az mégiscsak megjegyezhetetlen, hogy nálunk ki mennyivel kisebb, a kicsik tartsák csak számon a saját kicsiségüket. Mélységes társadalomfilozófia lapul a nagyság szerinti sorban. Ezért nevezik az ilyen sort nagyság, nem pedig kicsiség szerintinek.

Ez volt az élők első sora.

Szép, katonás sor volt, német oviba jártunk, német nyelven folyt az oktatást, pontosabban az óvás. Volt egy rommá lőtt kert a Gellérthegy oldalában, 1969-ben; egy óriás kőkapu, a rommá lőtt kert, és egy sárga házikó. Ez volt az óvoda, ez volt a Kindergarten. Itten énekeltünk németül.

Az énekben volt Jäger, volt Hosen, meg talán Wald, de erre, a Waldra már nem esküszünk, meg végül is a Hosenre se, de a Jager, az egészen bizonyos. A Waldot talán már csak úgy a Jägerből gondoltuk hozzá most, hogy kinéztünk az ablakon, és rájöttünk, hogy valószínűleg már nem vagyunk az élők sorában.

Egyébként akkoriban még nem nagyon tudtunk németül, Jägerből nem következett a Wald, egymástól még végtelen messzeségben voltak: nem is értettük, miről énekelünk a sorban.

Itt neveztek bennünket először a nevünkön, azt mondták nekünk: Gergely Péterfy.(I-vel mondták. Meg lehet, hogy fordítva is mondták, de most itt jobban jövünk ki, ha így emlékezünk.) Nem értettük, mit mondanak. Mi akkoriban kisfiam voltunk, kisfiamok. Elfelejtették velünk közölni, hogy ezen kívül még más valamik is vagyunk. A kisfiamságból a gergelypéterfységbe elmulasztottak minket átvezetni. Tudtuk ugyan, hogy van nevünk, valami, a kisfiamtól különböző, messzi, titokzatos és magasztos, mint a kilátásba helyezett felnőttkor, az idő távoli és fenyegető sötétje, de ezzel a névvel nem sokat törődtünk. Féltünk tőle ugyanis, ez az igazság.

Gergely Péterfy, ki az. Érdeklődve nézelődtünk magunk körül

Vaszbedajtetesz? Először is biztos, hogy nem jelent kisfiamat, hogy mit jelent, nem pontosan tudni, de kisfiamat biztos nem. Továbbá a kisfiam nem jelenti azt, hogy én (mi), az tehát már lehet, hogy a gergelypéterfyvel azonos. Ámde: ha mi lennénk gergelypéterfy, olyan kéne legyen ez a név nekünk, mint egy kuckó. Mint a kutyának az ól, amelybe visszahúzódik, ha belerúgnak. Olyan kéne legyen, mint amikor behunyjuk a szemünket, és akkor ott belül vagyunk, az ólban. Mint amikor a lábunk nem lóg ki a takaró alól. Röviden: a gergelypéterfynek olyan kisfiamosnak kéne lennie.

De hát nem ilyen, sőt, inkább mindezek ellentéte; mint amikor az embert meztelenül kidobják a sárba, vagy kiszólítják a nagyság szerinti sorból, és ott áll a rommá lőtt Kindergarten kellős közepén, szemközt az óvónénivel.

A későbbiekben egyébként rájöttünk például arra, hogy többé-kevésbé Péterfyként is kisfiamok vagyunk, Peterssohnok- és senek, csak azt nem sikerült kideríteni, hogy ki volt az a Péter, az első mozgató, akinek fiaként hirdetjük magunk. Ez ügyben még apánkat is hiába faggattuk, csak szomorúan ingatta a fejét, amint majd mi is fogjuk, miután egy életen keresztül nem sikerült ennek az alapvető fontosságú Péternek a nyomára akadni. Apánk pedig szép, díszes családfát is rajzolt, és a Péterfyek címerét is bekeretezte, és elhelyezte a nagyszobában az ebédlőasztal fölött, apánk, aki pedig nem is Péter; de Péter a családfából valahogy eltűnt, a gyökerek ágbogába veszett, mint az aprócska makk, amelyből a hatalmas tölgyfa sarjadt; egy méltatlanul elfelejtett, elveszett Péter, akinek üres nevével kérkedünk. Apánk nem Péter, Péter fiai vagyunk, nevünk és létünk tehát súlyosan inkompatibilis.

Vagy nem vagyunk Péterfyek, mert az apánk nem Péter, vagy tessék nekünk bemutatni azt a Pétert, aki az apánk. Mivel ez azóta sem sikerült, még mindig úgy létezünk a nap alatt, már ha létezünk, hogy van nekünk egy ismeretlenül is legfontosabb és legközelebbi Péterünk, akire nevünkkel hivatkozunk. Akire mutogatunk, amikor bennünket hivatnak. Az ismeretlen Péter. Amíg ezt a Pétert meg nem ismerjük, a kisfiáról sem mondhatunk semmi bizonyosat.

Ha Péterfyként vagyunk kisfiamok, elárvult kisfiamok vagyunk.

Ezért aztán, amikor az élők sorából szólítanak, óhatatlanul némi fattyúszégyent érezünk. Melyikünk is lépjen ki tehát? Van Péter, a fia, és Gergely. Hárman vannak. Ez a baj a nevünkkel, hogy hárman vannak.

Ezt a hármasság-vonalat most nem követjük tovább, csak a grammatikai hozadékát hasznosítjuk.

Pétert nem ismerünk, fiai nem vagyunk, maradna a gergely. Talán az a kuckó, az az ól. De hát igaz, ami igaz, a legkevésbé gergelyek vagyunk. A Péterfyt legalább logikai úton el tudjuk utasítani, a gergellyel szemben tehetetlenek vagyunk. A gergely az egy rom, amit a gregorioszból a sztyeppei hordák maguk után hagytak. Isten háza, amelyet istállónak használnak. Ez a gergely úgy ér minket mindannyiszor, mint egy arculcsapás. Ebben a gergelyben, mint egy csapdában, vergődünk. Ezt a gergelyt szégyelljük, és ha meghalljuk, ijedten kapkodunk, mintha leszaladt volna a sliccünk. A gergely minden tekintetben rágalom. Amit nevünk vizuális rendje miatt szépsége mellett fel lehetne hozni, hogy a 7+7 betű, az egy bölcs, kabbalista döntés, hogy a mássalhangzók 1-1-2-1-2-1 elrendezése igen esztétikus, hogy a végeken az az egy-egy ipszilon a kedvenc magyar betűnk, amennyiben úgy van, hogy nincsen, stb, ezeket az előnyöket és erényeket a gergely gergelysége, gergelységének idétlensége és szemérmetlensége teljességgel lebontja. A gergely valami olyasmit állít rólunk, ami lehet, hogy legbelül vagyunk, de nem szeretnénk, ha ez kívül is látszana. A gergely minket kiszolgáltat, védtelenné tesz, lemeztelenít és megrágalmaz. A gergely minket lebuziz, lecigányoz, lezsidóz és lekeleteurópaiz.

Most, hogy az ablakon kinéztünk, ez a gergely erős érvnek tűnik a mellett, hogy már nem vagyunk az élők sorában.

Akkor azonban álltunk tehát szépen, nagyság szerint tovább a tornasorban, és nézelődtünk körbe, ki lehet vajon, akit az imént szólítottak. Tisztán hallottuk a nevet, névszerűségében nem volt semmi hiba, olyan volt, mint bármelyik másik, tehát két, semmihez sem hasonló, érthetetlen szó. Azt azért addigra már megszoktuk, hogy a nevek olyan szavak, amelyeknek semmi értelmük sincsen, még úgy se, ha véletlenül van, mint a Kisnek meg a Nagynak. Ennyiben, hogy értelmetlen, kicsit még vonatkozott is ránk, mint amikor azt mondták, hogy „valaki”, vagy hogy „gyerekek”, vagy hogy „te”. Olyan szó, amire az ember bár összerezdül, nem kell feltétlenül oda is fordulnia. Ki lehet bújni alóla. Talán még le lehet tagadni.

Csak hát: röhögtek. A sor, a teljes arcvonal röhögött azon a valakin. Mi is röhögtünk, mert bent álltunk nagyság szerint, ahol mindenki röhögött, a sorban. Az óvónéni valami röhejeset mondhatott, valami viccet, amit mi nem értünk, de a többiek igen, németül mondta talán, mindegy, röhögünk, mint ahogy énekelünk Jägert, Hosent és Waldot, pedig azt sem értjük. Énekelni jó, röhögni jó, kimaradni rossz.

Végül a sor hagyott ott minket, körré alakult és bezárult körülöttünk, mintha egy Edda-klip forgatása volna. Ők tudták, hogy egytől-egyig nem gergelypéterfyek, és valószínűleg azt is tudták, hogy kik ők, kikként mások.

Az attakra agresszióval válaszoltunk, az attakokra ez az az óta is gyakorolt, jól bevált válaszunk. Néha attak se kell hozzá, önjárókká lettünk.

Másnap kivettek az óvodából, és soha többé nem láttuk viszont a Kindergartent, a sárga házat és a rommá lőtt kertet.

Wood Bridge

2010-02-24T10:10:00.001-08:00

Elvált, gyerektelen debreceni pszichológusnő harmincötödik születésnapjára vagyunk hivatalosak. A mondatban minden szó brutálisat csörren, leszámítva, amikor a röhögéstől puhán bukfencezik, mint egy rajzfilmbeli tömegverekedés. Ledől a játékpolc, amelyen a plüssállatok ülnek.

Kezdődik ott, hogy kurva nagy a köd. A ködben köztudomásúlag megnyúlnak az utcák, továbbá átmenetileg új mellékutak is keletkeznek, amelyek ismeretlen városrészekbe vezetnek, és ez egy ráadásul eleve ismeretlen városban a meglepetések lehetőségeit különösen megsokszorozza. Lomhán cammogó köztéri szobrokba botlunk, amelyek nyöszörögve másznak fel a posztamensre. Jólesően olvadékony és körvonaltalan félrészegen kutatni a helyszínt, ahol állítólag további italok várnak, valamint házi készítésű krumplisaláta és fasírt, melyre aztán ha sört is fogyasztunk, csak nagyon elszánt feleség bír ki egy kimerítőbb okfejtést aktuális agyrémünkről, teszem azt Bruno Schulzról. De hát azért feleség az ember felesége, hogy az ilyen rendkívüli próbatételeken is helytálljon. Azért is lett elvéve annak idején, bár nem is olyan régen. Balsejtelmek gyötrik, furcsákat is kérdez, és rémülten megugrik, amikor egy kérődző Barkas mélán kibődül a ködből. A ködben különös előszeretettel húzódnak a Barkasok és az Ifák a klinika területére, kisebb csoportokban összebújnak, egymást melegítik és erős porosz akcentussal zsörtölődnek időnként. Szívesen csatlakoznánk hozzájuk, már csak dialektológiai vonzalmaink okán is, de figyelmünket elvonja egy csapat műtőssegéd, akik neonzöld egyenruhában ügetnek a radiológia épülete felé, és gomolygó, vattás Sopianae-füstfelhőket lövellnek a szagoktól amúgy is erősen megterhelt klinikaparki ködbe. Kuncogva felvilágosítanak, hogy a Klinika Mozi éppen az ellenkező irányba esik ahhoz képest, amerre már negyed órája gyalogolunk, de kuncogásuk gyanút ébreszt, s joggal, mert az eredeti irány végül helyesnek bizonyul, és egy perc múlva már ott is állunk a Klinika Mozi előtt.

A Klinika Moziról feltétlenül tudni kell, amit egyébiránt mi is most tudtunk meg, ezért nagyképűsködni semmi jogunk, hogy: 1. hétfőn és kedden tényleg van benne vetítés, 2. hogy egyéb napokon bárként, hétvégén olykor (most is) diszkóként üzemel, 3. hogy eredetileg hullaháznak épült, és egészen a legutóbbi időkig akként is szolgált. Ez utóbbi információ némiképp megrendít bennünket, s bár a barokkos ellentétek iránt régi és olthatatlan szenvedéllyel vonzódunk, a fasírt iránti érdeklődésünk rohamosan csökken, s szemünk előtt a középkor haláltánc-motívumai ugrálnak, vagy csak néhány belőtt klinikai pszichológus pogózik a ködben? Ki tudja. Christina Aguilera, de még Demjén Ferenc is hiába próbálkozik, hogy jókedvünket visszahozza.

Valamiért a nagylábujjunk jut eszünkbe, amelyre a vonatkozó sajtófotók szerint a hullaházi dögcédulát akasztják, ezen aztán elérzékenyülünk, különösen akkor, amikor az is eszünkbe jut, hogy a lábunkon Wood Bridge márkájú cipő van, a balon 45-ös, a jobbon 44-es, két kemény, háborús év, valamint kultúrtörténeti vonatkozásokban gazdag maroklőfegyver-kaliber; nyilván nem véletlenül ebben térünk vissza, mert ezt is Debrecenben vettük, a nevezetes Csóra áruházban, ahonnan a fél Kelet-Magyarország öltözködik, márkás cipők tized-huszad-áron, például ez a Wood Bridge, meg a másik, a Pat Calvin, amelyet felekezeti okokból talán jobban kedvelünk, és amely pont fordítva mérethibás. Felületes szemlélő számára kétség kívül feltűnően drága cipő van rajtunk öltözetünk többi darabjához képest, amely részint second hand, részint kínai; az alaposabb szemlélő azonban bizonyára kiszúrja, hogy járásunk furcsán féloldalas, imbolygó, lólábunkat tehát hiába próbáljuk Pat Calvinba rejteni, továbbá az is nyilvánvaló lesz, hogy a Csórában vásárolunk, quod erat demonstrandum.

Kálvin, amikor épp egy fahídon kelt át a folyón, találkozott az ördöggel. Azt mondja Kálvinnak az ördög, stb. Merengésünket nincs időnk folytatni, mert a parketten a klinikai pszichológusok vad táncba kezdenek. Mindig sejtettük, hogy a klinikai pszichológusok nagyon tudnak valamit, s most, íme, a bizonyíték. Egész szélörvényt kavarnak maguk körül, beleng a tavalyelőtt szilveszteri dekoráció, az álmennyezetről lassú por pereg. Sikerül szert tennünk egy palack félédes villányi vörösre, dugóhúzó viszont nincs, a következő perceket ezért gyűrűs-, majd kisujjunk ízületeinek nyomáspróbájára szenteljük. A terhelés három, majd négy G-re növeljük, a dugó nem mozdul, az ízület viszont egy sejtelmes roppanással feladja. Sikolyunk Madonnába vész, első reflexből - teljesen ostobán egyébként – a vécé felé igyekszünk. Nem tudjuk, a vécében mit is kezdjünk az ízülettel, állunk, fogjuk, sziszegünk, próbáljuk felmérni a veszteséget. Bűntudattal gondolunk bogarakra és más ízeltlábúakra, amelyeket egykor megcsonkítottunk, és bicegésükben, fetrengésükben gyönyörködtünk. Eszünkbe jut, miközben megroppant ízületünket szorongatjuk, az a sok letépett, letépettségében tovább rángó, rúgó, kalimpáló láb, ízelt láb, mert azért mégiscsak az ízületről jutott eszünkbe. Asszociációnkat kimondottan élvezzük, ezen még a bűntudat sem képes változtatni.

Aztán eszünkbe jut, hogy ha az ellenkező irányba indultunk volna, már rég a bárpultnál ülhetnénk, ezért aztán véget vetünk a tehetetlen ácsorgásnak a piszoárok fölött, és a vécéajtót visszatámasztva a helyére - nem mi szaggattuk le egyébként – átvágunk a klinikai pszichológusok izzadt tömegén, akik éppen egy emberként üvöltik, hogy I am a passenger, és a pultost megrémítjük egy tequila bumm-bummal, majd a tanácstalanságát látva tequila rapidóra magyarítunk. Valahogy megálljuk, hogy elmeséljük az egész Betty Blue-t és kicsit leereszkedően kikérünk két deci száraz pezsgőt és egy tequilát, ebből nem engedhetünk, az agavé-pálinkával nyilván csak újabb zűrzavart okoznánk, ami jelen esetben nem célunk. Nem érezzük egyébként jól magunkat a bőrünkben, amikor nagyképűnek kell lennünk, ezért kissé szégyenkezve összeöntjük a kettőt, és csodálkozó pillantásoktól kísérve felhajtjuk.

Későn vesszük észre, hogy a csodálkozó pillantások között a feleségünké is ott volt, az a jól ismert, jövőbe látó, mégis kétségbeesetten elkerekedő Kasszandra-tekintet. Zavarunkban az ízületünkről motyogunk valamit, és közben csüggedten konstatáljuk, hogy a félédes villányit már ki is végezte kőszobrász-barátunk, akinek az ujja a 7-8, sőt 9 G-t is kibír, erre persze már korábban is számíthattunk volna, ha időben eszünkbe jut, hogy a minap saját szemünkkel láttuk, miként taszított vissza hüvelykujjával a mészkő belsejébe egy megkövesedett csigát. Ettől aztán sikerül annyira összezavarodni, hogy másodszorra is felköszöntjük az ismerős pszichológusnőt, de még a fülét is meghuzigáljuk. Nem biztos egyébként, hogy ez utóbbival sikerült a felénk irányuló szimpátiát növelni. Levonva a helyzet tanulságát, feleségünket táncra kérjük fel, majd a visszautasításon színleg elszontyolodva, egy jól sikerült képzavarral belül dörzsöljük a tenyerünket, és a műanyag lapátot megmerítjük a krumplisalátás vájdlingban.

Az étkezés alatt sikerül szinte teljesen józannak látszani, az asztal bonyolult tereptárgyai között hibátlan az eligazodás, nem törünk a pohárból, nem iszunk bele a kenyérbe, Wood Bridge-en nem ejtünk majonézes foltokat, és viszonylag korlátozott tematikus skálán, de társalognunk is sikerül. Megkönnyebbülve konstatáljuk, hogy mutatványunk eredményeképp a bizalmi index növekedésnek indult, és lassan kivánszorog az életveszélyt jelentő negatív zónából. Est az estét kihozzuk remire, merengünk elbizakodottan, és lelkiismeret-furdalással gondolunk arra, hogy mennyi drága, szeretetteli lányi bizalom lett belénk ölve teljesen hiába. Nem az első eset, hogy ezen nem tudunk eleget csodálkozni.

Aztán újra barokkos asszociációnkba merülünk, és megállapítjuk, hogy a funkciók csodálatosképpen felcserélhetők, a halottasházból minimális erőfeszítéssel már hipp-hopp, elő is állt a mozi, ahol egykor embereket néztek, most emberek néznek. Sokért nem adnánk, ha a kezünkbe akadna egy helyi moziműsor, megcáfolni a gyanúnkat, hogy itt hétfőn és kedden nosztalgiavetítések keretében kizárólag a Kómát játsszák Michael Douglas-szal, akit most valamiért képtelenek vagyunk másképp felidézni, mint azzal a gusztustalan, felfésült frizurával, amelyet a San Francisco utcáinban hordott. Memóriánk makacskodása feldühít, képtelenek vagyunk behozni Michael Douglas öregkori arcát. Aztán valamiért Derrick úszik be, egyszerűen túl gyengék vagyunk, hogy elhessegessük, ott bámul, iszonyú táskákkal a szeme alatt, Klein úr is megérkezik, fején Michael Duglas hajával. Megpróbáljuk a dolgot megpendíteni feleségünknek, nem is igazán ezt akarjuk mondani, csak valahogy jelezni próbáljuk, hogy elárvulásunk rohamos, törődésre volna szükségünk, de aztán belezavarodunk, és elhallgatunk.

Nagykönyv

2010-02-24T10:09:00.003-08:00

Hetek óta Bruno Schulz van a táskámban, egy borítóját vesztett, félig elázott Bruno Schulz, 1969-es Európa kiadás. Régi vágású bölcsész vagyok, úgy is hordom magammal Bruno Schulzot, bőrtáskában, papírok, tollak, bontatlan számlalevelek és csokipapírok között. Ha előveszem a villamoson, mielőtt kinyitnám, körülnézek, felfigyelt-e valaki a tényre, hogy Bruno Sculhzot olvasok. Senki sem figyel fel. Pontosabban egyszer egy lány felfigyelt, egy mappás lány elfintorította az orrát, mert Bruno büdös, Brunonak rohadó enyv és dohos pinceszaga van, Bruno nem emberek közé való. Fedél nélküli, hajléktalan könyv.

A Nyugati aluljáróban vettem, van ott egy kis antikvárium a táskaboltok és játéktermek között. Ahhoz képest, amilyen reménytelen helyen van, egész rendes kis bolt, mindig akad valami, ami a Krúdyból vagy a Bibliotheca Classicából hiányzik Bent a szép gerincű, egészséges, kanonizált könyvek sorakoznak, kint meg, a bolt előtt a száz forintos páriák, kihűlt nevű Kádár-kori tollforgatók, kubai klasszikusok, kirgiz realisták, miskolci bányászírók, nevenincs egykönyvesek arccal lefelé az asztalon, mintegy pálcázásra várva. Régi perverzióm a rossz könyvek kínjában gyönyörködni, beszagolni ezekhez a tehetetlenül fetrengő, bambán nyáladzó, nyomorék életfogytosokhoz. Láncaikat rázzák, ártatlanságukat bizonygatják és amnesztiát követelnek az írás vérfertőzői és anyagyilkosai. Memento mori. Szorongva pásztázom a gerinceket. Hátha legjobb szándékaim ellenére anyámra emeltem a kezem, vagy gyermekeim ágyába másztam. Vagy fordítva tán. Az ítélet már meg is született, csak elfelejtettek értesíteni, de ők már, a könyvtárosok és az antikváriusok, akik jeges kézzel, választják el a szart a májtól, pontosan tudják, Péterfy hová való. Szophoklész bentre háromezerért, Péterfy kintre százért, tiszta sor. Bármi megeshet, nyilván az sem ok nélküli, hogy valahányszor rendőrt vagy rendőrautót látok, átcikázik rajtam a rémület, hogy engem keresnek. Az antikváriusok már kiadták a parancsot, lassan belendül az egész gépezet, és minden a helyére kerül a BKV büntetések, házasságtörés, szalonképtelen gondolatok és a könyvek ügyében is, mindenről meg lesz mondva a tuti, nil inultum remanebit. Lesz itt olyan rend, hogy csak na. De egyelőre még csak itt tart, még csak csírában van, még csak apró célzások, finom utalások a vájtfülűeknek, néhány látszólag véletlenül elhullajtott darabka a gigászi puzzle-ből, mely újrarajzolja a bolygót. Aki figyel a jelekre, a húsvéti csokitojásokból kirajzolódó ösvényt aki megleli, előbb-utóbb eljut a nagy fészekhez, ahol az igazság óriás csokinyulai ülnek. Most még csak a könyveknél tart az ítélet, aztán szép lassan mindenre sor kerül.

Lehet, hogy otthonra is kéne egy ilyen polc. Rossz könyvekkel teli kontrollpolc, írás előtt elácsorognék ott egy negyedórát, ijesztgetném magam, ide kerülsz, ha nem dolgozol rendesen. Minden elfuserált metafora után kötelező lenne onnan mazsolázni. Tűzre való bekezdésekért egész fejezeteket kellene elolvasni. Elrontott novellákért száz oldal kézzel lemásolandó. Ha rászolgálok az önbüntetésre, egy-két hétre betenném a könyveim, és ezzel a tudattal kelnék-feküdnék, Boldizsár Iván, Gyurkó László, Péterfy Gergely. A nehezen alakuló kéziratokat is ott lehetne tartani, a kéziratok javító-nevelő intézetében, aljas és perverz szobatársakkal zárnám össze rakoncátlankodó és engedetlen kölykeim. Ha nem javulnak, ott maradnak örökre. Kéziratköcsögnek.

Ja igen, Bruno Schulz. Bruno bizony ott volt, feküdt ő is hason a többiekkel. Nem értem, hogy keveredett ilyen társaságba, nem tudom, hogy ez most hogy van, ez talán az antikváriusok végleges, visszavonhatatlan ítélete, egy diszkurzus nélküli verdikt? Megunták a kritikusok, a kánongyárosok pepecselését, és saját hatáskörben statáriumot hirdettek? A könyves szakma önbíráskodik? Mondom az antikváriusnak, ez egy Bruno Schulz. Mondja igen. Száz forint? – kérdem. Bólint. Bruno Schulz, száz forint. Nagyon figyelek, hogy mondja ki a nevet, de a hangsúlyban nincs semmi különös. Ha titkos ítéletet hoztak volna Bruno ügyében, volna a hangsúlyban valami cinikus fölény, valami bennfentes hunyorgás. De ez egy szikár, mellékértelem-mentes Bruno Schulz volt. És még csak nem is örül, hogy megveszem, igaz, nem is sajnál. Fáradt börtönőr, unottan bámul a szabadulóra.

Most, hogy Brunót kimenekítettem, alaposabban átnézem a készletet, nem is eredménytelenül: Kemény István – Hideg; Lukács György - A heidelbergi művészet-filozófia és esztétika, plusz A regény elmélete; Tersánszky – Bűnügy lélekelemzéssel; Tolnai Ottó – Prózák könyve. Valamennyien büdösek, mosdatlanok és megviseltek, az ártatlanul szenvedők félőrült közönyével (van ilyen?) hunyorognak a napfényen. Talán már le is mondtak a szabadulásról, a fogságban rossz szokásokat és furcsa akcentust szedtek fel, már majdnem otthon érezték magukat, és most idegenül ácsorognak a megváltozott világban. Szemrehányóan tornyozom fel a könyveket az antikvárius elé, hátha a névsortól elszégyelli magát, de rá se pillant a címekre. Öt? Így kérdi: öt? Nem hogy öt könyv, öt ember, hanem egyszerűen, absztrakte öt, öt akármi, öt izé, öt hogyishívják.

Kifizetem az öt hogyishívjákot. Otthon néhány napig karanténban ülnek. Nem mindegy, hova kerülnek a polcon, eleve kérdés, hogy együtt maradhatnak-e, vagy szét kell őket telepíteni. Lukács György és Kemény István például minek legyen együtt? Kemény mehetne Tandori meg Kosztolányi meg a többiek mellé, Lukácsnak pedig mars a filozófusokhoz. De most még együtt hagyom őket egy kicsit, hagy beszélgessenek, dolgozzák fel együtt a traumát, aztán majd meglátjuk. Még utoljára átbeszélhetik a börtönemlékeket, tervezgethetik a jövőt. Meg hát szellőzködniük sem árt. Tolnainak jó könnyű papírja van, ő lesz szalonképes a leghamarabb. A fóliázott borító Keményt is megvédte úgy-ahogy, fiatal is, 2001-es, Lukácsról meg úgyis minden lepereg. De még így is nagyjából egyforma szaguk van, lehet, hogy végül ez lesz az, amiért mégis együtt hagyom őket. Az olvasással is várhatunk még: hadd tisztuljanak le az emlékeik.

Néhány hétig nem foglalkoztam velük, aztán akadt egy szabad délutánom. Lukács nagyjából olyan volt, amilyenre emlékeztem. („Minden művészi forma teodiceia.”) Megvolt majdnem az egész sorozat, csak benn ragadt az első feleségemnél, talán büntetetésből hagytam ott, én elmentem, de itt van neked a Történelem és osztálytudat. Tolnai jobb volt, mint amire emlékeztem, („Édesapám az istállóban akasztotta fel magát. A lovak közé. Olyan volt, mintha csak lovagolni akart volna.”) Ez is megvolt néhány évre, szerintem ellopták. Sejtem is, kicsoda. Tersánszkytól a Bűnügy lélekelemzéssel-t még soha nem olvastam, most se volt nagyon érdemes. („Külföldön jártam, világfürdőkön, mágnáskaszinókban, és tőkepénzesek klubjában fordultam meg x-szer.”) Aztán kiderült, hogy Tersánszky, Lukács és Tolnai: ösvényen elszórt húsvéti csokitojás; Schulznál és Keménynél ott volt a fészek az óriás csokinyulakkal.

Bruno Schulz a Könyvek Könyvéről beszél, amely „valahol a gyermekkor hajnalán, az élet első pirkadatán szórta be szelíd fényével a horizontot.” A Könyvek Könyve ott feküdt az apa asztalán, s az apa csendesen, elmerülve, türelmesen dörzsölgette nyálazott ujjával a kópiák gerincét. A Könyvek Könyve néha elalszik, és a szél olyan csendesen lehel közibe, mintha százlevelű rózsa volna, s szirmait, egymás alatt nyugvó szemhéjait sorra nyitja föl. „Aztán jött az anyám, s e korai, sugaras idillnek vége szakadt. Anyám gyöngédségétől megejtve elfelejtettem apámat.” Így tűnt el a Könyvek Könyve, amelyhez képest a Biblia silány apokrif, ezredik másolat, sikerületlen hamisítvány.

Aztán egy sötét, téli virradaton gyötrődve és kései bánattal emlegetni kezdi a régi, elveszett Könyvek Könyvét. Reménytelennek tűnik, hogy valaha is újra előkerüljön, aztán a véletlen mégis úgy hozza, hogy felbukkan néhány lapja, az utolsók, a nem hivatalos melléklet, hulladékokkal, lomokkal telt hátsó udvar. A valódi szövegből egyetlen oldal sem, csak hirdetések és közlemények de mégis, mégis: egy rész a Könyvből. Ezeket mondja Bruno Schulz a rohadó enyv és dohos pince szájszagával, és azt, hogy minden könyv az Autentikum felé törekszik; csupán kölcsönéletet élnek, mely szárnyalásuk pillanatában visszatér az ősforráshoz. Ez azt jelenti, hogy a könyvek fogyatkoznak, s az Autentikum gyarapodik.

Kemény István egyik versének címe: Az apa a nagykönyvben. A Könyvről itt még nem beszél, de a vers rajzolatában felsejlik egy nem annyira rózsaszerű, inkább fenyegető, húsos, fallogocentrikus árnyék (ez majdnem hexameter) (teodiceia). „Tudnám, hogy gondja van rám, pedig nem szeretne,/ én meg végre lennék bármi, csak szabad ne.” Hátrébb meg, az utolsó oldalak egyikén, a Bácsi, délen: „Ne mondd, hogy a Nagykönyv romantikus, / régi, pontatlan és naív! Mert új kiadás / úgysincs, és már nem is lesz ezután: / senki többet! A szívünkbe ez van írva.”

Szomorúan ballagnak át a hűtlenül elfelejtett apák ezeken a szavakon, hónuk alatt a súlyosodó könyvvel. Nagy, fekete árnyékot húznak, mintha mindig télikabát lenne rajtuk. Az apa olyan, mint egy rossz könyv: büntetés még beleolvasni is, a címe nyomasztó, és kínos öregségszaga van. Társaságában mutatkozni dehonesztáló, rémálomba illik. Mindig feszeng mellette az ember, mert mindig mond valami kínosat, keservesen birkózva a szavakkal, mondatain lábbilincsek csörögnek, vasgolyókat hurcolnak. Az apához való hasonlóság mindig a fiún komikus.

Nem tudom, honnan kerülhettek így együtt oda ezek a könyvek, a Nyugati aluljáró antikváriumába. Felszámolt vidéki könyvtár, talajvíz-elöntötte pince? Hagyaték egy szuterénlakásból? Végül is mindegy. Az antikváriusok, hanyag raktárosok, rövidlátó és diszlexiás könyvbeszerzők összeesküvése az Autentikum gyarapítását tűzte ki célul. Valakik valahol nagy titokban, de nyilvánvaló céllal rohasztják a könyveket. A szaguk leleplezi, hogy sárból vannak gyúrva, és vissza is fognak oda térni. Nem lehet őket úgy olvasni, hogy ne érezném, ne tudnám egyszersmind az anyagba-zártság bomlásszagát. Fogyatkozásuk, ez a lassú égés, kézzelfogható. A Schulz-féle könyvekből nehezebben ég ki az anyag, hosszabb a felezési idő, a rossz könyvek, a kontrollpolc foglyai hamarabb, gyorsabban hullanak, az örökkévalóság kényszermunkája, uránbányái, hipp-hopp, végeznek velük. A fiak meg bamba amnéziában ülnek otthon az anyjuk szoknyájánál.

Nem férnek el

2010-02-24T10:09:00.001-08:00

Egész nap heverésztünk. Tizenegyig a forró homokon, aztán a déli órákban félárnyékban a fűzfák alatt. Próbáltam olvasni, de sehogy se ment. Pedig olvasnom kellett volna, rengeteg behozni valóm volt, hiába. A rossz lelkiismeretet is kezdtem megszokni. Misivel is ez volt a helyzet: majdnem megbukott matekból, irodalom és nyelvtan hármas, el is határoztuk, hogy minden nap írás-olvasás, számolás, aztán nem lett az egészből semmi. Délután, ha eluntuk a partot, felmentünk kocsmázni; én fröccsöztem, Misi kólázott és jégkrémet evett, meg játszott az árokban. Helyzetünk annyiban különbözött, hogy Misinek ettől az aranykori semmittevéstől egyáltalán nem volt semmiféle lelkiismeret-furdalása.

Akkor már elég jól úszott, kiismerte a partszakasz sodrásait és áramlásait, de így sem mertem felügyelet nélkül hagyni. Próbáltam olvasni, aztán két-három soronként felnéztem, hogy mit csinál a vízben. Jó darabon egyenletesen mélyült a folyó, aztán egyszerre szakadékszerűen ott volt a kotrott hajózási meder, ahol a korábban áttetsző, zöldesbarna víz hirtelen elfeketült és vágtatni kezdett. Szentül megígértettem Misivel, hogy derékmélységnél mélyebbre nem megy, de amikor felnéztem a könyvből, eltelt néhány másodperc, amíg fel tudtam mérni a távot, és az első pillanatokban mindig úgy tűnt, hogy a kis szőke fej és a már kamaszosan izmosodó karok a kiszabott zónán messze túl, a fekete vízben kalimpálnak. Így telt az idő, három sor, felnézés, rémület, megnyugvás, három sor, és újra rémület. Mondom, nem bírtam olvasni.

Ha elunta a gyerek a vizet, a parton játszott, összeszedte a tocsogókban foglyul esett ivadékhalakat, a kövek alján nyüzsgő bolharákokat, megölte és eltemette őket. Délutánra több tucat sírjel borította a partot, amelyeket másnapra balladai egyhangúsággal tűntetett el a hullámverés és a szél. Aztán a napok múlásával a part megtelt valami ossziáni, mégis napfényes mágiával. Ezen a parton beszélgettünk a gyerekkel a halálról; vagy ha másról beszélgettünk, mintha az is a halálról szólt volna. Ezerfelől közelítve feszegette és repesztette a masszívan ellenálló burkot, de a tárgynak ez az egyedülálló konoksága nem, hogy elcsüggesztette volna: újabb és újabb kérdéseket szegezett nekem, pedig már az elején, a második vagy harmadik kérdésre válaszolva elmondtam, hogy ennyi, ennyire kevés, amit a dologról mondani tudok. Talán ez is hozzájárult, hogy nem tudtam olvasni a parton, és voltaképp nem is a könyvből néztem fel, hogy megvan-e még a gyerek, hanem róla kalandoztam vissza néha a sorokra. Nem is emlékszem, mi volt a könyv, amit akkor olvastam (nem olvastam).

Sok halál esett azon a nyáron, vagy nem is esett, nem tudom, lett, volt, született. A Duna ijesztő tempóban apadt, és a soha nem látott szélességű partot vastagon borították a kagylóhéjak, a szétnyílt héjakba száradt kagylótestek. Nem tudtak idejében mélyebbre menekülni, vagy valami betegség irtotta őket, nem tudom, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyi kagyló van a folyóban. Csörömpölve jártunk ezen a dögszagú, kísérteties fövenyen, mintha talpig vasban. Az ártéri erdő tocsogóiban rekedt halak nagyját összefogdosták a falusiak, az apróbbak ott fuldokoltak az egyre zöldebb, nyákos vízben, és amelyikkel nem végeztek a vízimadarak, azok a csorda után maradt konzervmély lábnyomokban rekedtek, és ott döglöttek meg végül, szorosan egymás mellet. Az aszályban sorra adták meg magukat a gyümölcsfák, a környező hegyekben hol itt, hol ott lobbantak fel az erdőtüzek, és Misi kiapadhatatlan érdeklődéssel tanulmányozta a halálnak ezt a gazdagon illusztrált képeskönyvét.

Lehet, hogy távol kellett volna tartani tőle ezt a könyvet, a polc tetején elrejteni, mint a régi, tisztes otthonokban az anatómiai atlaszt; figyelmét elvonni a tárgytól, és valami másra, fiúgyerekhez illőbbre terelni; gondolom, ilyenkor érdemes karatetanfolyamra, ornitológiai táborba, vízitúrára küldeni gyermekeinket, vagy beszerezni néhány mérsékelten agresszív, inkább a versenyszellemet erősítő videojátékot – de hát mint mindig, most is hedonista voltam, és szánt szándékkal taszigáltam egyre mélyebbre az ügyben, izgatottan várva, miféle újabb felfedezésekre és újabb kérdésekre képes. Mert én már képtelen voltam a halálról huzamosan gondolkodni, megálltam néhány egyszerű, tömör képnél, saját, koporsóba rejtett testemnél, a halál lehetséges időpontjainál és módozatainál, ezekbe sűrűsödött mindaz, amit valamikor megpróbáltam elgondolni, az a kevés, belesűrűsödött, megmerevedett és nem engedett tovább. A fűzfák alól, olvasást színlelve figyeltem bonyolult temetési szertartásait, amelyekben a bolharákokat részesítette, a sír körül vagy a holttest fölött járt sámántáncait, a síremlékek szimbolikáját, a viking típusú csónakos temetést és a Gangesz-parti halotti máglyát. Vérbeli gusztustalan apa-hiba lett volna beleokvetetlenkedni: nehéz is volt megállni.

Az zavarta egyébként a legjobban, hogy még soha nem volt igazi (ember-) temetésen. Úgy faggatott erről a rítusról, mintha megtapasztalásában, vagy legalább elképzelésében megtalálható volna valami, ami jóllakatja a kíváncsiságát; de még a legrészletesebb elbeszélésemben sem találta meg ezt a pontot (nyilván rosszul is meséltem). Délutánonként a kocsma felé tartva átmentünk a temetőn, azzal a nem titkolt szándékkal, hátha igazi temetésbe botlunk. Ha a reformátusoknál nem jártunk szerencsével, átmentünk a katolikusokhoz, vagy fordítva, de vagy mi időzítettünk rosszul, vagy a kagylók és a fák halála hárított el az emberek fölül a veszélyt, sokáig nem jártunk sikerrel. Egyedül annyi hasznunk volt a dologból, hogy Misi szenvedéllyel betűzte végig az összes feliratot, és ezzel legalább az ő olvasásleckéje megoldódott valahogy, sőt, az életkorok kiszámításával a matematikának is jutott valami. És az aranykor derűjén a komor névsorolvasás mit sem változtatott.

A katolikusok temetője lapályon fekszik, szabályos, négyszög alakú telken, áttekinthető, merőleges utcákkal vagy mikkel. Az a fajta falusi temető, amely sokkal inkább hasonlít egy derék gazdasszony kamrájához vagy fehérneműs szekrényéhez, olyan temető, amely mindent megtesz, hogy eltagadja, elesztétizálja, hogy mit is rejt igazán. Nem halottak ezek, hanem szalonnák, befőttek, ingek; a széles családi ágyakon, illatos, ropogós kőpaplan alatt pirospozsgás férfiak szenderegnek.

A néhány középkorú hársfa alig vet valami árnyékot, a fehér műkő síremlékek vakítóan fénylenek, a fekete márványok pedig még éjszaka is olyan forróak, hogy a temető mellett elhaladva az ember önkéntelenül is odafordul, mintha az arcába lehelt volna egy lázas angyal. Fekszik itt egyébként néhány regényhősöm (ez aztán a furcsa mondat), meg regényhősnek még ki nem használt ismerős, dédszüleim kertésze, bejárónője, az öreg postás, satöbbi, satöbbi. Megpróbáltam Misinek mesélni róluk ezt-azt, még azt is lódítottam, hogy jelen voltam némelyikük temetésén, de hiába-hiába, annyira azért nem érdekelte. Gondolom, ha halott-létükről mesélhettem volna, hiteles történeteket túlvilági kalandjaikról, talán sikerül kielégítenem a kíváncsiságát; mi tagadás, néhány ilyesfajta értesüléssel én is roppant elégedett volnék. Végigjártuk az utcákat, elolvastuk a neveket, aztán kicsit csalódottan átmentünk a reformátusokhoz.

Az ő temetőjük miniatürizált hegyvidék völgyekkel, csúcsokkal, szakadékokkal és vízmosásokkal: lomberdők és fenyvesek szuszognak, mindig pára van és mindig árnyék, az alaprajz memorizálhatatlan, és egyes sírokhoz soha többet nem lehet visszatalálni. A katolicizmus derűs mediterránjához képest ez a lutheri, teuton és transzszilván vigasztalanság. Misi, aki a katolikusoknál bátran szaladgált a sírok között, bújócskázott, csigát szedett és kavicsot dobott a kútba, itt szótlanul baktatott mellettem, és a kezem a világért el nem engedte volna.

Van itt középtájt egy obeliszk, elég sokat elmond életről és halálról; talán túl sokat is. Tizenkilencedik század végi történet. Háttérzajnak odaképzelendő a pozsonyi vasút kattogása; a Dunán gőzhajók pöfögnek, a nyitott fedélközből cigányzene hallatszik. Révészek eveznek át a folyón, átkozódva húznak Késő ősz van, vattás ködök bújnak elő a víz alól. Caspar David Friedrichet nézünk, és közben Brahmsot hallgatunk.

Az anyát Eszternek hívják, az apát Istvánnak. Első gyerekük 1868-ban születik: Margit. 1869-ben meg is hal. Ugyanebben az évben születik egy fiú, András, de még decemberben őt is eltemetik. A következő gyerek Margit 1870-ben születik, 1872-ben hal meg, és még 1871-ben megszületik az öccse, András. A nővérét egy hónappal éli túl. És így tovább tizenegy gyerekig: mindegyiket megpróbálják még egyszer megszülni valami pogány, konok névmágiával. 1885 augusztusában meghal az apa, István, novemberben kisfiú születik, Istvánnak keresztelik, de már csak így írják: Istvánka. Nyolc hónapot él: nyolcat. A lajstrom itt megpihen néhány évre, majd 1892-ben öregen, szétszülve, gyerektelenül és özvegyen Eszter is utána megy a többieknek.

Vaskerítéssel övezett kis sírkert, Misi bemászik, mér, számol (matek!), aztán diadalmasan kijelenti, hogy fizikai lehetetlenség, hogy itt mindenki elférjen egymás mellett. Van hamis pénz; hamis barát; hamis tornacipő; nem lehetséges, hogy hamis sírok is vannak? Ott áll fürdőgatyában a sírkert közepén a kettes matekjával, és azt magyarázza, hogy itt nem férnek el ennyien. Aztán meg azt, hogy ő végülis minden további nélkül foghatná magát, és felvéshetné – feltéve persze, hogy ilyen szép betűket tudna vésni, meg aranyfesték is kellene –a nevét erre, vagy bármelyik másik kőre. És akkor mi volna, hm? Hát megmondja: nem volna semmi sem. Élne szép vidáman tovább, és néha kijönne ide röhögni a nagy átverésen. Lehet, hogy ezek itt tizenhárman ugyanezért, röhögni járnak ide. Majdnem közbeszúrom, hogy csak egy darabig, mert aztán nyilván egyszer csak vége lett a nagy jókedvnek – de inkább hagyom. Azt mondja, végső bizonyítékként, hogy hát úgysem férnének el itt egymás mellett, na. Fizikai képtelenség. Fizikai. Tizenhárman ekkora helyen, az egy egész bölcsis csoport, plusz a gondozónők. Hát gondoljak már bele.

Egészen a kocsmáig dohog, aztán belefeledkezik egy gigászi jégkrémbe. Én három pont kettes fröccsöt kérek, aztán helyesbítek négy pont egyesre.

Sárga ház

2010-02-24T10:08:00.001-08:00

Amikor anyai nagybátyámat, Sylvester Armandot, a Vérengző fenevadak sztyeppéje, valamint A világtengerek vérfarkasai c.vadásztörténetek szerzőjét egy jellegtelen augusztusi délutánon eltemettük, otthona, a sárga ház falán, amelyet évtizedeken át saját kezével épített, egy hosszú repedés szaladt végig az alaptól egészen a koszorúig.

A repedés kétségkívül a temetés ideje alatt keletkezett, mert senki sem látta megnyílni, és azt a bizonyos sikolyszerű hangot sem hallotta senki, amely az ilyen repedések létrejöttét kíséri, ezért aztán elkerülhetetlen volt a következtetés, hogy az a titokzatos kapcsolat, amely építője és a sárga ház között már az elmúlt évtizedekben is letagadhatatlan volt, Sylvester Armand halálával csak szorosabbá vált.

A hegygerincen, a régi temetőben ásta meg a sírt apám és nagyapám a sziklás, agyagos földben, amíg egy tompa koppanással Sylvester Armandné Besztercei Rozália koporsóját nem érintette az ásó. Amikor letisztogatták róla a földet, a diófa koporsófedél és az aranyozott felirat ugyanúgy csillogott, mint húsz évvel azelőtt, amikor a földbe került, mintha egy csoda előhangja lenne; mintha addig nem akart volna telni rajta és benne az idő, amíg Sylvester Armand koporsója is meg nem érkezik.

A temetés minden pillanata áttetsző csodajelekkel volt terhes. A körtefa, amely az immár kettős sír fölött magasodott, mindvégig rázkódott és ropogott, majd a hirtelen feltámadt szél ellenébe feszült, mintha vissza akarná tolni azt a Pilis mélyébe, ahonnan érkezett. A temetőfalra letelepedő madarakat összekötő vonalak halványzöldes fénnyel izzottak fel, és a legkülönfélébb jelekké szerveződtek, egyszerre váltogatva nyelveket és írásokat. A sírhant, amely a Sylvester házaspárt borította, belülről forrósodni kezdett, végül egészen felizzott, és gőzölögve süppedt az estébe forduló nyárdélutánban. Zavartan és bizonytalan lelkiismerettel siettem haza.

Másnap hajnalban különös hangra riadtam fel, amely a hegyek felől érkezett: sikolyra emlékeztetett, de már kihűlt és élettelen hang volt, egyike a különös visszhangoknak, amelyek napokig képesek a hegyek között bolyongani, amíg végre elenyésznek; ahogy felébredtem, biztos voltam benne, hogy a ház hangját hallottam, a repedését, amely a temetés idején keletkezett a falban, s hogy hozzám érkezett el végül, nem lehet véletlen: nekem még dolgom lesz a házzal, talán azért, mert oly sok dolgom volt már vele.

Hosszú éveken keresztül minden péntek délután átsétáltam a sárga házba, ahol az emeleti teraszon viaszosvászonnal letakart vasasztal mellett, amelyen nagy kancsó jégbe hűtött limonádé és egy palack vörösbor állt, Sylvester Armand várt rám, az első években aVérengző fenevadak, az utolsó években A világtengerek vérfarkasai hétről hétre vastagodó kéziratával.

- Kérsz valamit?

- Ó, nem, nem vagyok szomjas.

Majd tíz perc múlva ismét:

- De tényleg nem kérsz valamit?

- Esetleg egy kis limonádét.

Ekkor aztán Sylvester Armand, anyai nagybátyám hozzálátott, hogy komótos szertartásossággal, mintha nem is az üveg tartalma érdekelné, az ezüstözött, karos dugóhúzóval kinyissa a vörösboros palackot, majd amikor egyetlen korttyal felhajtotta az első kitöltött két decit, átnyújtotta nekem is a jégbehűtött limonádém.

Olyan volt ez a terasz, mintha az elmúlás egy hirtelen viharral, egyszerre söpört volna rajta végig. A ház faláról pergett a sárga festék, a vakolat berepedezett és meglazult, üregeiben gyíkok és hangyák éltek. A terasz falépcsője puhán korhadt volt és nyákosan nedves, mintha iszapon lépkedne az ember, a harmadik és a hetedik fokot át kellett lépni, különben az átkorhadt födémen keresztül könnyen a konyhában találhatta volna magát az óvatlan látogató. A vaskorlát mállott, néhol tenyérnyi lyukakat mart már belé a rozsda, e lyukakba kúszónövények indái férkőztek, melyek a csövekben tovább kúsztak, és valahol máshol kidugták a fejüket, majd egy másik üregen ismét visszabújtak, keresztül-kasul szőve és repesztve az építményt. A terasz vörösre festett betonját repedések hálózata erezte, s az erekben szorgos vegetáció tenyészett, gyomok és facsemeték kapaszkodtak meg gyökerükkel, otthont és árnyékot adva népes rovarkolóniáknak. Ennek a romlásnak a közepén ült viaszosvászonnal letakart vasasztalka mellett Sylvester Armand, és egyenként ízlelgetve a szavakat, időnként megtorpanva és visszakanyarodva a bekezdések elejére, a kezében tartott kék postairónnal, amelynek néha idegesen megnyálazta a végét, le-lecsapott a szövegre, és vadul kihúzott, hol meg vadul hozzátoldott valamit.

Lenyűgözve, tátott szájjal hallgattam anyai nagybátyám, amint kezében egyetlen szál puszta tőrrel a bozótosban az emberevő tigris felé kúszik, hogy kimentse a karjai közt haldokló teherhordót, akit talán még nem késő kórházba szállítani. A teherhordó szuahéli nyelven imádkozik, időnként pedig a fehér embert átkozza, aki megvadította a dzsungelek urát. Sylvester Armand a kés pengéjét a foga közé szorítva lassan egy árokba kúszik, azon keresztül próbálja megközelíteni a morgó és fújtató fenevadat. Nagybátyám karján mérges rovarok futnak. Nagybátyám derekára gyilkos indák fonódnak. Nagybátyám érzi a nyersvas ízét. Váratlanul egy kafferbivaly is megjelenik, és hátulról támad nagybátyámra, végül nagybátyám mégis a tigrisre veti magát, és elmetszi a fenevad torkát. Az állat hörgése sokáig visszhangzik a dzsungel fái alatt.

Pihegve ültünk a teraszon. A hársfák fölött már áttűzött a nap, és felizzította a sárga falakat.

Egy hajnalban arra ébredtem, hogy valaki hevesen rángatja kintről a bejárati ajtót.

- Segíts rajtam! Könyörgöm, segíts!

Kibotorkáltam a sötétben. Az ajtóban halálsápadtan, szélfútta hálóköntösében Sylvester Armand állt. Ajtót nyitottam, és reszkető nagybátyám bekísértem a nappaliba.

- Rosszat álmodtam! - roskadt a fotelbe. - Nagyon rosszat!

- Tessék elmesélni, Armand bácsi!

- Azt álmodtam, hogy... beleszartam a Bibliába!

Kétségbeesetten nézett rám beesett, izzó szemeivel. Aztán reszkető kézzel felhajtotta a pohár bort, amit elétettem.

- A szar Sámuel második könyvén feküdt, a kilencediktől a tizenegyedik fejezetig. Onnan, hogy „Monda pedig Dávid...", odáig, hogy„Azonban a kőfalról lövöldözének..."

- A Károli-Biblia! - kiáltottam fel önkéntelenül.

Bólintott.

- Összetekeredett, spirális szar volt. Úgy feküdt ott, mint egy napon sütkérező kis kígyó - nézett sötéten maga elé Sylvester Armand.

Onnantól már nem volt többé ugyanaz az ember. Kéziratát elhanyagolta, pedig éppen azokban a napokban érkezett meg egy nagyobb könyvszállítmány francia vadászírók elbeszéléseivel, amelyekből még sok mindent le akart fordítani. Ami azonban az egyik oldalon megfogyatkozott, felgyarapodott a másikon: újra visszatért a házhoz, amelyet a könyvek miatt hagyott el, és mindenek előtt nekilátott, hogy rendbe hozza a teraszt. Természetesen engem hívott segíteni.

- Értesz a fához?

Vállat vontam.

- Akkor te csinálod a lépcsőt - mosolygott rám, és átnyújtotta a raktár rozsdás kulcsát.

A fészerben Besztercei Rozália halála óta nem járt senki, lelakatolva állt, hogy semmi ne zavarja az eltávozott asszony kedvenceit: a csónakokat.

Huszonöt-harminc csónak pihent a raktárban, szépen lelakkozva, lezsírozott fém alkatrészekkel, mintha csak egy másnapi víziparádéra készítették volna elő az egész armadát. A bakok, amelyeken a csónakok álltak, alkalmatlannak tűntek lépcsőnek, így hát nekiláttam, hogy szétszedjem a legalkalmasabbnak tűnő hajókat. Nagybátyám benézett a nyitott raktárajtón, és elégedetten rikkantott.

- Ez az! Ne sajnáld őket!

Eszembe jutott erről az a délután, amikor felesége temetéséről hazatérve nagybátyám kivonszolta a kertbe a cipőszekrényeket, amelyekben Besztercei Rozália harminchatezer-hétszázhuszonöt pár cipője sorakozott, és megrendezte a leglátványosabb autodafét, amelyben valaha részünk volt - minden egyes cipőnek külön-külön a fejére olvasta valamennyi bűnét, először is, hogy mennyibe került, aztán sorban a többit, hogy merre járt és mikor, majd a tűzbe hajította a halálra ítélt ikreket. Talán ezzel kitombolta magát örökre, ezért engedte át nekem a csónakok kiirtását. Én meg élveztem, ahogy csak rombolást lehet.

- Ez az! Remek! A nagy átalakulás! - ujjongott nagybátyám, amikor megjelentem a teraszon az első lépcsőfokokkal. - Lefelé ezzel az ócskasággal!

Azzal pajszert kapott elő, felfeszegette a korhadt lépcsőt, és az egészet letaszította a mélybe.

- De most hogy megyünk le? - kérdeztem tanácstalanul. Nagybátyám azonban nem tűnt lehangoltnak.

- Mit? Itt alszunk! Úgyis meleg lesz az éjszaka!

Így történt, hogy a repedezett betonon hajtottuk álomra a fejünk, és, hogy meg ne fázzunk, megöleltük egymást anyai nagybátyámmal. Mielőtt elaludtam volna, a titokzatosan hunyorgó csillagokat néztem, ahogy pulzálnak a felhőtlen éjszakában. Nagybátyám akkor már édesdeden aludt, csak a lába rándult meg néha, mint a macskának, amikor futással álmodik.

Hajnalban arra ébredtem, hogy Sylvester Armand eltűnt mellőlem. Először azt hittem, hogy álmodom, amikor négykézláb végigtapogattam a teraszt. Ekkor hallottam meg a hangot, amely a konyhából szűrődött fel. Nagybátyám hangját hallottam, ahogy élénken érvel, vitatkozik és kiabál rendszerint férfiatlannak jellemzett falzettjén; vitapartnere néma maradt.

Óvatosan leereszkedtem az esőcsatornán, és belestem a konyhaablakon. Odabent már minden csendes volt, az a fajta aláaknázott csend, amely a hosszú történetek nyitánya.

Előrelopóztam a hibiszkuszsövény mentén, és óvatosan kinyitottam az ajtót. A szemem lassan megszokta a kintinél is sűrűbb, csillagtalan sötétet, és beljebb léptem, egészen az ebédlőasztalig, amikor megütötte az arcom a forró vér szaga; aztán az alkóvban a tigrist is észrevettem, amint anyai nagybátyám, Sylvester Armand holttestét marcangolja.

Nyaralás

2010-02-24T10:07:00.002-08:00

A gyanútlanul kék dalmát tenger, egészen a látóhatárra szorulva egy tenyérnyi sziget piszkosfehér sziklái s egy piros tetős kolostor körül feketéllő ciprusok: az előtérben egy tengerparti bár pultjánál félrecsapott szalmakalapban két férfi könyököl a tengert nézve: apám és a barátja. A külső szemlélő számára nem látszana semmi különös: kissé kapatos férfiak bámulják a végtelent. Mintha csak egyetlen fotó lenne az a sok tucat órányi film, amit azon a régi nyaraláson felvettünk Danival. Tizenöt évesek voltunk, és azt hittük, mindent tudunk az életről, főleg azt, amit az apáink nem. Már tényleg eleget tudtunk ahhoz, hogy élvezni tudjuk a nyár boldogságát, de még túl keveset ahhoz, hogy játékaink mögött felfedezzük a gonoszságot, a mindentudás vágyának ördögét.

Mondják, hét év alatt az ember minden sejtje kicserélődik, és ideje új életet kezdenie: költözni kell, válni, hazát, hitet vagy nyelvet váltani, kinek mi elég; nem tudom. Apám harmincöt éves volt azon a nyáron, tehát már bőven túl a krisztusi koron, én most vagyok huszonegy: kétszer hét évvel fiatalabb, mint apám azokon a régi felvételeken. Valamire ez is magyarázat; talán csak arra, hogy nem örülök mindennek, amit végül megértek. Egy fiatalembert látok a felvételeken, aki akkor számomra maga volt a savanyú szagú, lassú mozgású vénség, mohos emlékmű a régi időkből. Szomorúsága elviselhetetlen súllyal nehezedett rám. Már elmúltak a közös játékok emlékei, és mélységes szégyenérzet töltött el arra a gondolatra, hogy valamikor pelenkázott, becézett, fenyített, vagy a nyakába vett. Minden, ami a gyerekkoromban történt, olyasminek tűnt tizennégy évesen, amit gyorsan el kell felejteni, letagadni, mint egy részeg estét. Most már tudom, hogy ez az érzés egyáltalán nem volt természetes, és hogy a vágy, hogy törlődjön ki a gyerekkorom, csak egy másik vágy inkognitója volt.

Június 18-án érkeztünk a nyaralóba, 11.32-kor, amint ez a felvételről pontosan megállapítható. Az autóutat is végig akartam kamerázni, de aztán rájöttem, hogy az út mentén mindig ugyanaz történik: házak és tájak suhannak, amelyek csak egyetlen pillanatig érdekesek. Ameddig csak az ablakon bámultam a tájat, minden rendkívülinek tűnt, a kamerába pillantva azonban mindez hirtelen vonzerejét elveszítette. Csak sokkal később jöttem rá, hogy a tájban suhanó ablak maga is médium, amely tovább nem rögzíthető, nem sokszorozható, nem foglalható újabb keretbe, hiszen mit is keresne a kép a képben, ha csak valami fáradt manierizmus oda nem kényszeríti. Apám és anyám néma tarkóját vettem fel inkább, egészen rázoomoltam apám izzadt nyakszirtjére, anyám lobogó fürtjeire. Megszoktam, hogy alig beszélgetnek, vagy ha igen, azok is csak a felnőttnyelv félszavai, számonkérések és utasítások gépi kódja, melynek öntudatlan automatizmussal engedelmeskednek, mintha csak gombokat nyomogatnának egymáson. Az utazás órái, a várakozás arra, hogy megpillantsuk a tengert, mindaz, ami akkor varázsnak tűnt, ma poros, unalomig ismert sztereotípia: ami viszont a létezés fekete mágiája, az a szüleim testén végbemenő leheletnyi változás: ahogy apám egyre merevebben markolja a kormányt, egyre előrehajlóbb háttal, kimeredő gerinccel, mint egy megfáradt igavonó, és ahogy anyám egyre távolabb fészkelődik tőle az ülésben, a válla felcsúszik, a nyaka pedig szinte eltűnik a hegyes vállcsúcsok között: egyetlen hoszszú, öntudatlan vállvonogatásba, a tehetetlenség panoptikumi görcsébe merevedik. Kis húgom visongása szolgáltatja az ellenpontot ehhez a képhez, és a horvát rádióadók állandó váltakozása, amelyek között anyám hiába keresett kedvére valót.

- Fúj, de utálom a népit - mondja sokadszorra is.

A hatodik közös tengerparti nyaralás volt már ez Károlyiékkal, akik a szüleim egyetemi barátai voltak, s akiknek a barátságát mi, gyerekek is megörököltük; a sokadik volt, de az első, amikor Danival először léptünk át a gyerekkor küszöbén. A világ hirtelen új dimenziókat öltött, és immár nem öntudatlanul vetettük magunkat a nyár örömeibe, hanem terveket ácsoltunk, elgondolásainkat pontokba szedtük: úgy gondoltuk, hogy megcsináljuk az első közös filmünk, az apai összebeszélésnek köszönhető karácsonyi kamerákkal, amelyekkel megpróbálták szertelen érdeklődésünket valami értelmes mederbe terelni. Apám tanított meg használni a kamerát, tavasszal csináltunk együtt egy kisfilmet, én ragaszkodtam hozzá, hogy Hamletet akarom játszani, így ő lett Claudius, mert azt mondta, hogy a halott apa szellemét nem hajlandó alakítani, úgyis azzá válik majd egyszer, de akkor majd jól figyeljek, mikor éjféli őrségváltás lesz a várfokon. Elégedett voltam színészi tehetségemmel, bár Dani nem nagyon lelkesedett apám rendezéséért: neki az alapkoncepcióval volt baja, hiányolta a humort. Mindenesetre biztosak voltunk benne, hogy úgyis lesz valami a tengerparton, ami történetté emeli az eseményeket; vagy egy nagy családi veszekedés, mint annyiszor, vagy baleset, fára feltekeredett német sportkocsik, részegen táncoló apák, vagy valami katasztrófa, tűzvész, süllyedő hajók, titokzatos bűntény a tengerparti sétányon.

Biztosak voltunk benne, hogy történni fog valami.

Mi már rég elfoglaltuk a szállásunkat, amikor Károlyiék megérkeztek. Már majdnem este volt, amikor anyám azt mondta, hogy menjünk ki eléjük a komphoz, úgyis van ott egy jó kis vendéglő; legalább, ha látják, hogy mi mennyire berendezkedtünk már, hátha leszoknak végre a csigalassúságról. Most, hogy újranézem, azt a pillanatot, amikor anyám kimondja, „Mi lenne, gyerekek, ha lemennénk Károlyiék elé", már látom, mi a terv értelme: lopva a tükörbe néz, megigazítja a haját, és egy észrevétlenül gyors pillantással felméri, hogyan reagál apám: az biztos, hogy anyám nem nekünk akart örömet szerezni, de kapóra jött neki, hogy örülünk az ötletnek.

Az idő szempontjából egyébként Károlyiékkal mindig baj volt. Ami engem legközvetlenebbül érintett, az Dani lustasága: én már rég felébredtem, amikor ő még az igazak álmát aludta, sokszor órákig játszottam egyedül a tengerparton, mire sikerült nekik is lekászálódniuk. A tekintetében is volt mindig, legéberebb pillanataiban is valami álomittasság, mintha csak félig-meddig volna jelen az élet dolgaiban, és csak arra várna, hogy mikor fekhet végre vissza, hogy visszatérhessen abba a világba, ahol igazán otthon érzi magát. Csak később értettem meg ennek a jelentőségét.

Apám nem örült anyám ötletének, de most, ahogy a felvételeket újranézem, úgy tűnik, mintha a bosszankodásával ő is csak szerepet játszana, amelyet ügyesen leplez anyám előtt. Épp akkor vett elő a hűtőből egy sört, mintha érezte volna, hogy mit akar mondani anyám: teátrálisan megpördül és az objektívhez tartja a sört, mintha megint ő lenne az áldozat: épp, amikor megpihenhetne, újabb feladatot lőcsölnek rá. Anyám ekkor már a győzelme biztos tudatában kapja vissza róla a pillantását, és ismét a tükör felé fordul. A következő snitten már a kompkikötőnél vagyunk. Langyos este, igazi arany napok ígérete. Húgom az asztalok között szaladgál és mindenkinek virágot oszt: az összehajoló párok udvarias undorral veszik át az izzadt kezecskéből az összetöppedt szirmokat. Anyám Károlyiékra panaszkodott, hogy sose tudnak időben érkezni, se vendégségbe, se nyaralásra, apám rákontrázott, egyre jobban belelovalták magukat Károlyiék pocskondiázásába, mintha kölcsönösen azt figyelnék, vajon ki tud-e találni a másik egy újabb megfellebbezhetetlen vádpontot. Apám mindig túlhajtotta az ilyen beszélgetéseket, érthetetlennek tűnő szenvedéllyel vetette bele magát Károlyiék szapulásába, végül aztán a legnagyobb egyetértésben megegyeztek anyámmal, hogy a mi családunk a legtökéletesebb, mert mi mindent pontosan a megfelelő arányban, pontosan a megfelelő módon és időben csinálunk, nem vagyunk sem ilyenek, sem olyanok, ami a szélsőségeket illeti, tehát valahol éppen középen, az erény keskeny, nehezen eltalálható sávjában helyezkedünk el. Végül himnikus egyetértésben szorongatták egymás kezét. Már egészen apró koromtól kezdve boszszantottak ezek az eszmefuttatások, kínosan feszengtem, talán azért, mert már akkor is éreztem, mennyire tökéletlenek és gyarlóak vagyunk.

Este kilenckor Anna már elaludt anyám ölében, apám pedig a negyedik sört itta. Anyám nagy nehezen beleegyezett, hogy hazavezet, és apám előtt így megnyílt a boldogsághoz vezető út; jókedvűen elemezte a korzón feltűnő turisták öltözékét és nemzeti hovatartozását, egyáltalán, hirtelen mindent szórakoztatónak talált. Elkérte a kamerát, és mindenáron interjút akart velem csinálni: biztatott, hogy meséljem el, hogy érzem magam, mik a terveim a nyaralásra, tervezem-e, hogy felszedek egy csajt végre, és hogy mutassam meg a hónaljam, milyen szőrös már: végül anyám állította le, amire viszont apám megsértődött. Hálás voltam anyámnak, hogy megszabadított a kínos helyzetből, de még hálásabb lettem volna, ha apámnak egyáltalán nem jut eszébe ilyen otromba ötlet. Alig vártam, hogy bosszút álljak valamivel.

Amikor Károlyiék végre befutottak, anyám már köszönni se volt hajlandó, csak Pétert dicsérte meg metsző gúnnyal az autóvezetői és manőverezési képességeiért. A dinamika csak másnapra állt helyre köztük, de ezt csak most veszem észre ilyen élesen, ahogy a felvételeket újranézem. Reggel mindketten kitettük a kamerákat Danival, az enyém a leanderek mögül figyelt, az övé az ablak sarkából, bekapcsoltuk a felvételt és kimentünk reggelizni. Azt gondoltuk, valami klipfélét vágunk majd össze, és felosztottuk a szerepeket: Dani vállalta, hogy ami csak a keze ügyébe kerül, azt felborítja, kiönti, leveri, az én szerepem pedig az volt, hogy a reggeli végére „meghaljak": miután már mindenki kellően felhúzta magát Dani ügyetlenségén, és nem maradt ruha, amelyet ne szennyezett volna kávéfolt vagy narancslé, én szép lassan lecsúsztam a székről és összeestem a terrakotta kőpadlón.

Óriási lett a riadalom, csak aztán Dani nem bírta végül röhögés nélkül, ez buktatott le minket, de van egy percnyi tényleg kétségbeesett csődület körülöttem. Arra már nem emlékszem, hogy volt-e tervünk arra az esetre, ha valaki orvosért telefonál, de végül erre nem került sor, az viszont a tervek között szerepel, hogy a szüleim milyen dührohamot kapnak, ha kiderül a turpisság. A kamerákat szerencsére senki se vette észre, ez az akció csak később lepleződött le, amikor ősszel véletlenül anyám kezébe kerültek a kazetták, de akkor meg már ez volt a legkevesebb, ami számított. De néhány pillanatra tényleg sikerült átélni a saját halálom, és ahányszor újranézem a felvételt, egyre biztosabb vagyok abban, hogy apám arcán a kötelező ijedség mellett látszik valami tétova megkönnyebbülés: egy pillanatra felegyenesedik, miközben mindenki fölém hajol, felegyenesedik, és elbámul, valamerre a tenger felé. Dani viszont - legalábbis addig, amíg el nem kacagja magát - tökéletesen játssza a szerepét: szőke haja a szemébe omlik, és titokban kiles a kamerába, egyedüliként a csoportból. Apám ordítva kergetett az asztal körül, és azt ismételgette, hogy rohadt taknyos vagyok, aki megkeseríti az életét, Péter és Zsuzsa pukkadozva fojtotta vissza a nevetést, anyám pedig gyorsan beszaladt a konyhába, és bort töltött magának. Csak a hangok hallatszanak a szobába elhelyezett kamerán: pohártöltés, gyors kortyok, ismét pohártöltés, és még gyorsabb kortyok. Aztán anyám valamit motyog magában, nem lehet érteni, mit.

A titkos akció sikerén felbuzdulva délután szüleink nyomába eredtünk. Az anyák nem ígérkeztek annyira érdekesnek - levonultak a partra és érdektelen látszatbeszélgetésben taglalták iskolai eredményeinket -, apáink azonban meghúzódtak a tengerparti bár napernyője alatt, és a hibiszkuszsövény mögött tökéletes búvóhely ígérkezett. A beszélgetésükre nem is figyeltünk akkor, csak arra ügyeltünk, hogy nehogy lelepleződjünk, este viszont, amikor visszanéztük a felvételeket, rá kellett jönnünk, hogy különösen értékes anyag birtokába jutottunk.

Ó, igen, azok a sunyi kis férfibeszélgetések, apró összehunyorítások, rövid és brutális jellemzések a megszerzett nőről: apám két kalandját is elmesélte Péternek, aki megjátszott közönnyel hallgatta a beszámolót, aztán némi baráti vállveregetés után maga is viszonozta egy történettel. Nem nézett apám szemébe, amíg hallgatta, hanem valahová a válla fölé, mintha a bárpulton látna valami különöset, amíg viszont ő beszélt, szinte belehajolt apám arcába, és néha idegesen körbepillantott, mintha attól tartana, hogy meghallhatja valaki. Akkor nem igazán értettük a szavak jelentőségét, csak annyit fogtunk fel a dologból, hogy mindez hétpecsétes titok, amelyet elsősorban anyáink előtt kell rejtve tartani. Abban azonnal megegyeztünk, hogy az információt nem apáink ellen használjuk fel, hanem a magunk érdekében, és másnap reggel, amikor anyám és Zsuzsa bementek mosogatni, néhány rövid snittet megmutattunk az öregeknek. Először megpróbáltak meggyőzni minket, hogy biztos félreértettünk valamit, aztán barátilag hátba veregettek minket, hogy nicsak, már kész férfiak lettünk, végül, mikor kiderült, hogy hajthatatlanok vagyunk, szótlanul nyúltak mindketten a tárcájukért, mi pedig önfeledten vetettük magunkat a bevásárlóutca forgatagába. Egy pillanatra sem merült fel bennünk, hogy mit tettünk: nemcsak megzsaroltuk az apáinkat, hanem rájuk szabadítottuk a legsötétebb veszélyt, ami férfit fenyegethet: a lebukás veszélyét. Csak most jövök rá, ahogy a felvételeket újranézem itt a lesötétített szobában, hogy a későbbi napok eseményei nem úgy alakultak volna, ahogy alakultak, ha nem oltjuk be az öregeket félelemmel és bűntudattal.

Ami most a legfontosabbnak tűnik, ahogy a felvételeket újranézem, apám arca, amilyennek azelőtt sose láttam. Volt egy apai arca, amit otthon viselt: gondoktól gyötört, kedvetlen, örökké türelmetlen arc, barázdált homlok, lefelé biggyedő ajak, és járult hozzá egy apai tartás, örökké fáradt léptek, előreejtett váll, rogyadozó térdek: talán öntudatlanul, de az aggastyánt játszotta otthon, hogy minél kevesebb feladat háruljon rá a családból; néha, ha anyám rászólt, hogy szedje már össze magát, kamaszosan nevetgélni kezdett, és végzett néhány könnyed tornagyakorlatot, izmait feszegette, és háromszor is szedett a vacsorából, esetleg virággal állított be, de aztán hamarosan visszasüppedt a korábbi letargiába. Ahogy viszont a nőkről beszéltek ott ketten, mindez eltűnt apám testéről és arcáról, helyette egy sunyi, hunyorgó, kortalan kamasz beszélt, talán nem is egészen kamasz, inkább egy dicsekvő óvodás, egy manó, egy kobold, aki gonoszságaival henceg valami perverz antimesében. Úgy ültek ott ketten, mintha alkudoznának valamin, és ráadásul mintha abban a percben még gyűlölték is volna egymást.

Dani később elmondta, hogy nála épp ellentétes folyamatok játszódtak le: ez az epizód nem eltávolította az apjától, hanem éppen fordítva, abban a pillanatban érezte először úgy, hogy az apja végül is mégiscsak ember, és nem is annyira különbözik tőle, mint korábban érezte: talán ez volt az a pont, amikortól a viszonyuk megváltozott, és lehetővé tette, hogy évekkel később szinte barátokká váljanak; persze ez nem zajlott egy csapásra.

Az este egy kerthelyiségben telt, kétutcányira a tengerparttól. A zenét egy szintetizátoros és egy gitáros szolgáltatta, kiszolgált, szétivott arcú haknizenészek; fáradtan játszották a nyolcvanas évek diszkózenéit, és az előttünk tökéletesen ismeretlen jugoszláv slágereket. A vendéglő közönsége a szüleim korosztályából állt, sokan jöttek gyerekekkel. A kicsik szerencsére nem voltak láb alatt, külön személyzet gondoskodott a szórakoztatásukról egy elkerített területen: pónin lovagoltak és kötélpályán siklottak ide-oda. A húgom riadt büszkeséggel feszít a póni hátán, amely menet közben lócitromokat potyogtat: ez a snitt külön csemege lehetett volna a soha el nem készült filmben.

Viszonylag hamar berúgott mindenki, akció volt valamelyik tömény szeszből, amelyet nagy tálcákon hordtak ki a pincérek. Annyi negyedig-félig kiivott pohár sorakozott az asztalon, hogy különösebb feltűnés nélkül lehetett csenni közülük: Danival hamarosan érezni kezdtük, hogy kipirul az arcunk, és valami ellenállhatatlan kacaghatnék vesz erőt rajtunk. A berúgott társaságot filmeztük, veszekedő, vagy éppen önfeledten csókolózó párokat, magányosan imbolygó táncosokat, hangos németeket, és persze a két zenészt, akik rezzenéstelen arccal, undorodva nyomták a számokat, és ha éppen egy pillanatnyi szünet adódott, meghúzták a székük alatt álló italosüvegeiket. A zajosabb statiszták sokáig elfeledtették velünk a szüleinket, csak akkor figyeltünk fel rájuk, amikor a táncparketten álltak összeölelkezve valami lassú zenére, amely kedvetlenül, hamisan szólt a sülthús-szagú éjszakában. Első pillantásra nem látszott semmi különös, a két nő nem akarta túlöltözni egymást, mindketten zöld koktélruhába öltöztek azon az estén; csak akkor láttam meg, hogy a párok felcserélődtek, amikor rázoomoltam az arcukra.

Tudtam, hogy a két pár már az egyetemen is ismerte egymást: sok unalmas vacsorát kellett végigülnöm, ahol századszor is elhangzottak az általuk rendkívül szórakoztatónak talált történetek a rázós vizsgákról, vérengző professzorokról, mulatságos évfolyamtársakról, nagy ivászatokról, apám motorbalesetéről, ami óta egy platinaszeget kénytelen hordani a bal lábában; Péter és apám még katonák is együtt voltak a régi rendszerben, egyazon laktanyában, egyazon század egyazon szakaszában; együtt kezdtek dohányozni és inni és később, szegedi éveikben szeszt csempészni a déli határon; a katonatörténeteikben és gengszteréveik legendáriumában legalább volt valami számomra is élvezhető. Még most is emlékszem, apám milyen - a történeti viszonyok ismeretének hiányában számomra érthetetlen - döbbenettel mesélte, hogy a részeg tisztek egyetlen igazi ellenségképe Románia, az egyetlen háborús élménye a csehszlovákiai bevonulás volt, és kifogyhatatlanok voltak a politikai tisztről szóló mulatságos történetekből, amelyeket Danival szintén nem értettünk, de legalább magával sodort minket harsány röhögésük.

Az egyetemi közös éveikről csak annyit tudtam, hogy Péter először anyámnak udvarolt, és apám az ő kezéről csapta le a lányt, de, úgy tűnt, ez akkor sem, és később sem okozott konfliktust a férfiak között, de persze Zsuzsa egyszer sem mulasztotta el elmondani, mennyire féltékeny volt akkoriban anyámra, mivel már régen szemet vetett Péterre, bár éppen egy másik fiúval járt. De ami az egészben a legfurcsább, hogy ezeket akkor, tizennégy évesen képtelen voltam előzménynek tekinteni; ezek történetek voltak, vagy igazak, vagy nem, ugyanolyan távoli múltban játszódtak, mint a politikai tiszt bénázásai és aranyköpései. Amikor azonban azt láttam, hogy apám Zsuzsával táncol, a két dolgot nem tudtam összekapcsolni, egyetlen történetben, egy folyamatban látni. Dühvel, féltékenyen filmeztem őket, ahogy Zsuzsa apám fülébe suttog, ahogy apám mosolyogva bólogat; filmeztem apám kezét, ahogy Zsuzsa derekán lassan fel-le jár; nem simogatja, de nem is csak egyszerűen megtartja: valami kétértelmű zónában mozgott a kettő között, már-már illetlenül, de még kimagyarázhatóan. Szinte ügyet sem vetettek Péterre és anyámra, akik szintén együtt járták, mint ahogy az a páros nekem sem tűnt érdekesnek. Nyilván nem voltam féltékeny anyámra. Azt éreztem, hogy legszívesebben megölném Zsuzsát, amiért ilyen közel simul apámhoz, és sötét, gomolygó érzések törtek fel bennem apám iránt. Éreztem, hogy gyűlölöm, a régi, születés óta meglévő gyűlölettel, éreztem, hogy félek tőle egy ugyanolyan régi félelemmel, de akkor éreztem először, hogy féltem is. Azt láttam a kamerában, amit a kép mutatott: hogy egy nő el akarja venni tőlem apámat; nem anyámtól, hanem tőlem.

Dani valahol a többi kamasz között kamerázott, lányok pózoltak előtte, nyelvüket nyújtogatták, a feneküket rázták, egy horvát fiú pedig kifújta a szájából a pálinkát, és meggyújtotta a keveréket, a feltámadó szél azonban a lángot visszafújta az arcába, és leperzselte a haját meg a szemöldökét. Dani feloldódott a nyár esti jókedvben és a potya szeszek bódulatában, én pedig egyedül maradtam egy megfejthetetlenül szövevényes érzelemcsomó szorításában, és már csak a kamerámban bízhattam. Mint egy fegyvert, tartottam magam elé az apró fémtárgyat, amelyben hideg lencse villogott; azt akartam, hogy mindenki meglássa és megérezze ugyanezt, amit én; csak később szembesültem azzal, hogy egy táncoló pár látványa önmagában semmit sem jelent, hacsak el nem mondom hozzá az egész történetet. Igen ám, de mi az az egész történet? Az én érzéseim apám iránt, vagy apám érzései Zsuzsa iránt? Netán apám érzései anyám iránt, és minden egyéb csak ebből következik? Vagy belőlem következik minden, hiszen én vagyok az, aki az egészet érzékeli? Dühösen és csalódottan néztem az apró kijelzőn a képet, ahogy apám Zsuzsával táncol, és ha lett volna hozzá merszem, összetöröm a kamerát.

Másnap Péter másnaposságra panaszkodott, és délelőttre bent maradt az apartmanban. Ez jó alkalmat adott arra, hogy végre igazán titkos felvételeket készítsek, ezért a kamerát elrejtettem a szobájában, és bekapcsolva hagytam. Rettenetesen izgultam az egész művelet alatt, mert úgy éreztem, hogy a korábbi felvételek, amelyek annyira felkavartak, félig-meddig a véletlen számlájára is írhatóak, félig-meddig pedig megrendeztük a dolgokat Danival, mint a reggelinél, vagy ártatlanul leskelődtünk egy kicsit a bárnál, ez azonban egészen más volt: most tényleg meg akartam lesni valakit, hogy milyen, amikor teljesen egyedül van.

Egész délelőtt szinte levegőt sem kaptam az izgalomtól. A bűnöm súlya egyre csak nehezült a vállamon, átkoztam magam, hogy mire vetemedtem, és azt tervezgettem, hogy valamilyen ürüggyel visszasurranok, és kicsempészem a kamerát, de ebben még nagyobbnak tűnt a lebukás veszélye, mint ha egyszerűen hagyom az egészet lejátszódni, ahogy van. Nagy izgalmamban azt sem vettem észre, hogy anyám egyszer csak eltűnik mellőlünk. Zsuzsának azt mondta, hogy elszalad napolajért, de nem ide, a parti fürdőgatyaárushoz, mert ennél csak lejárt szavatosságú van, hanem felugrik a főutcára, ahol talán valami rendes minőséget lehet kapni. Megkérte Zsuzsát, hogy nézzen ránk, gyerekekre, osszon nyugodtan pofont, ha szükségesnek látja, aztán feltette a szalmakalapját, és elsietett.

Zsuzsa nem tulajdonított jelentőséget a dolognak, álmosan bólogatott, és visszatemetkezett egy kozmetikai katalógus illatos lapjai közé. Apám átballagott a tengerparti bárba sörözni, mi pedig hancúroztunk a tengerben. Anyám csak közvetlenül tizenkettő előtt jelent meg, tényleg hozott napolajat, amelyre már semmi szükség nem volt, mert indultunk is rögtön vissza ebédelni, de az általános kavarodásban és a kicsik sírása közepette ez fel sem tűnt. Dani felvételein nézem most anyám: napszemüveg van rajta, amelyet addig nem hordott, és furcsa távolságból beszél Zsuzsához, szinte átkiabálja a teret, mintha valamilyen titkos erő taszítaná távolabb.

Számomra kínok közt telt a délelőtt, és csak közvetlenül ebéd előtt sikerült végre kiszabadítanom a szekrényből a kamerát, amely addigra szerencsére lemerült, így ha megtalálták volna is, lett volna egy gyenge magyarázatom. Már nem volt időm újratölteni, ezért délután nem vittem magammal a partra; csak este került rá alkalom, hogy a kert sarkába húzódva megnézzük Danival, mi van a reggeli felvételen.

Bizonytalan voltam, hogy Daninak is megmutassam-e a felvételt, de a cinkosság győzött végül a félelem fölött. Péter tíz percig fekszik mozdulatlanul, csak néha csapkod az arca körül, biztos legyet hajt errébb. Aztán felkel, kimegy a szobából, talán a mosdóba. Amikor visszajön, már nem fekszik vissza, csak leül az ágy szélén, és bámul ki az ablakon. A hatvanperces kazetta ötvenötödik percében lép be a szobába anyám. Péter meg se mozdul, csak éppen félrefordítja az arcát, aztán ismét az ablakon bámul kifelé. Anyám mellé lép, a vállára teszi a kezét, aztán simogatni kezdi. Péter arrébb löki a kezét. Nem durván, de elég határozottan ahhoz, hogy a nő meghőköljön. Aztán anyám azt kérdezi Pétertől, hogy nem akarja-e, hogy újrakezdjék.

- Te akartad, hogy vége legyen.

- Tudod, mért akartam.

- Akkor most mért akarod újrakezdeni?

- Mert igazából be se fejeztük.

Péter sóhajtva feláll, az ablakhoz lép, aztán visszafordul, és anyám szemébe néz.

- Gyűlölöm Zsuzsát.

- Ez rajtam nem segít - mondja anyám, és itt véget ér a felvétel.

Akármi is történt, az még legalább háromnegyed óráig tartott. Nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen beszélgetés szexbe fordul át: féltékenység és gyűlölet járta át a szavaikat, vád és keserűség; anyám napszemüvege, miután visszatért a partra, inkább arra utal, hogy sírás lett a találkozás vége, vagy anyám aztán elrohant, hogy egyedül bőgje ki magát, nem tudom. Mindenesetre Péteren ebédnél nem látszott semmi különös; kicsit sápadt volt, és az árnyékba húzódva ebédelt valami keveset, de mindezt éppúgy lehetett a másnaposság számlájára is írni. Kár, hogy az ebéd alatt nem kamerázott egyikük sem, bizonyára lennének olyan apró jelek, amelyek a lelkiállapotára utalnak. Akár csak egy összenézés, egy elharapott félszó, amely az előzmények ismerete nélkül senkinek sem tűnhetett fel.

Kétségbeesetten ültünk a kert sarkában a padon Danival; pontosabban én voltam kétségbeesett, belőle pedig egyszerre kirobbant a harag. Felpattant, belerúgott a padba, aztán megragadott és felrántott.

- Rohadékok! Rohadt szemetek vagytok! Micsoda család, gratulálok! Az anyád kurva, az apád kurvapecér! Most azonnal megyek apádhoz, és mindent elmondok neki!

Éreztem, hogy valamit tennem kell, és mivel Dani sokkal erősebb volt nálam, könyörgőre fogtam a dolgot. Rettenetesen rossz volt a lelkiismeretem, mert csak abban a percben jöttem rá, hogy én tulajdonképpen gyávaságból hagytam Péter szobájában a kamerát, hiszen akire igazán kíváncsi voltam, az apám lett volna: róla akartam volna megtudni, mit csinál egyedül, és úgy követtem el a bűnt, hogy nem a saját apám ellen követtem el, de mégiscsak elkövettem: igazából a legkéjesebb pillanat az volt, amikor az egészet megmutathattam Daninak; persze úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy mi fog következni. Inkább csak arra voltam kíváncsi, milyen az, amikor az ember meglesi a saját apját. Hát most már tudtam. Illetve akkor még nem tudtam: most már tudom.

Dani elindult, egyenesen az ajtó felé, én próbáltam visszarángatni, és suttogva könyörögtem, hogy ne csináljon baromságot, ennek semmi értelme, egyáltalán, amit láttunk, nem is biztos, hogy az, amire gondolunk, de Dani nem tágított. Erre felajánlottam az egész zsebpénzemet, aztán az egész őszi zsebpénzemet; ezzel sikerült legalább megállítanom.

- Szánalmas vagy - mondta azzal a hangsúllyal, ahogy Péter szokott beszélni Zsuzsával, ha már nagyon részeg. - Majd még meggondolom, mit fogok tenni.

Avval otthagyott.

A következő napok folyamatos rettegésben teltek. Dani, ha csak szerét ejthette, sokat sejtető pillantásokat lövellt felém, én pedig próbáltam megjátszani a halálra szánt férfit, aki, jöjjön bármi, azzal bátran szembe néz, de közben apróra fonnyadtam belül, és kínok közt fetrengtem, mint a forró aszfalton küzdő giliszta. Nem volt kedvem semmihez, a kamerához hozzá se nyúltam, és átkoztam a pillanatot, amikor egyáltalán belementem ebbe az egész játékba, amit egyébként apám erőltetett rám. Jól elfoglaltam magam a szünidő alatt valami értelmes dologgal, nem csak a farkam lógattam egész nap, az már igaz, ennyiben legalább megfeleltem az atyai kívánalmaknak, és apám még csak nem is sejtette, mibe sodort.

Éjszakánként alig tudtam elaludni, hiába kerestem a lelkemben valami nyugalmas pontot, valami védett gondolatot, amelybe megkapaszkodhatok, a rettegés, hogy katasztrófát zúdítok a családomra, minden egyebet elsöpört odabent, szokásos fantáziáim egyike sem működött, egyetlen képzeletbeli szerepem sem illett rám többé. Legegyszerűbb lett volna persze, ha ellopom a kazettát, megsemmisítem a bizonyítékot, de Dani mellém sodródva a főutcára vezető keskeny lépcsőn már másnap reggel a fülembe sziszegett.

- Ne is próbáld keresni, sose fogod megtalálni.

És kacagást színlelve hátba veregetett.

Anyám, miközben fel sem tekintett a női magazinból, egyik délután megkérdezte, mi a bajom Danival. Talán már nem vagyunk barátok?

- Ja, dehogynem.

- Akkor mért nem játszotok már két napja?

- Nincs kedvem.

Anyám feltolta a napszemüveget a homlokára, és a szemembe nézett, olyan arckifejezéssel, mint még soha. Tényleg érdekelte, mi van velem. Aztán visszamerült a magazinba.

- Furcsa vagy - mondta még.

Másnap reggel Dani fejedelmi leereszkedéssel hajolt hozzám.

- Kilenckor a padon.

Vészjóslóan hangzott, tömören, filmbe illően, mint amikor a történet az utolsó negyedbe lép, ahonnan már csak a végjáték következik. Akármilyen kínokat okozott a várakozás reggeltől este kilencig, azt el kellett ismernem, hogy Dani tökéletesen megtanulta a kínzás művészetét: reggel közölni a halálraítélttel, hogy este kivégzik, a legtökéletesebb időzítés. Épp kevés ahhoz, hogy hozzászokjon a gondolathoz, de bőven elég a szenvedésre.

Mikor vége lett a vacsorának, ami alatt végig magamon éreztem Dani tekintetét - mintha minden másodpercét ki akarta volna élvezni a kínlódásomnak, én pedig akárhogy tettettem magam, nem tudtam nyugalmat erőltetni magamra, még az ételt is visszaöklendeztem, amit nagy nehezen magamba tömtem -, besurrantam a szobámba a kamerámért. Legalább ez az egy fegyverem maradjon, ha másban teljesen fegyvertelen maradok is; legalább a kamera szavatoljon értem, legalább a képsorok hadd tanúsítsák az igazam. Vagy legalább legyen ott velem, és szorongassa a kezem.

Dani filmbe illően pózolt a padon, lábát keresztbe vetette, hátradőlt és az eget szemlélte, mintha lenne ott valami érdekes, amely megérdemli egy komoly férfi figyelmét, egy gigászi sas netán, vagy heves légi ütközet.

- Foglalj helyet - szólt, miközben rám se nézett. - Van nálam számodra valami.

Azzal átnyújtotta a kamerát.

- Csak kapcsold be.

Szótlanul engedelmeskedtem. A képernyőn a mi szobánk látszott, egy másik, ugyanolyan szekrény felől, amilyenből Daniék szobáját felvettem a múltkor, amikor Péter otthon maradt. A felvétel az előző napi dátumot viselte, 16.33 állt a time-kódon, pont az az idő, amikor apámmal és a húgommal leszaladtunk bevásárolni az esti grillezéshez. A szobában anyám tesz-vesz, kényszeresen pakolgat, minden különösebb értelem nélkül. Aztán nyílik az ajtó, és Péter lép be. Anyám abbahagyja a pakolást, kérdően néz a férfira. Péter hozzá lép és letérdel előtte: a feje még így is magasabban van, mint anyámé, aki közben az ágy szélén ül.

- Még mindig megvan az a lakás, a Kazinczy utcai - mondja Péter. - Minden ugyanúgy van, ahogy hagytad.

- Nem vagyok hajlandó osztozni senkivel. Többé nem - mondja anyám.

- De az a tiéd... csak a tiéd.

- Ne légy nevetséges.

- Szeretlek, Ági. Csak téged szeretlek.

- Valamikor én is szerettelek, ez igaz. De az már régen volt.

Anyám elfordítja a fejét, Péter feláll, felsóhajt.

- Olyan gyönyörű a fiunk...

- Az én fiam.

- De az enyém is.

- Ezt soha többet nem akarom hallani.

Dani kivette a kezemből a kamerát, és rám nézett. Az első pillanatban nem tudtam eldönteni, nevetni akar-e, vagy átkozódni; de aztán megláttam a szemében a gúnyt.

- Kakukk! - mondta, aztán még egyszer. - Kakukk!

Szinte önkéntelenül emelkedett fel a kezem, és mire Dani észrevette volna, már le is sújtott: sikerült eltalálnom az arccsontját. Dani felüvöltött, és gyomorszájba vágott: aztán egyetlen üvöltő, gomolygó, négylábú-négykarú húscsomóvá forrtunk össze a kakukkfűillatú réten.

Leni Riefenstahl második élete

2010-02-24T10:07:00.001-08:00

Nyilván tudjátok, milyen jópofa kis kutya a beagle... Nem, inkább mégsem így kezdem. Úgy kezdem, hogy: sose szerettem volna felnőtt lenni. Gyerekkoromban sem, amikor kívülről, alulról és fölülről figyeltem az egészet, sem pedig akkor, amikor felnőtt lettem, és mintegy megesett rajtam ez a szégyen. Nem, nem akartam újra gyerek lenni, nem visszaváltozni akartam, mint a mesék kőbálvánnyá varázsolt, ostoba királyfiai: gyereknek lenni sem volt jó, gyűlöletes volt a felnőttek elnyomása alatt élni - hanem nem is tudom. Élni, de nem felnőni, valami ilyesmi. Élni, de nem embernek lenni leginkább. Elrejtőzni valahol az állatok és az istenek létezése közötti résben, a mitológia keveréklényei, Kimérái és Szfinxei közt.

Istenből és állatból keveredni össze.

Az okok egy része nyilvánvaló és közismert. Az emberek nem különösebben rokonszenves teremtmények, közéjük tartozni nem rang stb. stb., és itt lehetne sorolni a filozófiatörténet legkülönbözőbb érveit Empedoklésztől Cioranig, de most engem nem ez érdekel. Hogy mi érdekel, arra akkor jöttem rá, amikor Szentendréről hazafelé tartottunk a kiskutyával.

Esett az eső azon a napon, az ablaktörlő alig győzte letolni a szélvédőről a vizet, és a nyüszítő és vergődő állat verejtékétől és leheletétől bepárásodtak az ablakok, mintha csak ősz lenne odakint, pedig nyár volt már, május vége, néhány héttel a nagy árvíz után. Nem csodálkozhattunk rajta, hogy megint esik az eső, hiszen ugyanígy zuhogott akkor is, amikor Márta először ment meglátogatni a szentendrei kennelt. Évek óta tervezgette már, hogy lesz végre egy kutyánk, én óvatosan kerülgettem a kérdést, de legesleginkább szerettem volna teljesen kihátrálni a dologból. Volt bennem valami alapvető idegenkedés a kutyától, nem fóbia, talán csak a családi hagyomány. Hozzánk kutyának tilos volt a lábát betennie, apám nem állhatta a városi házikedvenceket, de megvetése nem is annyira az állatokat magukat, mint inkább a gazdáikat sújtotta. Számára a háziállatot tartó ember nem igazán volt ember, az utcán néha félrehúzott, és gyűlölettől sziszegve mutatott rá egy-egy elfajzott kutyasétáltatóra. Megvetése egyként sújtott nőt és férfit, gyereket és öreget. A kutyatartó volt az elfajzott, a perverz, a nyikhaj városi idióta, aki leszakadt minden hagyományról, el istentől és hazától, földtől és legelőtől, a kutyasétáltató maga volt a homo kadaricus, az emberiség lódenkabátos szemete. Sokszor attól féltem, hogy tettlegességig fajul a dolog, és ha embert nem is ütött meg, de ha olyasvalaki akart beállítani hozzánk, aki gyanútlanul a kutyáját is magával hozta, és a kajla jószág előreszaladt a lakásban, már hallatszottak is a kutya hasán és oldalán puffanó, jól irányzott rúgások. Apám sose volt olyan elégedett, mint mikor belenézhetett a ledöbbent és megalázott gazdi szemébe, aki szégyellte vigasztalni vinnyogva lába mögé bújó ebét, és védelmére sem mert kelni túl hevesen, hiszen az ember lelke mélyén él a gyanú, hogy nem biztos, hogy a kutyának minden lakásba be szabad mennie. Apám ilyenkor maga volt a diadalmas ember, az állatok ura, a természet leigázója, aki a bálványt ledönti, aki visszarugdossa az emberi státusra törő ebet a maga helyére, a szemétdomb mögé, vissza a bűzlő vacokba. Apám volt ilyenkor az emberiség utolsó bástyája, a felborult világrend visszaállítója, szemben az elfajzott homo kadaricussal, aki szeretetét nem istennek vagy a hazának szenteli, hanem nyomorult ebére pazarolja. Hát nagyjából ilyen oddsokkal léptem be a kutyavásárlásba, viszonyom önmagamhoz mint leendő kutyagazdához több mint ellentmondásos volt.

Márta és a kutyák viszonya ezzel szemben tökéletesen harmonikus és problémamentes volt. Otthon, a kertes házban mindig volt kutyájuk, amelyekkel kutyakiállításokra járt, a többi kutyásokkal barátkozott, kutyát sétáltatott jókedvvel és problémamentesen, ohne lóden, és ehhez még csak homo kadaricusnak sem kellett lennie. Természetes volt tehát a vágya, hogy most, hogy felépítettük a házunk, és ott ásít a hatalmas kert, eljött az ideje, hogy egy kutyát is beszerezzünk.

- Jó - mondtam. - Akkor vegyünk egy kutyát.

Csak annyi kikötésem volt, hogy akkor viszont ne legyen

a. nyálcsorgató,

b. szőrös,

c. nagy.

Alapvetően legyen olyan, mint egy macska, de semmiképpen se legyen uszkár, és akkor jöhet.

Márta ettől kezdve egy hétig a legkülönfélébb kutyás könyvekkel és újságokkal látott el, bebarangoltuk a világháló idevágó oldalait, ismerősökkel és ismeretlenekkel konzultáltunk, persze végül rá kellett jönnöm, hogy ő már réges-régen meghozta a döntést, és az egész színjáték csak a férfihiúságomnak szólt.

- Beagle lesz, mert az egyrészt megfelel az összes kritériumodnak, plusz még gyerekbarát, játékos és stabil idegrendszerű is - mondta, és mellé még nagyon határozottan nézett.

- Rendben. Akkor találjunk valami megfelelő tenyésztőt.

- Már felhívtam őket - mondta Márta. - Délutánra várnak. Ugye, nem gond, ha itt hagyom a gyerekeket?

Nem lett volna gond, de aznap délután másra számítottam. Arra számítottam, hogy végre megint visszahúzódhatok a szobámba, és belemélyedhetek Homéroszba, így, ilyen erotikusan - avagy balneológiailag - Homérosz szentjózan vizébe. A toronyszobám akkor már hetek óta titkos találkáink, pásztoróráink színhelye volt Homérosszal, reggel alig vártam már a percet, hogy felszaladhassak hozzá, és ott folytassuk játékainkat, ahol abbahagytuk, és délután és este és néha éjnek évadján a hitvesi ágyból is felszaladtam hozzá, hogy megvigasztaljon, hogy felvidítson, hogy a kedvemet töltse. Mert akkor Homérosz nélkül már nem tudtam meglenni, de talán már ő se nélkülem.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy reggel dübörgésre és szélviharra ébredtem. Recsegett-ropogott minden, letört faágak sodródtak a tetőn, leszaggatott cserepek törtek darabokra, ablaktáblák szilánkjai hullottak, mintha tornádó csapott volna le a Duna-kanyarra. Félálomban feküdtem, a takarót a fejemre húzva, és riadtan hallgattam a pusztulást: meglepő volt a dolog, mert előző este még semmi sem utalt a közelgő veszélyre, és a szokásos csatornákon sem érkezett figyelmeztetés. Csüggedten gondoltam az utolsó, még megmaradt, öreg kajszifára, amellyel ez a vihar most nyilván végezni fog, eszembe jutott, hogy kinn maradt a teraszon egy csomó minden a gyerekjátéktól a könyvekig, s azokra is most már nyilván keresztet vethetek. Meg hogy még mindig nincs sziloplaszttal kinyomva a járólap a teraszon, és megint beázik majd a mosókonyha; meg hogy még nincs kész a párkányzat az ablakoknál, és elázik a már amúgy is repedező, jóllehet vadonatúj vakolat, tehát ilyen féligkész-építkezős-lelkiismeret-furdalásos gondolataim támadtak a vihart hallgatva. Aztán óvatosan kilestem a takaró alól, és megláttam a békésen bólogató diófaágat az ablak előtt, a napfény lombkoronán áttűnő foltjait a padlón, és a vihar zúgásán átszűrődő madárcsicsergést. Egy hétig jöttem-mentem a fejemben ezzel a tornádóval, és fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Csak azt tudtam, hogy ez az, ahová sosem akartam eljutni: ez a felnőttség. De legalábbis az én felnőttségem: és most, éppen ebben a tornádóban érte el teljes pompáját.

Ezzel a felnőttséggel az a legnagyobb baj - és most azt szerettem volna mondani, hogy: - nevetséges; azonban nem vagyok benne biztos, hogy igazam van-e. Mindenesetre megvan a maga története, amelyet a szokásos csomópontok: első házasság, első gyerek, első lakás, válás, második házasság, második, majd harmadik gyerek, építkezés, pluszautók, szeretők, bal- és halálesetek - többsége vagy mindegyike jellemez. Ezt a történetet most nem akarom elmondani, mert most tényleg nem ez a fontos. Most csak az a fontos, hogy ez a történet a maga szörnyűségesen merev eposzi kellékeivel és hármas egységével, deus ex machinájával, machinált deusaival és karának mind a tizenöt, koturnusokkal és personákkal nehezített, enumerált seregével, plusz mind a kilenc múzsa, és Szapphó, a tizedik, rám szakadt, és ez meglehetős robajjal járt, amely egy vihar víziójában jelentkezett, mert hát hogy a nyavalyában jelentkezzen máshogy.

Sokat ülök a gép előtt, nem csoda tehát, ha az operációs rendszer metaforáimba is belejátszik: arra gondoltam, hogy ez az egész olyan, mint amikor a rengeteg szeméttől összeomlik a Windows. És amikor ez bekövetkezik, az ember rendszerint keres egy rendszer-visszaállítási pontot, bármilyen bizarr legyen is ez a szó, olvasd például politikatörténeti értelemben. A rendszer-visszaállítási pont egy olyan időpont a múltban, amikor még minden rendben volt, a programok vígan, fütyörészve futottak, megnyíltak és becsukódtak a dokumentumok, zene szólt, és a színek ragyogtak. És fogod az összeomlott, depressziós géped, és azt mondod neki, hogy menjen vissza az időben egészen addig a pontig, rázza le magáról, mit rákentek a századok, és tündököljön föl főnixként a teremtés fényében, újjászületve... Tehát azon gondolkodtam, hogy mikor volt nekem utoljára jó. Mikor voltam én utoljára vírustalan, mikor nem szennyeztek kémprogramok, és mikor nem volt tele szeméttel a memóriám. Messzire kellett visszamenni, messze a házak, autók, bal- és halálesetek, szeretők, feleségek és gyerekek elé, vissza egészen Homéroszig, ahol minden elkezdődött, vissza az első szavakig, az első szóig, a haragig.

És egyszer csak ott találtam magam egy csöndes szobában. Az ablak a gangra néz, a folyosó mögött a belső udvar mélye, katlanában a frissen fellocsolt beton párolgó, nyári gőze, mintha egy vulkán peremén lenne lakásom. Burukkoló galambok az antennák között, az ötödik emeleti ablakokban száradni kitett ruhák. Motoszkálás a szomszédos lakásokból, és néha felnyög a lift, mintha egy nagyon fáradt őshüllő tápászkodna utoljára fel. Nyár van, ez egészen biztos, már szünidő. Az íróasztalnál ülök, előttem könyvek, Homérosz kinyitva, mindjárt az első ének, jobbra szótár, balra nyelvtan. Homéroszt olvasok egy boldog szobában. Húszéves vagyok, és újra nyár van.

Szóval az autóban, miközben a nyüszítő és vergődő kiskutya verejtékétől bepárásodtak az ablakok, azon gondolkodtam, hogy mi legyen a neve a kis hülyének. Nyilván tudjátok, milyen jópofa kis kutya a beagle. Barna-fekete-fehér foltos, a hasa fehér, a lábacskái erősek és vastagok, az arca keskeny, a szeme szomorú, selymes, barna fülei pedig kecsesen lelógnak, megkapóan kedvesen bekeretezve a pofáját. Egészen úgy, mint a régi idők leányain a fülre eresztett, hullámokba rendezett haj, melyhez frufru dukált, egészen úgy, mint Leni Riefenstahlé egy ezerkilencszázharminckilences fényképen, amit ki tudja, miért, egyszer elraktam egy virtuális mappába, és most gondolatban elővettem.

- Legyen Leni.

- Lenin...?!

- Nem Lenin: Leni, mint Leni Riefenstahl. Tudod, Sieg des Glaubens, Triumph des Willens.

- De annak olyan hülye haja volt...

- Nézd már meg a fülét...!

- Tényleg...

- Szia, Leni!

- Szia ...Leni!

A kiskutya elhallgatott, megemelte a fülét, majd heves vonyításba kezdett. Elégedetten konstatáltuk, hogy hallgat a nevére. Mikor hazaértünk vele, még mindig zuhogott az eső. Leni Riefenstahl, az Esőkutya, ez lett tehát a teljes neve.

Az első éjszaka elég nyugtalanul telt, az előre kijelölt kosarába be se volt hajlandó dugni az orrát, fel akart kapaszkodni az ágyra, majd miután kizártuk a nappaliba, órákig vonyított és nyüszögött. Végül eluntam a dolgot, az ölembe vettem és elaludtam vele a kanapén. Reggel összenyaldosta az arcom és kedvesen lepisilt, majd fél óra múlva lepisilte a gyerek takaróját, belekakált a legóba, szétszedett egy „legkedvencebb" plüssállatot, majd mindjárt még egyet, és elrágta a telefonzsinórt, mint egy jugoszláv ellenálló. Néhány nap alatt rettenetes pusztítást végzett a nappaliban, a bútorok széleit megrágta, kóc és szivacsmorzsalék lógott a fotelekből, szürke rugók csillantak meg mélyen, a sötétben, mint roncsolt holttest hasüregében a máj. Nem is beszélve arról, hogy a gyerekek sikoltva menekültek az asztal tetejére meg a polcokra a tűhegyes fogak elől.

Szóba se jöhetett, hogy kizárjuk a házból, egyrészt az elv miatt - nem az én elvem volt, én vállamat vonogatva mostam kezeimet -, hogy a kutya márpedig bejöhet a házba, sőt nemcsak hogy bejöhet, egyenesen bent is lakhat; másrészt azért sem zárhattuk volna ki, mert kerítésre akkor még nem futotta. Csoszogtunk tehát a pisiben és kakiban, cafatokká tépett játékok és bútorok, véresre harapdált gyerekek között, bennem kárörvendett apám, sunyin vártuk a fejleményeket.

Túl sokáig nem kellett várni. Márta egyszer csak megállt előttem, csípőre tett kézzel, daccal a szemében.

- Ez így nem mehet tovább!

Megadóan bólogattunk apámmal, hogy igen, igaza van, ez sajnos így tényleg nem mehet, elbaltáztuk, elcsesztük, elszámítottuk magunkat, nem ezt akartuk. Fene gondolta, hogy ilyen egy kutya! Ugyan, ki is tudhatta volna előre...!? Most akkor mi legyen?

- A kutya nem maradhat tovább a házban!

- Képes lennél kizárni szegénykét a rideg éjszakába?

Márta szemében szégyenkezés villant, minket pedig elöntött a mélységes elégedettség. Láttuk Lenit fagyos téli éjszakákon nagy páragomolyagokat lehelni, vacogva harapni a küszöböt, miközben mi, homo sapiensek a kandalló mellett elégedetten kortyolgatjuk a vörösborunkat. Láttuk a végtelen orosz télben, láttuk lilára fagyva Sztálingrádnál és havat kaparni Leningrád alatt. Láttuk kint ázni őszi esőben, vacogni a kora tavaszi szélben. Most megkapod, ami jár, Leni Riefenstahl!

Elindultam, hogy beszerezzem a kennelhez szükséges anyagokat. Egyszerűnek tűnt az egész. Oszlopok, kerítéselem, kapu, és kész. Még maximum egy kis csirkeháló beásva a földbe, nehogy kikaparja magát. Kennelépítés: gyerekjáték. Bevásároltam, hazajöttem, nekiláttam.

A legegyszerűbb kerítéselemet választottam, a harmonikaként nyújtható vadkerítést, hozzávaló, kezelt oszlopokkal és egy „buffaloo" fantázianevű kapuval, amelyhez a vasalat majdnem annyiba került, mint az összes faanyag együttvéve. Leni gyanútlanul nézelődött kifele az erkélyajtó üvegén, amikor a kertben lepakoltam a csomagtartóról, majd egy ugrással megfordult, és beleharapott egy arra haladó lábikrába.

- Megőrülök ettől a rohadt kutyától! Megőrülök! - ordított odabent Márta.

Mi meg, ugye, mosolyogtunk apámmal.

Tizenegy körül kezdtem hozzá az építéshez, és ötre már kész is voltam. Gyönyörű lett a kennel, masszív, áthatolhatatlan. A közepén egy csinos kis kutyaház állt, amelyben ott várta már Lenit a kedvenc takarója és néhány szétmarcangolt plüssállat. Szertartásosan helyeztem be a kutyát, megsimogattam, vizet töltöttem neki, majd óvatosan kislisszoltam, és betoltam a hatalmas reteszt. A család ujjongott, én elégedetten sört bontottam. Leni egy darabig tanácstalanul álldogált, majd futott egy kört, végül megállt középen, és nem is túl gyorsan nekifutva, inkább csak laza könnyedséggel, mintegy ujjgyakorlatként átugrotta a „buffaloo" kaput, és nyílegyenesen visszarohant a házba.

Márta arcvonásai megkeményedtek, hátat fordított, kézen fogta a gyerekeket, és elindult a szemközti ismerősök háza felé. Végtelen megvetéssel egy pillanatra visszanézett.

- Egy órád van, hogy elzárd a kutyádat!

Márhogy az enyémet. Meg apámét. A mi kutyánkat apámmal.

Szerencsére maradt még csirkeháló, előkapartam valahonnan a régi tűzőgépet, és alaposan körbetekertem a kennelt. Legalább egy méterrel magasabb lett körös-körül, mint volt, és iszonyatosan rondán nézett ki.

- Naná, még hogy szép is legyen - gondoltam, nyakon fogtam Leni Riefenstahlt, és bependerítettem.

- Na, most ugorjon ki, kisasszony!

Leni rendkívül bájosan lehasalt, megcsóválta a farkát, vakkantott, majd nekiszaladt, és visszapattant a csirkehálóról. Sátáni kacajra fakadtam, lehoztam a nyugágyat, még egy sört bontottam, és elégedetten néztem az előadást. Leni a kutyagimnasztika valamennyi ágában nagyot alakított, ugrott helyből, nekifutásból, jobbra meg balra, közben nyüszített és kétségbeesetten makogott. Hiába. Végül fáradtan megadta magát és lehasalt a porba.

- Triumph! - kiáltottam, és visszamentem a házba. Felhívtam a feleségem, hogy jöhet. A gyerekek óvatosan néztek körbe a szobába, de én büszkén kimutattam az ablakon.

- Ott van!

Leni pihegve feküdt a háza előtt, de amikor meghallotta a gyerekek hangját, újból felpattant, és megint bemutatta az egyszer már előadott tornagyakorlatokat.

- Biztos, hogy nem tud kiugrani? - kérdezte Márta.

- Ezen? Soha! - legyintettem fölényesen.

Leni egész este meg-megújuló támadásokat intézett a kerítés ellen, de az túlságosan magasnak bizonyult. Úgy döntöttünk, hogy kint fogja tölteni az éjszakát. Elégedetten tértünk nyugovóra, és szinte megnyugtatóan hatott a kint időről időre felhangzó nyüszítés és puffanás.

Aztán hajnalban csörömpölés és csattogás hallatszott a teraszról, majd nagyokat dörrent az ablaktábla, mintha rugdosná valaki. A bántóan erős villanyfényben horrorisztikusnak és valószerűtlennek tűnt a véres, összemarcangolt kis állat, ahogy újra és újra az üvegnek rohan a vastag pászmákban csapkodó esőben. Márta sikítva vette kezelésbe, én meg elemlámpával szaladtam le megnézni, mi történhetett.

A csirkeháló több helyen ki volt szakítva-feszegetve, tanúsítva, hogy csak a sokadik kísérlet járt végül sikerrel. Az éles drótokon szőrpamacsok, a sárban vér. Leni Riefenstahl nem adta fel, és még hajnalpír előtt kiszabadította magát.

A sebei egyébként néhány hét alatt begyógyultak. A kerítéselemeket visszacseréltem, és dupla akkorákat vettem, meg erős acélhálót. Szinte önként foglalta el Leni a helyét a kutyaházban, és csak egy megvető pillantásra méltatta a fölé magasodó oszlopokat. Azóta csend van, nem fúj a szél, a vihar elállt. Itt ülünk a toronyszobában Homérosszal, fogjuk egymás kezét, nem engedjük el.

Ujjgyakorlat

2010-02-24T10:06:00.000-08:00

Az első zenetanár, akinél megfordultam, terjedelmes, szőke asszony volt, ahogy most eszembe jut, kívánatos asszonyt látok, egy kívánatos óriásasszonyt, aki fölém magasodik, mellei árnyékában állok, a fejem illatos csípőjéig ér, onnan nézek fel rá, de csak a mellek megfeszítette blúz ráncait látom. Éppen magához ölel, az új tanítványt, fejem a csípőjéhez szorítja, amíg anyámmal beszél, barna-fehér aprókockás gyapjúszoknya, az érdes anyag mögött érzem a vastag, puha húst, a melege átszivárog a selyembélésen és a gyapjún, melegíti az arcom. Érzem a selyembélést a szoknya alatt, finoman megcsúszik az arcommal egybetapadt gyapjúszövet, ide-oda siklik selymen, ahogy a fejem a húsába nyomja, mert miközben anyámmal beszél, és engem magába nyom, finoman ring a teste, anyám számára talán láthatatlanul, de általam pontosan érezhetően, mintha csak dúdolna magában, és a csípőjével ringatná hozzá a taktust. Andante, largo, valami lassú dal.

A fejem felett beszél át anyámhoz, nem nagyon hallom, mit, mert az egyik fülem beleszorítja a húsába, a másik fülemen a keze, amellyel odaszorít, meleg, száraz kéz, puha, húsos, de nem hájas ujjak, a körmökön diszkrét lakk, a hüvelykujj körömágyán a lerágcsált, foggal kigyomlált bőr ék formájú, nedvedző hegei, amilyen hegek az én hüvelykujjam körömágyát is keretezik, néha begyulladnak és begyűlnek, a hús ráfordul a körömre, mint egy szétrepedt virsli. Ég az arcom a meleg tenyér alatt, az orromon páracseppek gyűlnek, kemény hideg volt odakint, amíg végig jöttünk a decemberi ködbe burkolt Karinthy Frigyes úton, amely alagútként húzódott az elszürkült házak sziklafalai között, egészen a Körtér kiöblösödéséig, ahol egy villódzó neonreklámon labdát kergető gyerek elmosódott körvonalai sejlettek át a fagyott páracseppeken.

Ekkoriban már nem fogtam anyám kezét séta közben, újonnan kivívott jog volt ez a szabad kéz, amelyben még azért ekkor is maradt valamennyi tétova gravitáció, ha anyámmal mentem: szabadsága inkább csak látszat volt, élettelenül fityegett mellettem a kéz, megadva magát, hogy bármikor megragadják, hőmérsékletét ellenőrizzék, kesztyűbe parancsolják vagy forró víz alá. Ugyanezzel a tehetetlenséggel tűrte azt is, hogy a zongora fölé emeljék, szétfeszegessék ujjanként, mint a fagyott hússzeleteket, és belenyomják a fekete és fehér billentyűkbe. Néztem a kezem, ahogy a zenetanárnő meleg és puha ujjai közt vergődik, kicsit már búcsúztam tőle, elragadták tőlem, és használják, mint egy kalapácsot, mint egy botot, ütik vele a zongorát, hajlítgatják, ropogtatják, lazítják és feszítik, kísérleti patkány, vergődő zsákmányállat.

- Így, látja? Kicsit merevek az ízületei, de menni fog ez! – mutatta anyámnak a kezem. – Lazábban! Mintha rongy lenne! – nézett rám mosolyogva, és rázogatta a kezem, egyre jobban, egyre gyorsabban, hogy az ujjízületeim egymásnak koccantak.

Nagy belmagasságú, de szűk lakás volt, telezsúfolva sötétbarna bútorokkal, széles bőrfotelekkel és vastag bársonyfüggönyökkel, amelyek a hajdani elegancia illatát árasztották. A falakon besötétült olajfestmények lógtak, a szekrények távoli magasba vesző csúcsait réz és ezüstedények borították, a komódokon szobrok, dobozkák, kisebb-nagyobb üvegvázák és bekeretezett fényképek sorakoztak. A perzsaszőnyegek egymást érték, és minden kihasználható négyzetméteren állt még valami bútor, kis asztal, porfíroszlop, virágváza, esernyőtartó, pipatórium: nem lehetett túl sok tárgy egészében véve, a zsúfoltság és a zűrzavar mégis megsokszorozta a számukat. A nagyszobából, ahol a zongora is helyet foglalt, és amelyet hárman, anyám, a zongoratanárnő és én, szinte teljesen be is töltöttünk, egy kisebb szoba nyílt, ablaktalan, sötét. Igazából nem is szoba volt, hiszen nem választotta le ajtó: a fal nyílását súlyos, bordó függöny keretezte. A szobában egy fotel körvonalai látszottak, a fotel öblében pedig egy sovány, sápadt férfi kuporgott: a fehér arc szinte különvált a barna köpeny és a bőrfotel sötét, egynemű hátterétől, mintha magában lebegne valami rozsdás, kénes gőz titokzatos feláramlásában.

A következő alkalommal anyám már csak az ajtóig kísért, a zongoratanárnővel röviden köszöntötték egymást, és már távozott is: a barna, kétszárnyú ajtó bezárult mögöttem. A zongoratanárnő latyak-áztatta cipőmet azonnal leparancsolta rólam, amitől zavarba estem, mert az volt az érzésem, hogy az átnedvesedett zokni már valahol út közben kilyukadt, és a nagylábujjam szemérmetlenül kikandikál a lyukon, mint egy kíváncsi állatka.

- Na mi lesz? – sürgetett. – Talán én kössem ki neked?

Elképzeltem, ahogy elém térdel, lassan kioldja az anyám által kioldódásbiztos kettős masnira kötött fűzőt, és hirtelen az arcába mered a szemérmetlen, fehérre dermedt, a cipő nedves odvában beráncosodott nagylábujj, mint egy kíváncsi aggastyán, szemérmetlen trotty, virgonc vízihulla: lekuporodtam tehát, hogy kabátom földre terülő szárnyával lehetőleg minél tovább eltakarjam a cipőből előbukkanó látványt. Sokáig kellet bajlódnom anyám feszesre sikerült, kioldódásbiztos masnijával, amely a latyaktól egészen befeszült, és a zongoratanárnő végül türelmetlen macskaléptekkel a nappaliba sietett. Kattant a zongorafedél, suhogva pördült a zongoraszék a zsírozott csigán. Türelmetlenül várt rám odabent.

Mikor végre sikerült kikötnöm a cipőt, nyilvánvalóvá vált, hogy a szerencse elpártolt mellőlem: ha nem is az egész nagylábujj, de a körme már kikandikált az elvékonyodott, nedves zokni felfeslett varratából, és bármelyik pillanatban várható volt, hogy egy hirtelenebb mozdulatra végképp, tövig kicsusszan. Előrehúzogattam tehát a zoknit, amennyire csak lehetett, és a végét visszahajlítva lábujjaim alá tömködtem, és igyekeztem a lábujjaimat begörbítve a begyömöszölt anyagot szorosan tartani: a tornaórán csak medvejárásnak nevezett, görcsös léptekkel közeledtem a nappali felé. Behúzott lábujjaimon bizonytalanná vált az egyensúlyozás. A zongoratanárnő csodálkozva, kicsit ingerülten mért végig.

- Talán vécére kell menned, fiam?

Vállat vontam. Elvégre vécére előbb-utóbb mennem kellene, a hólyagomban éreztem valami tétova készülődést. Igent mondtam tehát.

- Húzd le rendesen! – mondta, és ideges szájrándulással lecsukta a zongora fedelét.

Bántott, hogy azt feltételezi, nem szoktam tisztán hagyni magam után a vécét, mégis, a lelkem legmélyén igazat adtam neki: aki lyukas zokniban érkezik, megeshet, szarcsíkot hagy maga után a porcelánon, húgycseppeket az ülőkén és a csésze körül a földön.

- Az bejárat mellett balra! – kiáltott utánam, amikor már az előszoba félhomályában jártam. – Remélem, tudod, melyik a bal kezed!

A vécé szűk volt, de ugyanolyan magas, mint a lakás többi része: a magasban polcokon újságkötegek álltak, akkurátusan átkötözve madzaggal, mintha csak arra várnának, hogy valaki a MÉH-be vigye őket. A vécélánc egy hasonlóan ködbe vesző magasságba felszerelt víztartályról lógott alá, melyből folyamatos sziszegés és kotyogás hallatszott. A tartály valahol eresztett, egyik sarkán a sárgásfehér cseppkövön vízcseppek egyensúlyoztak. Lehúztam a sliccem, és vártam, hogy történjen valami, de a vizelési inger elmúlt. Letoltam a nadrágom, és leültem. Az ajtó belső felét néhány rajzszöggel felerősített, újságból kivágott fotó díszítette: egy páviáncsapat egy sziklán, üres polcok egy áruházban. Ezeket nézi a zongoratanárnő, miközben kakál? Páviánokat egy sziklán? Ettől könnyebben megy neki? Vagy az öreg az alkóvból, ő van rákattanva a páviánokra? Egy kiöregedett állatgondozó? Egy elaggott vadász? Vízcsepp hullott a tartályról a fejemre.

- Na, mi lesz? Ott akarod tölteni a délutánt?

A hang már kifejezetten ingerültnek tűnt. Gyorsan lehúztam a vécét, és felkaptam a nadrágom. Amikor kiléptem, az ajtó előtt állt, és gyanakodva pillantott mögém, aggodalmasan szimatolt. Aztán türelmetlenül toppantott.

- Na most már aztán lássunk neki!

A hangulata egyre aggasztóbban romlott. Ismertem anyám hangulatváltozásait, ismertem a hangsúlyokat, amelyek a humorérzék fenyegetően közelítő végét jelentik, amikor megszűnik a játékosság, és csak harapós zsémbelés marad utána, de egy idegen nőtől ez még fenyegetőbbnek tűnt. Mit kezdek, ha hirtelen kiabálni kezd? Ha megfájdul a feje, és váratlanul a kanapéra dől, és magamra hagy? Ha visítani és toporzékolni fog? Engedelmesen a zongorához mentem, és elhelyezkedtem a forgószéken.

- Ne hintázz! – mordult rám, pedig nem is hintáztam. – Előre a láb!

Öntudatlanul engedelmeskedtem, és ahogy kinyújtottam a lábam, éreztem, hogy bekövetkezett, amitől tartottam: a nagylábujj áttörte az elvékonyodott varrást, és kibújt a lyukon. Borzongás futott rajtam végig, ahogy hozzáértem vele a hideg rézpedálhoz.

Leült mellém, és türelmetlenül rám nézett. A szeme most nem is kéknek tűnt, minden mélységét elvesztette, hideg-szürkén villant. A füle mögé igazított egy tincset: a tincs alól egy jókora anyajegy bukkant elő, mint egy harmadik, halántékra csúszott szem. Észrevette, hogy az anyajegyet nézem, a szeme gúnyosan összeszűkült, egy pillanatig farkasszemet nézett velem, aztán megragadta a kezem.

Egészen különös fogása volt, amilyet még sose éreztem. A kisujja szorosan rákulcsolódot a csuklómra, mint egy bilincs, hüvelykujja körme a tenyerembe mélyedt, mutató, középső- és gyűrűs ujja pedig ráfonódott a kezem fejére, mint egy kúszónövény: mintha a keze be akarná kebelezni az enyémet. Maga alá fogta, mint egy hatalmas kan az aprócska szukát.

- Lazán! –rázta meg a kezem ismét, mint az első alkalommal. Ekkor azonban az alkóvból nyöszörgés és kaparászás hallatszott. A zongoratanárnő felpattant, és eltűnt a ablaktalan szoba sötétjében, ahonnan egy darabig csak suttogás és ingerült vezényszavak hallatszottak.

- Leülsz! Mondtam: leülsz! Nem érted, hogy nem szabad!?

Aztán mintha dulakodtak volna, tompa puffanások és nyögés hallatszott. Amikor ismét kilépett a nappali félhomályába, a haja ki volt bomolva, a vállára éppen visszaigazította a blúz alatt a melltartó pántját. Ahogy egy pillanatra megállt mellettem, hogy megigazítsa a barna-fehér apró kockás gyapjúszoknyáját, mielőtt leül, még hatalmasabbnak tűnt, mint előtte. Hasát behúzta, mellei hatalmasan kidomborodtak, hevenyészve visszarendezett hajkoronája sörényként keretezte párnás, gömbölyű arcvonásait. Amikor ismét megragadta a kezem, karmolások nyomait vettem észre a kézfején. Erősen zihált, éreztem teste kipárolgását. Szótlanul ütögette az középső ujjammal a billentyűt, de látszott, hogy másra gondol.

Már alig éreztem az ujjbegyem, amikor hirtelen elengedte a kezem, amely szinte rázuhant a billentyűkre, mint egy lépcsősorra a háztetőről kizuhanó test.

- Maradj itt. Rögtön jövök!

Azzal felpattant, és kisietett a szobából. A bejárati ajtó becsapódott. Egyedül maradtam, és félve sandítottam a sötét alkóv felé. Oldalvást ültem az alkóv bejáratához képest, és ha egy kicsit arrébb gurultam a zongoraszékkel, a benyílót keretező függöny kiöblösödése éppen kitakarta a látószöget. Apránként, hangtalanul toltam arrébb magam, majd a függöny fedezékében már valamivel nyugodtabban néztem szét. December közepe volt, még alig délután, de már teljesen sötét: a félig leeresztett redőnyön át az utcai lámpák fénye szűrődött be sávosan a szobába. A latyakot odakint autók szántották, fröccsenve csapódott a jégmorzsalékos sár a gépek oldalának. Keresztbe tettem a lábam, hogy megigazítsam valahogy a zoknit: visszahúztam a lábujjam a lyukon, és a hálósra vékonyodott anyagot visszagyűrtem a lábujj tövéhez. Elégedetten nyugtáztam, hogy a másik zokni tökéletesen ép, mind a sarok, mind az orr varrása kellően szilárd. Visszatettem a másik lábam is a szőnyegre, és úgy rendezgettem el a szakadt zokni orrát, hogy teljesen hibátlannak tűnjön. Épp végeztem a művelettel, amikor az alkóvból nyöszörgés és kotorászás hallatszott.

Megdermedtem az ijedtségtől. Az előbbi jelenet a zongoratanárnővel, az ingerült zajok, a feldúlt külső rettegéssel töltött el. Fel akartam ugrani, de a lábam a folyamatos befeszítéstől görcsbe állt. A függöny mögül egy sovány, fehér kar nyúlt ki, és reszketve intett.

- Fiú! Fiú! – véltem hallani az elfúló nyöszörgésből. A kar egyre kijjebb nyúlt, és mintha valami nyúlós anyagból lenne, egyre vékonyabbnak tűnt. Utolsó erőmet összeszedve talpra ugrottam, és kirohantam az előszobába, hogy a vécében találjak menedékre, de hiába rángattam a kilincset. Lehet, hogy ordítottam is, nem tudom. Kemény, pattogó szavak térítettek magamhoz.

- Mondtam hogy balra! Nem tudod, melyik a bal kezed!? Ez a gardrób!

A zongoratanárnő, immár rendezett hajjal, éppen becsukta maga mögött az ajtót, de nem emelte rám a tekintetét: az ott maradt meredten a zokniból immár teljes terjedelmében kiszabadult, a görcstől felfelé meredő nagylábujjamon.

Gúnyosan elmosolyodott, kaccantott egy egészen rövidet, aztán, fejét csóválva, a szoba felé indult. Nem mertem azonnal követni. Nem tudtam eldönteni, mit tegyek: húzogassam-e megint vissza a zoknit, és szorítsam a lábujjaim alá, vagy hagyjam a francba az egész álcázási kísérletet. A legszívesebben kirohantam volna az utcára, amíg meg nem érkezik anyám. Gyűlöltem a nagylábujjamat és gyűlöltem a zoknimat. Végül a görcs kiállt a talpamból, újra tudtam mozgatni a lábujjaimat, és egyelőre ennyivel is elégedett voltam.

Na, gyerünk! Még nem csináltunk ma semmit!

Az előszoba végénél állt, szinte teljes terjedelmében betöltve a kijáratot. Parancsoló mozdulattal intett magához. Újra elfoglaltam a helyem a forgószéken, keze újra zsákmányul ejtette az enyémet.

Így! Finoman! Csak az ujjad begyével! Mintha egy cica orrához érnél!

Miközben finom mozdulatokra kényszerített, a hüvelyk- és a kisujjával keményen szorította a csuklóm, már majdnem fájdalmasan. Tökéletesen átvette a kezem fölött az irányítást, egyetlen izmom nem maradt, amit én magam mozdíthattam volna. Az órára sandítottam, de nem tudtam megállapítani, mennyi idő van még hátra, és anyám megjelenése mikor szabadít meg végre.

Na mi van? talán nem akarsz megtanulni zongorázni?!

Ingerülten, de már valamivel kíváncsibban nézett rám. Nem szándékosan húztam vissza a kezem, de mire észbe kaptam, már javában huzakodtunk. Végül elengedett, de a kezem ott maradt, ahogy addig tartotta, a billentyűk fölött, a levegőben. Ha visszahúzom, és a térdemre fektetem, vagy csak egyszerűen lelógatom magam mellett, nyílt hadüzenet lett volna. Gúnyosan figyelte, mit teszek: élvezte, hogy egyre nagyobb kínban vagyok ebben a szoborszerű pózban. Ekkor azonban újra nyöszörgés és kaparászás hallatszott az alkóvból. A zongoratanárnő felpattant, de most nem ment be az üreg sötétjébe, egyszerűen csak behúzta a függönyt, miután egy erélyeset toppantott: de ennyi idő épp elég volt, hogy veszélytelenül leengedhessem a kezem. Fellélegeztem.

Mikor visszaült mellém, valahogy eltűnt a szigora. A tartása is más volt, egyik lábát maga alá húzta, a másikat kinyújtotta a zongora alá: a gyapjúszoknya reccsenésig feszült. Amikor megfogta a kezem, már nem szorította a csuklóm, de az ujjai mintha egybe fonódtak, eggyé váltak volna az enyémekkel. Először csak megpihentünk a megfeszült szoknya bejáratánál, a szék karfáján, aztán beljebb húzott, egészen a forró, párás húsig.

Talán viszket neki – gondoltam, és nem ellenkeztem.

Mikor elengedte a kezem, és kinyitotta a szemét, az ujjaimat csillogó, síkos nedvesség borította, mintha csigával játszottam volna. Papírzsebkendőt vett elő a szoknyakorcából, és megtörölgetett. Aztán többet nem fogta meg a kezem.

Mikor megjött anyám, néhány percig suttogva beszélgettek az előszobában: mint később kiderült, meggyőzte, hogy adjon más hangszerre, mert sosem lesz belőlem zongorista.

Ernesto fia

2010-02-24T10:05:00.000-08:00

- Nézd, elég nagy szarban vagyok. Egyszerűen nem bírok a gyerekkel. Teljesen meg van őrülve azért a kis… kis eszement tyúkért. Az meg tojik a fejére, de persze azért hízeleg neki annyira a dolog, hogy mindig belengessen neki valamit.

- Kis picsa, cicázik. Próbálgatja a körmeit.

- Ne az én fiamon próbálgassa.

Az idősebb, aki a fiáért aggódott, Ernesto volt, a kiöregedett bűvész, a fiatalabb Vállay, a benzinkutas. Jó képű férfi volt, sűrű, fekete haját hátra fésülve viselte, a nyakában arany lóhere függött. Fintorogva dőlt hátra.

- Úgysem tudsz csinálni semmit. Ez már az ő élete. Nem tudsz mindig ott lenni, hogy kitöröld a seggét.

- De azért… - kezdte Ernesto, aztán összeharapta az ajkát.

- Törődj bele. Ez van. Majd megoldja.

Ernesto felsóhajtott, ivott a söréből.

- Segíts nekem.

Vállay felnevetett.

- Hogy az ördögbe segítsek?

- Megdumáljuk a lányt, hogy… érted. Adok neki pénzt, ékszert, vagy mit tudom én.

Vállay mélyen belenézett Ernesto szemébe, amely most világosbarnán izzott a szembogarát keretező élénksárga korongban.

- Ehhez mért kellek én?

Ernesto olyasféle mozdulatot tett, mintha magára akarna mutatni, de csak a két hüvelykujja moccant befelé.

- Tudod, rég volt már az, amikor hallgattak rám a nők.

Vállay pontosan tudta, Ernesto miről beszél. Még az orrában volt annak a vörös hajú nőnek az illata, aki testre feszülő aranyszínű nadrágban cigarettázott a rogyadozó dunaparti villa teraszán, ahol Ernesto fiatalabb éveiben lakott; és az orrában volt a többiek illata is, akik a villában megfordultak, néha egészen sokan nyüzsögtek Ernesto körül, mind a cirkusz világából érkezett, artistalányok, állatszelidítők lányai, kötéltáncosok, aztán guminők, aki át tudták dugni a fejüket a lábuk között, mikor hidat csináltak, összekulcsolták a lábfejüket a tarkójuk mögött, úgy gurultak. Egy-kettő mindig lakott Ernestonál, a tél hozta őket, amikor a vándorcirkuszok sátrai raktárba kerülnek, és az oroszlánok morogva unatkoznak a ketreceikben, és tavaszra újra eltűntek: vagy egy nagy autó fékezett le értük a villa előtt, vagy a buszmegállóban ácsorogtak vékony ruháikban az áprilisi szélben, retikülnyi koffereikkel, amelyekben a piperekészleten és néhány bugyin kívül semmi sem fért el.

Vállaynak szabad bejárása volt a házba, mióta Ernesto egyszer felfedezte, hogy senki sem tud nála pontosabban bizonyos megbízásokat teljesíteni: nemcsak a pezsgőt nyitotta és töltötte ki tökéletesen, de pontosan meg tudta jegyezni, melyik lány milyen méretet hord, és bármikor el lehetett küldeni egy sürgősen szükséges melltartóért vagy harisnyáért, vagy egyszerűen csak fel a hegyre, a kocsmába, hogy frissen csapolt sört hozzon befőttesüvegekben. Ernesto csak kiállt az erkélyre, és kiáltott valamit, többnyire annyit, hogy „hé, te!”, mert sohasem tudta megjegyezni a fiú nevét, és Vállay valahogy azonnal ott termett, mintha egész nap valamelyik fán gubbasztana az ártéri erdőbe forduló kertben; mindig ott termett és mindig mosolygott, bármit is kértek tőle. Ernesto néha megfeledkezett róla, és olyankor Vállay meghúzódott a villa valamelyik használaton kívüli szobájában, ahol a lányok után mindig számtalan kacat maradt, divatlapok, színházi újságok, ruhadarabok, szerelmes levelek, és a fiú egész délutánokat elheverészett e tárgyak között, amíg be nem esteledett. Tökéletesen értett ahhoz, hogyan kell láthatatlanná válnia, ha Ernesto dührohamában a lányokat hajkurászta a házban, vagy részegen szónoklatot tartott a létezés megfejthetetlen titkáról. Többször viszont kapóra jött, hogy ott van: egyszer a bűvész autodafét tartott kellékeiből, lángoló nyulak, megperzselődött galambok keringtek a házban, a lányok a kékes lánggal lobogó cilindereket oltották, amikor a fiú egyszer csak az erkélyen termett a kerti slaggal, és az egész társaságot alaposan eláztatta, ami szerencsésre józanítóan is hatott; máskor még épp idejében vágta le a kötélről az aranynadrágos, vörös hajú nőt, aki ideje nagy részét egyébként cigarettázással töltötte a teraszon.

- Picsába – mondta a nő, amikor magához tért, és ellilult torkát tapogatta. Aztán magára húzta a fiút, de amikor észre vette, hogy az szinte még serdületlen, páros lábbal lerúgta magáról. Azt az illatot, amit akkor, ott a nő nyakában érzett, a parfüm és a kenderkötéltől felhorzsolt, levedző bőr egymásba gabalyodott illatát, Vállay soha többet nem tudta elfelejteni, és bármikor képes volt újra felidézni, a kocsmák sörszagú füstjében, a benzinkút maró szénhidrogénszagában.

Aztán Vállay évekre eltűnt a Duna mellől. Szülei egy alföldi város kollégiumába íratták, ahol évekig szorgoskodott kibelezett rádiók és zümmögő televízió-bendők felett, megtanulta a nyomtatott áramkörök és a tranzisztorok gyengeáramú, épp hogy csak nyelvcsípő létezését, kazettás magnók görgőit és ékszíjait bütykölte, és éjszakánként a kollégium padlásteréből, égbe nyúló antennával kémlelte a rövidhullámú rádiódadásokat, ahol a világegyetem bosszantóan artikulálatlan sistergéséből néha kibuggyant egy-egy érthető emberi szó: akkor hosszas munkával végül sikerült befogni egy jugoszláv repülőtér, vagy egy nigériai rádióamatőr jeleit.

Egy januári vasárnap délelőtt, egy héttel a téli szünet után a város közepén magasodó tízemeletes, frissen épült toronyház betonoszlopai alatt sétált el: a kimenő a végéhez közeledett, fél órája volt, hogy visszaérjen a kollégiumba. Az alacsonyan vándorló nap bizonytalan foltokká terítette szét a betonoszlopok árnyékát: az egyik épp egy presszó ablakára kúszott fel. Az ablak mögött, kis kerek asztal mellett egy nő ült, hatalmas, gömbszerű, göndör hajjal, hosszú lábait keresztbe vetve, és egy hosszúkás pohárból szürcsölt valamit. Vállay az ablakra felkúszó árnyékot figyelte, de a szeme végül a nő pillantásába akadt. A nő egyértelműen, közönségesen rákacsintott. Kicsit lassan mozogtak a szemizmai, egy-két pohárkával már felhajtott azon a vasárnap délelőttön. Vállay bizonytalanul megtorpant, félszegen a nőre mosolygott, és tétován tovább indult volna, de a nő megkocogtatta az üveget. Vállay még meg sem fordult, de már magára a hangra, ahogy a nő gyűrűje megkoccant az üvegen, megérezte, ahogy az ágyékába tódul a vér.

A tizedik emeletig suhantak a liften, amely a legfeljebb kétszintes házakból álló alföldi városban már önmagában eseménynek számított. A liftben nő a fiú mellkasához nyomta a mellét, és cigaretta-ízű nyelvét a szájába dugta. Amikor a lift lefékezett, Vállay úgy érezte, hogy a nyelv egészen mélyen beléje hatol, a garatján keresztül a hörgőkön át a tüdejébe, a gyomrába, és az egész belsejét forrósággal tölti meg. A lakásban egyáltalán nem volt bútor: a nő egy földön heverő pokrócra húzta , és csízmáját-nadrágját egyszerre rúgva le, félrehúzta a bugyit a szeméremajkáról.

- Judit! Mondd, hogy Judit!

- Judit!!! – lihegte a fiú.

Miközben szeretkeztek, és Judit szeme elkezdett lecsukódni, a szemgolyója pedig lassan befelé fordult, mindezt ugyanazzal a leheletnyi késlekedéssel, amely az alkohol zsibbasztotta kacsintást is mególmozta, Vállay egyszerre arra lett figyelmes, hogy a nő hajából, a föle mögött drótszerűen meredező göndör fürtben egy lángnyelv harapózik el, majd a tarkója alól is kékes lángcsóvák bújnak elő. Ellökte magát a nőtől, aki ugyanolyan kéjesen vonaglott tovább a földre vetett pokrócon, mint az előbb, és ügyet sem vetett a lángokra, amelyek lassan az egész, fejét gömbszerű körülbugyoláló hajkoronáját elborították. Vállay ekkor két dologra jött rá: egyrészt, hogy ő az a fajta , akit magukra húznak a nők, anélkül, hogy tennie kellene értük valamit, másrészt, hogy a világ nem egy kiszámítható tákolmány. A két felismerés egyszerre különösen zamatosnak tűnt: kivételes, ám szükségszerű párosításnak.

Ez talán ugyanazon a napon történt, amelyen Ernesto villájának kapujában egy pokrócokba bugyolált csecsemőt hagyott valaki. A viharkabátba burkolózó alakot Ernesto a nappali ablakából figyelte, de csak úgy felületesen, mintha egy képet, vagy filmet szemlélne. Jó, jó – gondolta magában – szép fordulat, pompás kis bonyodalom! – És várta, hogy az egész jelenség eltűnjön, beleolvadjon a Dunáról gomolygó januári ködbe. Csak akkor kapott észbe, amikor a viharkabátos alak már csaknem eltűnt az útkanyarulatban. Ernesto kirohant a kapun, és még épp utána tudott kiáltani.

- Az enyém!? Hé! Az enyém?

A viharkabátos alak megfordult, és széttárta a karját: a köd és a távolság miatt a mozdulatot egyformán lehetett „nem tudom”-nak és „sajnálom”-nak érteni.

Ernesto ekkor már túl volt a zenitjén: lassú hanyatlásának számos előjele volt. A májusi áradás egy kitömött majmot vetett partra a kert Dunába ereszkedő, ártéri-erdős részén. A majom szőrzete jórészt kihullott, feje már elveszett valahol, csak az arcbőrének egy része lógott a mellkasára, értelmezhetetlen nyakravaló gyanánt. Gubbaszkodva ült a felirata-vesztett fa talapzaton, nevének üres hegével, és mindebben csak az volt aggasztó, hogy nem oldalvást vetette ki a víz, és nem is akadt fenn a gyökerekben, hanem egyenesen a talpán kuporgott a levonuló ár iszapjától szennyes füvön. Ernesto emlékezetének homályában kutatva először Vállayra bukkant, és kiáltott is a fiúért, csak a hosszas csend juttatta eszébe, hogy a fiút már évek óta nem látta. Az idő hirtelen a mélységbe szakadt, mint egy korhadt padlásfödém egy régi házban, és az üreg láthatóvá tette a kiürült tereket. Ekkor jött rá, hogy a háza lakatlan és hideg, és már hónapok óta egyetlen lány sem érkezett. Végig nézett magán, három pulóverbe és két nadrágba csomagolt testén, az ablaküveg tükrében idegenkedve vizsgálgatta usankáját, megmozgatta a kötött női kesztyűből kikandikáló, lenőtt körmű ujjait.

- Mi történt velem? – kérdezte a Ernesto a tükörképet.

A kitömött majom végül ott maradt a kert végében, az egyre harsányabban zöldellő fűtenger közepén, egyre észrevehetetlenebb, a földhöz mind inkább hasonló kupacként, amelyet a nyár végére teljesen elfoglalt a növényzet, sőt, furcsa mód épp a csalán: a mag talán már eleve a kitömött testben volt. Ernesto viszont még nyár végére sem volt kész a válasszal, hogy mi történt vele azon a tavaszon, amelyen eltűntek a házából a nők. Augusztusban kénytelen volt elmenni pénzt keresni, miután egész júliusban paradicsomon és étolajon élt. Szerencsére a dél-alföldi falvakban legegyszerűbb kártyatrükkjeit is viharos taps fogadta, és a lakókocsijába bekérezkedett egy dundi lány, aki nagyon sietett, de a szüzességét mindenképpen el akarta veszíteni. A lány az utolsó pillanatban sikoltozni kezdett, és valami ijesztően feszes szcenárió szerint a rokonai pillanatokon belül ott teremtek, és rájuk törték az ajtót. Ernesto egy bordatöréssel és néhány zúzódással megúszta, bár ezért a medveketrec alatt kellett hevernie az egykedvű állat sötétzöld ürülékében, miközben a rokonok gereblyével próbálták kihúzni onnan, de csak a ruháját sikerült szétszaggatniuk. Ráadásul úgy érezte, a lány egyáltalában nem is volt szűz, de akkor meg ott maradt a kínzó kérdés, hogy kik és miért akarták lépre csalni egy ismeretlen vidéken.

Mikor szeptember közepén visszatért a Dunához, és végignézett a házon, rá kellett ébrednie, hogy ha túl szeretné élni a telet, haladéktalanul nő után kell néznie. Felforgatta a házat néhány régi telefonszám és postacím reményében, amelyeket kutyafuttában jegyzett fel, de csak hagymázas töprengései dokumentumaival szembesült, és nem volt elég ereje, hogy ellenálljon régi képzelgéseinek. Már zúzmara lepte a kertet, amikor rájött, hogy ismét egy felesleges hónapot áldozott a Tökéletes Gép megtervezésére, miközben munkája a tökéletesen felesleges részletek – kapcsolók, burkolat, fém-és fa-alkatrészek, praktikus görgők, mellyel a berendezés könnyedén mozgatható akár a lépcsőn is, apró díszszárny, amelyet külön kis villanymotor rezget, beépített hamutartó, ébresztőóra – aprólékos kimunkálásával telt, és a gép működési elvével egy tapodtat sem haladt. A tükörből egy torzonborz vadember nézett vissza rá karikás, vérágas szemekkel.

- Nőt kell szerezni. Azonnal – mondta Ernesto a szörnyetegnek.

Nem fecsérelt időt a szépítkezéssel, épp csak arcot mosott, és megigazította az usankát. Tapasztalatai azt súgták, hogy nem feltétlenül szükséges a kifogástalan megjelenés, ha nőre van szüksége, sokkal inkább az égieken múlik a dolog. Voltak napok, amikor az összes nő, öregasszonytól a kamaszlányig, rajta felejtette a szemét, mintha valamilyen rejtélyes erő áradna belőle, és voltak napok, amikor közönyösen átnéztek rajta. Mindez teljesen független volt attól, hogyan nézett ki, hogy mennyit tett a tetszésért. Néha arra gondolt, hogy azokban az időszakokban, amikor nem tetszik a nőknek, alighanem láthatatlan.

Bizonytalankodva lépett ki a kapun, és a kocsma felé indult, a hegyre, a zsalukő gyárkerítés mentén, amelyet felmelegített a későőszi napfény. Vállayon bosszankodott magában, hogy épp most, amikor szükség lenne rá, mért nincs itt, hiszen most akár nőért is el lehetne meneszteni, aztán szorongás tört rá, mert felvillant benne, hogy mi van, ha Vállay már meg is halt valahol, valahogy: képek úsztak át a képzeletén, Vállayt hol, mint baleset áldozatát, hol, mint betegágyon senyvedő haldoklót látta. Hirtelen rájött, hogy nem is tudja a fiú nevét, csak annyit tud róla bizonyosan, hogy csak el kell kiáltania magát, és a fiú néhány perc múlva ott terem, de néha szólnia sem kell, csak elgondolnia, hogy mindjárt szólni fog, és a fiú máris ott van a háta mögött. Annyira belemerült a képzelgésbe, hogy észre sem véve a kocsmát, messze túlment rajta, egészen a templomfalig. Körbefordult, hátha mégis megmenti valamilyen csoda, Vállay egyszer csak ott támaszkodik az utcasarkon, lekapaszkodik egy szilfa utca fölé nyúló ágán, de csak a templomkert vasajtaja nyikordult meg, és egy gyászkendős öregasszony lépett ki rajta. Csak egyetlen, alig érzékelhető pillanat volt, de elegendő ahhoz, hogy Ernesto megérezze: az öregasszonyban egy szikrányi időre feltámadt a kamaszlány. Azonnal a kocsmába sietett.

A kocsmában összesen négyen voltak: a pult mögött a pultosnő törölgette a sörcsapot, az ablaknál egy kislány állt, és egy kiskutyát nézett, amelyik a kertben egy öreg bakancsot rágcsált, a kályha mellett, a színházi magazinokkal és rejtvényújságokkal zsúfolt, bennfennteseknek fenntartott asztalnál egy kutyaképű, keskeny szemű lány ült és kártyát vetett, a pult szélénél pedig egy szürke arcú, szürke kabátos asszony állt egy pohár habja vesztett sör mellett, és a semmibe bámult. Ernesto azonnal az egyik asztalhoz ült, aztán fel is pattant, mert rájött, hogy itt senki sem fog neki semmit kihozni. Amikor a pultnál állt, észre vette, hogy különös módon egyetlen férfi sincs a kocsmában, mintha nagy háború söpört volna végig, vagy egy mesébe csöppent volna, egy elvarázsolt városba, ahol csak nők élnek, és elveszejtik az arra tévedő vándort. Sört kért, és nagyon vigyázott, hogy a szemét le ne vegye a pult fölött rámeredő szarvaskoponyáról, de nem tagadhatta le sokáig, hogy a szürke kabátos asszony ugyanakkor őt nézi hasonló merevséggel.

- Irén! – mondta Ernesto. – Hívhatlak Irénnek?

Az asszony vállat vont.

Azon a januári vasárnapon, amikor a gyerek megérkezett, az Irén nem volt a házban. Néha napokra eltűnt, anélkül, hogy közölte volna, hová megy és mennyi időre, de a hűtőben mindig volt étel, a szekrényben vasalt ruhák sorakoztak, úgyhogy Ernesto néha csak akkor ébredt rá, hogy az asszony távol volt, amikor visszaérkezett. Most azonban Ernesto üvöltözve járta végig a szobákat, és karján a síró csecsemővel végigbolyongta a kertet, megrugdosta az odvas fákat és a pincébe is lemászott, ahol pedig még soha nem járt. Végül a konyhaasztalra tette a gyereket, és különféle ételeket próbált a szájába tömni, hogy elhallgattassa. Nem gondolta egészen komolyan a dolgot, volt benne valami halvány sejtés arról, hogy esetleg helytelenül cselekszik, de őszinte csodálkozására a csecsemő mindent megevett, amit csak a szájába tömött, a kenyeret és a kolbászt is. Végül mindketten elaludtak, a gyerek az asztalon, Ernesto a konyhaszéken, asztal sarkára támasztott fejjel. Hajnalban Ernesto arra ébredt, hogy nyomasztóan nagy a csönd. Később ő is csodálkozott rajta, hogy az első gondolata a gyerek volt: azonnal lámpát gyújtott, odaugrott, felkapta, és rázogatni kezdte, de a gyereknek nem volt semmi baja. Ami még ekkor is meglepő volt, az az egyre mélyebb, egyre táguló csend: egyetlen kutya nem vakkantott a januári pirkadatban. A gyerek tágra nyílt szemmel, érdeklődve nézte a plafont és az Ernesto hirtelen mozdulataitól imbolygó lámpaernyőt. Ernesto úgy érezte, a csend valahogy a gyerek szeméből árad: a barnáskék, a pupillával szinte még egybeolvadó szembogár mélysége megijesztette. Mielőtt még teletömte volna krémsajttal, megérkezett Irén, és mogorván kivette Ernesto kezéből a gyereket.

- Fiú, vagy lány?

- Nem néztem – vallotta be Ernesto.

Az asszony később az emeletről kiabált.

- Fiú!

Volt a hangjában valami szokatlan, ami aggasztani kezdte, ezért fellopakodott a lépcsőn, és belesett a szoba ajtaján, ahonnan fény szűrődött ki. Így most már legalább tudta, hol lakik, mert eddig csak a nappaliban tette magáévá, a tervrajzokkal zsúfolt asztalon. Óvatosan belesett az ajtó résén, de nem látott semmi szokatlant, aztán mintha mégis. Nem volt egészen biztos a dologban, de azzal a különös sejtéssel ment vissza a földszintre, hogy Irén fiatalodott. Valahogy a haja sem volt olyan szürke, az arca sem, de legtöbbet a hangja változott, amelyből eltűnt valami korábbi reszelősség, száraz sistergés. Néhány nappal később, amikor az asszony a gyenge januári napfényben a gyerekkel a karján az ablakban állt, még erősebb lett ez az érzés: a nő haja ekkor már egészen szőke volt, de nem festett, ezt Ernesto egészen biztosan meg tudta állapítani, lévén a lényegtelen részletekben tökéletesen jártas. Közelebb lépett Irénhez, és finoman, távolról, hogy ne legyen túl feltűnő, beleszagolt a nyakába: édes illatot érzett, álmodozót, vadat. Amikor elolvadt a hó, és már ki lehetett menni a teraszra, az asszony nyakáról eltűntek a ráncok, és a dereka is keskenyebb lett, a bokája íve formásan rajzolódott ki a gyapjúharisnyában.

Ernestonak soha nem volt gyereke, ezért nem tudta igazán értékelni a történteket, de feltűnt neki, hogy a fiú szokatlanul mozgékony a korához képest. Egy reggel, miközben a kávéját szürcsölte a teraszon, arra lett figyelmes, hogy a terasz szélén valamilyen különös kötél himbálózik. Közelebb ment, és döbbenten tapasztalta, hogy amit kötélnek hitt, egymásra illesztett kavicsok sora: a kavicsok illeszkedése és kiegyensúlyozása olyan hibátlan volt, hogy időnként ugyan végigfutott rajta néhány hullámzás, mint valamilyen természetellenesen puha gerincoszlopon, mégsem dőlt el és mégsem csúszott szét. Ahogy végigjáratta rajta a szemét, a lélegzete is elakadt, amikor azt látta, hogy a nyitott emeleti ablak párkányáról a csecsemő lábujjhegyen pipiskedve éppen egy újabb kavicsot igyekszik a tornyocska tetejére illeszteni, majd pedig, amikor sikerrel jár, elégedetten megkapaszkodik az ablakfélfában, és végigtekint a kavicsokon. Ernesto az utolsó pillanatban húzódott vissza a fal mögé.

Néhány hétig aztán a fiú semmi jelét nem mutatta, hogy kortársait bármiben is megelőzné, pedig Ernesto naponta több órát töltött a kiságy mellett, és miközben a gőgicsélő, a kiságy rácsait érdeklődve bámuló csecsemőt figyelte, kezdte azt gondolni, hogy a kavicstorony csak érzéki csalódás volt. Közben egészen kitavaszodott, Irén egyre üdébben járt-kelt a házban, virágot palántázott, gipsszel megjavítgatta a vakolat nagyobb folytonossági hiányait, és miután felfedezte, hogy a kert közepén magasodó törmelékhalom egy rég elfelejtett fürdőmedencét rejt, az egészet szépen kitakarította, és piros-fehér csíkos huzatú napágyakkal felszerelve várta, hogy beköszöntsön a nyári meleg. Az első simogató májusi napfénykor éppen a melltartójának pántját igazgatva jött ki a fürdőszobából, amikor Ernesto hunyorogva állt meg előtte, és majdnem bemutatkozott. Irén lobogó, vastag, szőke sörényét hátracsapva, kihívóan nézett rá.

- Gyereket akarok tőled.

Ernesto vállat vont, jelezve, hogy ez eddig se rajta múlt.

- Mert mindig csak a seggemben voltál!

- De hát itt van neked ez a gyerek.

- Nem saját. Szülni akarok.

Hónapokon keresztül minden nap szeretkeztek, és a nő, valahányszor eljött az ideje, szemrehányóan mutatta vérfoltos bugyiját.

- Nem tudsz nekem gyereket csinálni!

Ahogy így állt, vádlón, villámló szemekkel meredve Ernestóra, a bűvész kétségbeesetten látta, hogy ez a nő alig van húsz éves, de lehet, hogy csak tizennyolc, mellei hegyesen merednek, apró, lila mellbimbókkal, kezén a bőr selymes és feszes, karja dundi-rózsaszín, köldöke aprócska, illatos kút, titokzatos sötétséggel a közepén, és egyre csak szapulja, szapulja őt.

Hetekre visszavonult a szobájába, ismét terveibe mélyedt, csak hajnalonta járt ki enni, amikor biztos volt benne, hogy nem találkoznak. Aztán egy délután megnyikordult szobájának bezárt ajtaja. Jeges rémülte járta át, és nem is mert megfordulni, mert saját találmányú, különleges zárat használt, számkombinációk és rafinált reszelésű kulcsok ördögi egyvelegét, amelyet néha maga sem tudott kinyitni, és ilyenkor fejszével kellett behatolnia saját szobájába, de legalább újabb boldog heteket tölthetett egy újabb zárszerkezet kidolgozásával. Ez a mostani már évek óta szolgált, tökéletesen működött, és lehetetlenség volt kinyitni annak, aki nem ismerte a működési elvet, ezért Ernesto azt gondolta, maga a halál jött el érte, és kezében tartott homokórával azonnal távozásra szólítja fel. Aztán amikor hosszú percekig nem történt semmi, és a jeges rémület verejtékcseppjei is felszáradtak a homlokán, lassan megfordult, és közvetlenül mögötte, egészen az arcánál, mintha most úszott volna oda a levegőben, a gyerek arcát pillantotta meg. A barnáskék, eldönthetetlen színű szem mostanra már egészen kivilágosodott, élénk kéken tűzött Ernesto pupillájába.

- Félek – mondta a gyerek.

- Mitől félsz?

A gyerek nem válaszolt, csak hátra, az ajtó felé biccentett a fejével, és ebből Ernesto megértette, hogy mindketten ugyanattól: a házban türelmetlenül és magában sziszegve átkozódó fúriától félnek.

- Maradj itt – mondta, és visszahajolt a tervek fölé.

Attól a naptól fogva Irén nem fiatalodott tovább, megmaradt tizenhét évesnek. Durcásan húzogatta a székeket a kőpadlón, ruhái szanaszét hevertek a szobákban, Ernesto-karikatúrákkal és gyalázkodó feliratokkal firkálta össze a falakat. A gyerek viszont napról napra fejlettebb lett. Ernesto egy nap arra lett figyelmes, hogy a fiú a padlón hasal, előtte nyitva a Pallas Nagylexikon egyik kötete.

- Mit csinálsz?

- Olvasok.

- De hát fordítva tartod!

- Így könnyebb – válaszolta a fiú.

A fiú napra-nap a padlón heverészett, tornyokban magasodtak körülötte a kiolvasott és kiolvasásra váró könyvek, a szakácskönyvtől a matematikai táblázatokon át a verseskötetekig, és végül valóságos erődként vették körül. Ernesto növekvő aggodalommal figyelte ezt a rendkívüli szellemi étvágyat.

- Menj ki a kertbe kicsit játszani!

- Minek – válaszolta a fiú erődje mélyéről.

Odakint, valahol az emeleten, ahol a nő újdonsült kamasz barátnői birtokba vették a terepet, egy divatos slágert kezdett ordítani a magnó, amikor Ernesto ráébredt, hogy fogalma sincs, hogy ez a gyerek mit eszik, mibe öltözködik, és lassan már arra sem emlékszik, hogy néz ki, ezért aztán megkereste az erőd bejáratát - szűk, sötét folyosó volt, amelyen alig tudta keresztülpréselni magát. Odabent, az immár fölülről is tökéletesen zárt építményben kékes félhomály uralkodott, mint egy jégkunyhóban. Ugyanakkor várakozásával ellentétben nem borította ürülék és ételmaradék a padlót, sőt, tiszta és illatos volt a levegő, mint egy fenyvesben. Mikor megszokta a szeme a homályt, döbbenten vette észre, hogy az az óriási halom, amelyet ugyancsak könyvkupacnak nézett, nem más, mint a fiú. A hatalmas, hájas testen óriási vízfej imbolygott egy vékonyka, izomtalan nyakon. A hasán és a mellkasán redőző hájhurkák fehéren és áttetszően rezegtek, áttűntek rajtuk a redőkbe illesztett papírlapok betűi, amelyek úgy álltak ki körös-körül a testéből, mint egy különös futómadár tollazata.

- A papír a legjobb szigetelő – magyarázta a fiú. - Ha meg melegem van, legyeznek.

Ernesto kétségbeesetten esett neki a könyverődnek, azonban ahogy az első könyvet leemelte a kupacról, az építmény összeomlott. Üvöltözve lökdöste le az izzadtan táncoló tinilányokat az emeletről, és egy fél óra múlva sikerült is kiszabadítani az akkor már alig lélegző fiút a sok mázsás súly alól. Közösen vonszolták ki a teraszra, ami azonban nem bizonyult jó ötletnek, mert a napfénytől a fiú bőre feketedni és hólyagosodni kezdett. Sírva könyörgött, hogy vigyék árnyékba, mielőtt még megég. Végül nagy nehezen beemelték a fürdőkádba, és napokig langyos vízben áztatták, amíg úgy-ahogy meg nem szokta a fényt.

Erre az időre Vállay emlékezetében már olyan távolinak tűnt a Duna-parti házban töltött gyerekkor emléke, hogy néha nem tudta eldönteni, hogy igaz volt-e, vagy csak valamilyen lázálom tréfálta meg. Mindenesetre egyre többet időzött gondolatban az ártérre nyúló kertben, mintha csak megint Ernesto hívó füttyentésére várna, és a torkát sírás kezdte szorongatni arra a gondolatra, hogy talán soha sem lesz annyira boldog, mint a rogyadozó ház elhagyott lányszobáiban és a magas nyárfák koronái közt. Akkorra már ráébredt, hogy a televíziók és rádiók iránt érzett érdeklődése múló szenvedély volt csupán, unottan végezte a gyakorlatokat és mindenből stabil hármason állt. Az apjától, akinek sikerült a családja elől Nyugat-Németországba települnie, havonta kapott csomagot, amelyekben a lelkiismeret-furdalásokkal teli levelek mellett divatos holmikat és édességet küldött, ezek nagy részét azonban már valahol a postán kilopták, de a lopásból az iskola portása és a felügyelő tanárok is kivették a részük, azonban még így is eljutott Vállayig annyi a küldeményekből, amennyi népszerűvé tette. Teljesen ötletszerűen ajándékozta meg iskolatársait egy-egy farmerrel, pólóval vagy bakelitlemezzel, egyedül az édességet tartotta meg magának, mert rájött, hogy az öltözködés sem érdekli. Még azzal sem törődött, hogy viszonzást kérjen az ajándékokért. Egyszerűen elszórta őket, miközben apjának udvarias levelekben köszönte meg az újabb küldeményt, és a levelekben mindig újabb és újabb rafinált módon, hol a mondatok kezdőbetűibe, hol minden második, negyedik, vagy akárhányadik szó valamelyik betűiben rejtette el a „bazd meg az anyád” mondatot. Nőhöz viszont a toronyházban megesett kaland óta nem nyúlt. Mintha az emlékezetes tűzeset óta a mirigyeinek és hormonjainak működése is megállt volna, azóta nem voltak magömléses álmai, és nem kellett borotvához sem nyúlnia, az arcszőrzete elvékonyodott, pihéssé vált. Volt benne valami eldöntetlenség, amitől sem a lányok nem szerették, sem a fiúk közösségeibe nem illeszkedett. És bár ivott és dohányzott, és ugyanazokat a zenéket hallgatta, mint a többiek, ugyanott és ugyanabban az időben, végül szinte senki sem emlékezett rá. Mikor végül otthagyta az iskolát, hogy péknek tanuljon, a portás, aki pedig éveken keresztül fosztogatta a nevére érkező csomagokat, hunyorogva nézett föl sűrűn telerubrikázott füzetéből, és megkérdezte, hogy kit keres. Amikor pedig megmondta a nevét, és megmutatta az átiratkozását igazoló papírokat, a portás egyszerűen nem hitte el, hogy eddig oda járt. Végül a kollégium igazgatójához kellett fordulni, hogy a hivatal tekintélyével eloszlassa a bizonytalanságot, de Vállaynak még így is egy órát kellett ülnie a iroda előtti padon, amire az igazgató végre talált valamilyen hitelt érdemlő okmányt a személyazonosságáról.

- Kisöreg, téged nem szeret a papír – mondta az igazgató. – Most nézd meg, sehol sem olvasható rendesen a neved!

És egy tucat különböző papírt tett elé, iskolai létezésének írásos bizonyítékait, amelyekben a neve így, vagy úgy, de valóban kiolvashatatlanul szerepelt: vagy az írógép indigója gyűrődött be pont a neve alatt, vagy fehér javítófolyadék löttyent rá, miközben a lapon egy másik hibát javítottak, vagy tinta ömlött rá, vagy kávé, vagy épp ott hagyott ki az írógép festékszalagja,

- Erre azért majd figyelj oda – mondta az igazgató, és majdnem nyomott egy barackot a fejére, de inkább zavartan megállította a mozdulatot, barna kordbársony zakójának zsebébe rejtve a kezét sarkon fordult, és eltűnt az iroda ajtaja mögött.

Vállay az elkövetkező fél évet egy péküzemben töltötte, a kenyerek és péksütemények lágy, sápadt masszái között, az izzó kemencéktől rezgő levegőben, lebegő lisztszemcsék finom ködében, melyben fehér ruhás, fehér sapkás emberek szorgoskodtak. Délutánonként az emeletes ágy felső szintjén heverészett, hogy ne kelljen részt vennie szobatársai kedvteléseiben, aztán egy hajnalban halkan összecsomagolt, kiosont az épületből, vonatra szállt, és délre visszaérkezett a Duna mellé. Távozását senki sem vette észre, ottlétének vagy hiányának pedig semmilyen írásos nyoma nem maradt.

Ernesto ebben az időben – ismét kora tavasz volt már – egész nap lesben állt, hogy megvédje a fiát Irén támadásaitól. A lány sosem mulasztotta el az alkalmat, ha valahogy beleköthetett a fiúba, mindenért rászólt, hogy hogyan tartja magát, hány morzsát hagyott az asztalon, ha nyitva hagyta az ajtót, azért, ha becsukta, azért, gúnyolta, ahogy jár, kicsúfolta, ahogy beszél, és egyszer sem hagyta ki, hogy felemlegesse bizonytalan származását. A fiú néhány hónap alatt, mióta megint a szabad levegőn időzött, megszabadult az áttetsző hájtól, egyre nyurgább, egyre soványabb lett, bordái, csigolyái átderengtek a ruhákon, beesett, csontos arca egyre csak nyúlt, és egyre keserűbb barázdák szántották. A gonoszkodásból Ernesto is megkapta a részét.

- Azt hiszed, hogy szereted, pedig a szeretet nem ilyen! – kezdte.

- Egy gyereknek szigorra van szüksége! Felelőtlen vagy!

- Egyszer még nagyon meg fogod bánni ezt az egészet!

- Egyszerűen undorító ez a gyerek!

És valahányszor meglátta Zsoltot, viszolyogva fintorgott, ha meg nem szólalt meg, felhúzott orral, megvetően fordult el, és a hajtincseit idegesen csavargatta az ujja körül.

Ernesto szótlanul tűrte az ostorcsapásokat, igyekezett villámhárítóként állni Irén és a fiú közé, mert Zsolt tehetetlen dühében nem egyszer nekiugrott már Irénnek, aki ilyenkor látványosan sikoltozott, és kiszaladt az utcára, hogy telekiabálja a környéket azzal, hogy ez az elmebeteg kölyök meg akarja gyilkolni. Zsolt szekálásából a barátnők is kivették a részüket, ellene bőszítették a többi fiút, akik aztán többször megverték és megdobálták. Ernesto tehetetlenül nézte, ahogy fia nagy, csontos háta vonaglik a sírástól, amint az ebédlőasztalnál az arcát a tenyerébe temeti. Mivel semmilyen működőképes megoldást nem tudott kitalálni, elhatározta, hogy régi fegyverét veti be, amellyel már annyiszor bűvölte el az embereket, és oly sok nőt sikerült elcsábítani a lakókocsi kockás pokróccal borított díványán: elővette régóta porosodó bűvészkellékeit, és egy állatvásárról a szükséges nyulakat és galambokat is beszerezte. Tökéletesen titokban készült a mutatványra, és ez alatt Zsoltról és Irénről is megfeledkezett, ami azonban épp hogy a kapcsolatuk előnyére vált: mivel Irén célja kizárólag Ernesto kínzása volt, és Zsolt végül is nem nagyon érdekelte, az, hogy a férfi kivonta magát egy időre a ház életéből, és ha véletlenül felbukkant valahol, akkor is látszott, hogy fogalma sincs, hol jár, és mi folyik körülötte, Irén közönyösen átnézett a fiún, aki ezt hajlandó volt a békekötés jeleként értelmezni.

Ezért lepte meg aztán Ernestot a bemutató estéjén a szokatlanul békés hangulat. Nagy feszültségre, kisírt szemekre, gyilkos indulatokra számított, amit mutatványaival eloszlat, felold, e helyett Zsolt is, Irén is unottan és álmosan üldögélt a nagyszobában a falhoz készített székeken, csak a barátnők mutattak némi érdeklődést, akik, hogy a cirkuszi hangulatot fokozzák, üdítőkkel és zörgő cukorkás-zacskókkal érkeztek, és egyfolytában sutyorogtak.

Ernesto régi fellépéseinek öltözékében, fekete köpenyben és cilinderben állt az alkalmi pódiumon, még a szemét is kifestette, hogy mimikája kifejezőbb legyen. Titokzatos arcot vágott, szúrós szemmel fürkészte a rá szegeződő szempárokat, melyekben egy pillanatig tényleg tükröződött valamennyi ijedtség, és hosszú hatásszünet után belekezdett egy kártyatrükkbe, azonban már a kezdet kezdetén belesült: a kártyák szétszóródtak a padlón, a kamaszlányok vihogva szedegették. Ernestot ez nem hozta ki a sodrából, megpróbált a varázspálcájából színes kendőt varázsolni, azonban ez a trükk sem sikerült, a pálca mindannyiszor kirepült a kezéből, végül beszorult a dobogó rései közé. A tárgyak eltűntetésében sem járt sikerrel, egykor hibátlanul működő szerkentyűi megmakacsolták magukat, és dacosan ellenálltak minden illúziókeltő kísérletnek. Végül a fő attrakciónak szánt trükknél a fehér nyuszi valamibe beszorult, és ahogy Ernesto - még mindig rendületlenül mosolyogva – megpróbálta kirángatni, alighanem eltört a lába, mert kétségbeesetten visítani kezdett, és gazdája kezébe harapott. Ernesto meglepetésében és fájdalmában megtántorodott, és nekiesett a drapériák mögé addig ügyesen elrejtett kalitkának, amelyben a galambok vártak sorukra, amelyek most kábultan, törött szárnnyal verdestek a padlón, A lányok sikítva menekültek ki a szobából, Zsolt a galambokat próbálta összeszedni, csak Irén ült egy helyben, megvető mosollyal, aztán komótosan felállt, megköszönte a lebilincselő előadást, és ő is kiment a szobából. Hallatszott, ahogy odakint pukkadozik a lányokkal a nevetéstől. Ernesto és Zsolt tehetetlenül állt a pódiumon a vérző galambok és szétszóródott kártyalapok között, miközben a nyúl az egyik sarokba sántikált, és jókora kupac bűzlő golyóbissal könnyített izgalmán.

Ekkor kocogtatta meg Vállay az ablakot. Egész délután a kertben várt, felmászott a kedvenc fáira, végighasalt a füvön, és számba vette a változásokat, amelyek benne és körülötte végbementek az elmúlt évek alatt. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha egy autóút felezővonalán állna, és két oldalt nagy sebességgel suhanna el mellette a forgalom: úgy érezte, tehetetlenül zuhan hátrafelé, és esélye sincs, hogy megkapaszkodjon. Végül összeszedte a bátorságát, és odalépett az ablakhoz.

Később, amikor minden lezárult, Ernesto úgy emlékezett vissza arra a pillanatra, akárcsak a tervrajzok fölött töltött idő ígéretére, amikor egy-egy másodpercre megérezte, hogy valamilyen láthatatlan ajtó mögött mégiscsak ott rejtőzik a végleges és megkérdőjelezhetetlen megoldás: Vállay visszatérése hirtelen megvilágította az addig eltelt idő eseményeinek értelmét. Ernesto fellélegzett: tudta, hogy megmenekült. És ugyanezt érezte, amikor mindhárman, Zsolttal és Vállaysal ott álltak Irén fölött, egészen közel a lángokhoz, amelyek nem a tűz kínjával, hanem a vágyakozás gyönyörűségével emésztették fel a gyereklány egyre zsugorodó, töpörödő testtét. Mikor a lángok visszahúzódtak, csak egy egészen apró kupac morzsalék maradt a padlón, fekete és durva szemcsés, mint az őrölt kávé.

A ház aztán sok évre elcsendesült. Zsolt esetében fel sem merülhetett, hogy közösségbe menjen, ezért hetente kétszer járt hozzá tanár, egy szürke, megkeseredett emberke, mindig ugyanabban a szürke zakóban, repedezett bőrtáskájában hozva a könyveket. Halkan motyorászott, aztán a huszadik perc körül szép csendesen elaludt. Mielőtt a feje lekoppant volna az asztalon, Zsolt még óvatosan levette róla a szemüveget, nehogy megvágja vele magát, és amikor már bizonyos volt, hogy mélyen alszik, Ernesto papírokkal zsúfolt szekrényeiben kezdett kutatni, amelyekben a Tökéletes Gép tervezésének sok évtizedes genezise rejtőzött, rafinált tévutak, kacskaringók és vargabetűk históriája. Zsoltot lenyűgözte a terv kilátástalansága, amelyet Ernesto hiába próbált elrejteni a tökéletesen felesleges részletek aprólékos kidolgozásával. A fiút elkápráztatta, Ernesto milyen megátalkodottan bujkált önmaga elől: a vázlatokban és a leírásokban a kezdeti lendület rendezettségét néhány oldal után periodikusan a szétesés és a kétségbeesés anarchiája váltotta fel, hogy végül krikszkrakszokban és értelmetlen szótöredékekben morzsolódjon szét. Viszont több száz oldal tartalmazott letisztázott, végsőkig kidolgozott terveket a gép borításáról és díszítéséről, kapcsolóinak és kijelzőinek anyagáról. Azokon a délelőttökön, amelyeket a tanító bánatos, el-elakadó szuszogása kísért, Zsolt lassan kezdte azt érezni, hogy megvannak azok a pontok, ahol Ernesto megtorpant, de ő tovább tud haladni. És a kéziratokat napról napra több betoldás, javítás, átírás tarkította.

Vállay a második tűzeset után úgy érezte, ha nem is kell bosszút állni önmagán, de nem távozhat egy tapodtat sem a halál torkából, a tűzhalál ígéretétől. A benzinkútnál épp embert kerestek, és a fiú minden feltételnek megfelelt, egyedül apja nyugat-németországi tartózkodásánál kényszerült kínos magyarázkodásra, végül a kútvezető egy fejedelmi kézmozdulattal intézte el a dolgot.

- Fátylat rá! – mondta, és hátba veregette Vállayt.

A fiú megkapta a kék benzinkutas-ruhát, minden nap tiszta inget húzott, és arcára fagyott udvariassággal töltögette a benzint, mosta a szélvédőket és lámpákat, ellenőrizte az olajszintet és a keréknyomást, és dacosan harcolt magában a gyerekkor utáni vágy ellen, amely mindig ugyanazzal a képpel hívogatta: ahogy az elhagyott lányszobákban heverészik, az otthagyott kacatok közt, a poros szőnyegen. Szó szerint játszott a tűzzel: ha nő ült az autóban, nem nyugodott, amíg legalább egy mosolyig el nem jutott; amikor pedig azt érezte, hogy a másikban felébredt a vágy, óvatosan látott hozzá a fokozásához. Elég volt, ha az izmait kivillantotta, vagy besúgott néhány szót a félig lehúzott ablakon, és már érezte is a közelgő tűz leheletét, de mindig úgy intézte, hogy ilyenkor már a fizetésre kerüljön a sor.

Csak Ernesto érezte úgy, hogy nincs merre tovább lépnie, és megint összecsomagolta a kellékeit, és a nyakába vette az országot: találomra állította föl bűvészasztalát a legkülönbözőbb helyeken, pályaudvarokon, kocsmák sarkában, útkereszteződéseken, vásárokon, ahonnan hol a helyiek kergették el, hol a hatóság emberei. Egy reggel egy pályaudvari padon arra ébredt, hogy az összes kellékét ellopták; fázott és éhes volt. Mikor ősszel fáradtan és soványan, lerongyolódva visszaérkezett, az első látvány, amely fogadta, Zsolt zokogástól rángatózó nagy, csontos háta volt. Ugyanúgy ült az ebédlőasztalnál, mint régen, amikor Iréntől szenvedett.

Mint Ernesto lassan megtudta, néhány hónappal azelőtt egy kék autó fékezett a ház előtt, amelyből egy férfi szállt ki: egy elveszett kutyát keresett. Amikor Zsolt a férfi kiabálására kijött a kertkapuhoz, nem is nagyon értette, mit akarnak tőle, egyedül a hátsó ülésről kibámuló lány arcát nézte. Az üvegen tükröződött az alkonyi napfénytől beragyogott sövény, ezért Zsolt nem tudta egész pontosan feltérképezni az arcot, de a lány szemének vágása, a homloka, szemöldökének íve megszólított benne valami öröktől fogva ott rejlőt. Zsolt azzal a bizonytalan érzéssel kóválygott vissza a házba, hogy talán elmulasztott valamit. Másnap céltalanul indult útnak, az esőben sártűket spriccelő autók mellett. Dühösen és kétségbeesetten kutatta magában, mi az, ami abban az arctöredékben annyira felkavarta, de nem talált semmi megragadhatót, mintha egy síkos falú üregből próbálna felkapaszkodni. Kábultan botorkált az autók között, amelyek kétségbeesett dudálással próbálták figyelmeztetni, de végül semmi baja nem esett azon kívül, hogy vastagon befröcskölődött sárral, és úgy mozgott elnehezült ruházatában, mint egy agyagszobor. Vállay éppen kávézott a benzinkút meleg kasszafülkéjében, amikor megpillantotta. Mivel már lassan egy éve kerülte a házat, nem volt egészen biztos, hogy Zsoltot látja-e, de a jelenség annyira meghökkentő és fenyegető volt, hogy gondolkodás nélkül kirohant, és biztos helyre vezette a fiút. Nagy nehezen sikerült kiszednie belőle, mi történt, és a szótöredékekből biztos kézzel rakta össze a történetet. Nem is a lányról kérdezett, inkább az autóra volt kíváncsi, és minthogy a környék összes járművét és vezetőjét jól ismerte, nem volt nehéz rájönnie, kiről makog a megzavarodott fiú. Ernestonak csak akkor szólt az egészről, amikor egy hosszú délutánnyi várakozás után végre meg tudta Zsoltnak mutatni a lányt: épp a barátnőivel libbent ki egy ház kapuján.

Attól fogva Zsolt minden egyebet elhanyagolt, és kizárólag a lánynak szentelte az idejét, jóllehet Ernesto Tökéletes Gépének tervével már majdnem készen volt. Az ösvények, amelyeken eddig a bűvész nyomán járt, hirtelen elvesztették vonzerejüket és bezárultak: már szánt szándékkal sem tudott utat találni egyikhez sem. Egyfolytában a lány nyomában járt, lógatta nagy, szomorú lófejét az iskola előtt, a kertkapunak támaszkodva, a presszóval szembeni kerítésnek dőlve, mialatt a lány a barátnőivel süteményt tömött magába. A lányok közül néhányan emlékeztek rá abból az időből, amikor Irén tüzelte őket ellene, így aztán vége-hossza nem volt a megaláztatásoknak és ugratásoknak. Ide-oda küldözgették, üzenetek kézbesítésére használták, egyszer egész éjszaka hagyták dideregni a fagyban azzal, hogy a lányt veszély fenyegeti, és őrt kellene állnia, néha meg fellebbentették előtte a szoknyájukat, aztán nevetve elfutottak. Zsolt, mint egy kiskutya, egy darabig hűségesen járt a nyomukban, mint akin nem fognak a megaláztatások, de a fagyon töltött éjszaka ráébresztette, hogy hiú reményeket táplált, s mindvégig csak nevetség tárgya volt. Ernesto azon a reggelen pillantotta meg az ebédlőasztalnál. Nem tehetett egyebet, mint hogy bíztatni kezdte a fiút: elmondta neki a tapasztalatait a nőkkel, de miközben beszélt, érezte, hogy a Zsoltnak igazából nem így és nem ezt kellene mondania. Először szembesült azzal, hogy bár szükséges lenne, mégis képtelen kilépni önmagából, és képtelen megérinteni szavaival azt, aki vele szemben ül. Fél óra múlva szégyenkezve vette észre, hogy hódításainak részletgazdag előadásába bonyolódott, amelyben a női anatómiát is feltárja a fiúnak, aki ennek nem, hogy örülne, inkább rémülten igyekszik elzárkózni a tudás elől. Végül felajánlotta Zsoltnak, hogy elkíséri, de ahogy kimondta, már meg is bánta: a fiú pillantásából nyilvánvaló volt, hogy ennél megalázóbbat nem is mondhatott volna. Úgy döntött tehát, hogy majd titokban követi. Zsolt azonban többet nem mozdult ki a házból. Lefeküdt Ernesto szobájában a padlóra, és nem mozdult: szeméből ugyanaz a fojtogató csend sugárzott, mint egyszer csecsemőkorában, és Ernesto megrémült, hogy megint valami átváltozás veszi kezdetét.

- És mit akarsz, odamész hozzá egy köteg százassal? – kérdezte Vállay Ernestot, aki a kiürült korsó belső falán leereszkedő habmaradékot nézte.

- Menjünk oda együtt.

- Most gitárórán van, majd hétkor jön ki.

Ernesto felnézett Vállayra, és lassan bólintott.

- Csak elviszlek, de nem én beszélek vele, jó?

- Rendben – mondta Ernesto.

Este ott várták a lányt a zeneiskola előtt. Vállay az autójával hátrébb parkolt, Ernesto idegesen sétált föl-alá az utcalámpa alatt. Usankájának fülei ide-oda lengtek. Amikor a lány kilépett az ajtón, ő éppen az ellenkező irányba tartott, Vállay villogott rá a reflektorral, hogy észbe kapjon. Csak akkor érte utol a lányt, amikor az már befordult a sarkon.

- Kisasszony!

A lány megfordult, undorral mérte végig.

Vállay, amikor néhány perc múlva kiszállt az autóból, még azt látta, hogy a két ember árnyéka, melyet az utcasarok mögötti lámpa fénye vetett a hepehupás aszfaltra, egymással szemben áll: a hórihorgas, akinek a fejét lelógó kutyafül-forma árnyék keretezte, és egy kisebb, a gitártok árnyékával: aztán már csak egy árnyékot látott. Ekkor fordult be a sarkon.

- Elment?

- Nem.

- Akkor hol van?

- Azt hiszem, elrepült.

Vállay hiába próbálta faggatni Ernestot, az öreg képtelen volt magyarázattal szolgálni. Hol azt válaszolta, hogy a lány galambbá változott, és elröppent, hol azt, hogy hirtelen nyuszifülei nőttek, és elugrándozott a sötétben, kártyapakliként szétpergett, színes kendő formájában ellebegett, eltűnt az usankában.

Másnap Vállay már nem ment vissza a benzinkútra dolgozni. Amikor keresni kezdték, mindenki elbizonytalanodott hogy egyáltalán létezett-e, miután ottlétére semmilyen írásos bizonyítékot nem találtak; hamarosan pedig mindenki elfelejtette.

Ernesto a koratavaszt azzal töltötte, hogy végigjárta, végiglakta a ház elfelejtett szobáit a régi nők nyomai után kutatva. Megpróbált emlékeket felidézni, de mindig csak az jutott eszébe, amiket ő maga szónokolt. Egyetlen arcot, egyetlen mondatot nem tudott felidézni, hiába dühöngött, hiába átkozta magát, hiába próbált tárgyakból, ruhákból, fecnikből akár csak egyetlen lányt is összerakni. Egyedül Vállayra emlékezett, de neki meg a neve nem jutott eszébe. Amikor a tükörből megint a rém nézett vissza rá, megrémült, hogy ismét micsoda tengernyi időt hagyott kifolyni a kezéből, és eszébe jutott, ami ilyenkor mindig: a tervekkel megrakott szoba.

Csak akkor döbbent rá, hogy Zsolt is létezik, amikor észrevette a fiút, amint a szoba közepén hatalmasodó szerkezeten szorgoskodik. Ernestot átjárta a gyönyörűség, amint megpillantotta a tervei szerint kidolgozott borítást, a fénylő kijelzőket, a csillogó gombokat, a villanymotor hajtotta görgőket, az áttetsző szárnyakat, amelyek illatszert permeteztek, és az ajtót, amely zárjának tökéletességével minden korábbit felülmúlt, s amelyet Zsolt előzékenyen tárt ki előtte.

Tudta, hogy csak be kell lépnie.

A faljavító

2010-02-24T10:01:00.001-08:00

Jó estét, Dzsordánó!

Jó estét.

Az most melyik?

Melyik?

Hát ott a kályha tetején. Amelyiket most nézed.

Ja… az aranyos. Olyan vicces fajta. Néha kicsit szemtelen, de vicces. Szeretem.

Nézzük Dzsordánóval a kályha tetejét. A kályha tetejéről koszpamacsok lógnak alá, az a lenge, kályhateteji kosz, a világ legkönnyebb, legszubtilisabb koszafajtája, a legfinomabb hajszálak, szőrszálak, pehelykönnyű szövetek, pihék, virágpor, spóra és penész, és hamutartóból kitüsszentett cigarettahamu, hócsízmakéreg és irhabundasrúrlódék, könyhökhorzsalék és sakkfiguratalpfilc keveréke, anyagtalan anyag, amely fűtés idején finoman lebeg a cserépkályha felett, mint egy ottfelejtett árnyék.

Én ennyit látok a kályha tetején, amely kedvetlenül húzódik meg ilyenkor nyáridőn a kocsma sarkában, mint egy megtűrt öreg, távoli rokon, aki már csak arra jó, hogy elszedjék a nyugdíját. Legfeljebb csak az izzadt hátát veti neki néha valaki, ha a hőség már elviselhetetlen. Dzsordánó viszont hirtelen a másik sarkára mutat.

Na, az ott, az már veszélyesebb!

Miért?

Csúnyákat mond.

Miféle csúnyákat?

Mindenkiről a legcsúnyábbat… hallja a rút gondolatokat…

Kémkedik?

Nem… csak jó a füle.

Rólam mit mond?

Hogy meglopsz engem.

A tömör kijelentéstől maga Dzsordánó is meghökken, szégyenkezve süti le a szemét.

Nem úgy értem… vagyis ő biztos nem úgy érti…

Hozzak egy fröccsöt?

Megköszönném.

Amíg a fröccsért sorban állok, végiggondolom, hogy is állok én Dzsordánóval.

Egyszer az út szélén botorkált foszladozó alsónadrágban, mezítláb. Hajnal volt, már nem tudom, hová mentem és miért. Faithlesst hallgattam, úgy rémlik. Az út szélén tántorgó meztelen emberről azt gondoltam, hogy csak egy szokásos látomás: csak amikor elhagytam, akkor láttam meg a visszapillantóban, hogy Dzsordánó az. Visszatolattam.

Szótlanul ült, vacogott. Letéptem a hátsó ülésről a huzatot, betakartam vele. Ettől egy kicsit jobban lett.

Benn voltam a városban – mondta reszkető, erőtlen hangon. – Nőt kerestem. Mindegy, hogy milyen nőt, csak nő legyen… érted…

Bólintottam.

Aztán valaki mondott egy címet… a külvárosban, lakótelepen. Sokáig nem találtam a házszámot… ittam is előtte, tudod, hogy van ez. Aztán megtaláltam a lakást… három nő volt benn, egy kicsi szőke, és két hatalmas fekete. Meg se szólalhattam, nekem estek, megvertek, mindenem elszedték… „A tökét rúgjad a rohadéknak! A tökét!” Ezt kiabálták. De miért? Te érted ezt?... az utcán ébredtem. És még csak nem is basztam.

Elsírta magát. A háza előtt kitettem. Már felkelt a nap.

Egyébként ha csak lehet, őt hívom festeni, ha egy részeg barát lehányja a falat, ha egy madár lefejeli a homlokzatot, ha a szekrény mögött kiüt a hőhídon a penész, ha mennyezet megreped, ha a sarkokról leveri a vakolatot a puskával forgolódó vadász, ha kiszabadul egy aligátor, és farkával összecsapkodja a lábazatot, ha álmomban elharapom a ciánkapszulát, és összerúgom a falat, ha a gyerek véletlenül elejti a nitroglicerint, és lepereg a kisszobában a vakolat, mindig Dzsordánó az első, akit megkeresek, és Dzsordánó mindig meg is jelenik a kis létrájával és vödreivel, glettet és festéket kever, s a hibákat kijavítja. Szerény összeget kér, melyet aztán mindig megfejelek. Egyszer észrevett egy rozsdásodó lavórt, amelyben régebben a bölényeknek hordtam a korpát, megkérdezte, elviheti-e. Természetesen igent mondtam. Ha a kocsmában összefutottunk, soha nem mulasztottam el, hogy meghívjam valamire. A boltban rendszeresen kisegítettem, ha a pénztárnál tanácstalanul kotorászta a zsebeit. És Dzsordánóra én is mindig számíthattam. Mindig, vagyis majdnem mindig.

Mert ilyen időszakokban, mint ez a mostani is, Dzsordánótól ugyan hiába kérne az ember bármit is. Dzsordánó ilyenkor repül. Már hajnalban az utcán áll, borostásan, rongyosan, és beszélget valamelyikkel. Néha látszik, hogy kedélyesen társalognak, Dzsordánó megbocsájtóan mosolyog, vagy épp fel-felkacag. Máskor vita tör ki, ilyenkor hadonászik, kiabál.

Visszaértem a förccsel.

Cssssss. .. látod?

Meresztem a szemem a kályha teteje felé.

Látod? – kérdi elérzékenyülve. – Táncol!

Ilyenkor este rövid láncra kötöm a bölényeket, az aligátorokat ketrecükbe zárom, nehogy leverjék nekem a falat, mert aztán hetekig nem lesz, aki kijavítsa.

Szellemváros II.

2010-02-24T10:00:00.000-08:00

Amikor a férfi a révhajó pontonjához ért, már besötétedett. November vége volt, hideg eső szemerkélt. A betonoszlopra erősített ívlámpa, amelynek a pontonhoz vezető deszkapallót kellett volna megvilágítania, már napok óta nem égett; ezt csak sejteni lehetett abból, ahogy a sötét szinte rákövült a beton érdes felületére, sorjás éleire. A hajóban egyetlen lámpa világított, fent, a kormányállásban; halványsárga fényében a palló feneketlen ároknak tűnt. A szemközti part lámpái szórtak egy kevés fényt a szélben fodrozódó vízre. Az apró szemű esőben minden, a vízparti kavicsok, az uszadékfák nyálkás teste, a letaposott, hézagos gyep és a látóhatár peremén húzódó romok, higanyosan csillogott.

A férfi a betonoszlophoz lépett, és bal kezével ernyőt formálva a szél ellen az öngyújtó fényénél megnézte a menetrendet: a papír szerint még tíz perc volt az indulásig. A férfi tudta, hogy nem sokat jelent, mi van a menetrendre írva, de a gesztus maga legalább megnyugtatta. A láng meglibbent, megégette az ujjbegyét. A férfi a nedves, hideg betonhoz szorította a sebet; az orrát megcsapta a megperzselődött bőr szaga.

Más utas nem várt a hajóra, vagy az eső elől elhúzódtak talán a kőrisfák alá, vagy a romos raktárépületbe, amelynek egy részét még védte az esőtől a plexitető. A révészek a lakókocsiban aludtak, csak a tévéjük kékesen villódzó fénye villant meg néha az ablakon. Talán az ajtóréseken jött, talán egy rejtett kéményen vagy szellőzőn, amelyet eltakartak a tetőt szegélyező parabolaantennák rozsdás tányérjai: átpállott ágynemű és bezsírosodott párnák hajszaga szivárgott a lakókocsiból. A férfi még egyszer megnézte az óráját, aztán mindkét kezét visszahúzta az esőkabát alá: az óra fémszíja egy pillanat alatt áthűlt a jeges vízpermetben. Hideg volt. Az idő napok óta romlott, egyre erősebb szél, egyre több eső, amely egészen a bőr alá hatolt. Képtelenség volt felmelegedni.

A férfi arra a fényképre gondolt, amelyet a busz padlóján látott. Egy szétszakad újság darabja volt, amelyen már órák óta taposhattak sáros cipőikben az utasok; a képen egy repedezett falú, döngölt földpadlós terem közepén, bronzlábú kőkádban egy nő fürdött. A hab egészen végigkúszott a karjain, és az egyik lábfején, amelyet kilógatott a kádból; csak az arca maradt szabadon, amelyen olyan közönyös kifejezés ült, mintha már egy ideje halott volna. A kád fölött csupasz dróton lámpakörte függött, de nem világított: a fény mintha a falakból áradt volna, körkörösen, egyenletesen. A férfi gondolkodott rajta, hogy felveszi a képet; egy vastagon recézett cipőtalp nyoma helyenként már kezdett megszáradni a sársávok pereménél, és a két anyag lassan összeolvadt, a színpettyekkel futtatott papír, amely a nőt rejtette, és murvaszemekkel kevert, agyagos sár, melyből rövid, sötétbarna szőrszálak meredeztek, mintha egy mókust tapostak volna halálra, vagy szőrmebundás nőt. Kedve lett volna letörölni a papírt, megtisztítani, és egy vaskos, nagy alakú könyv közepébe helyezni néhány napra, hogy kisimuljon. Épp csak megmozdította a kezét, de máris érezte, hogy több gyanakvó szempár szegeződik rá; nem akart kockáztatni: egy félreérthető mozdulat elég volt ahhoz, hogy keresztüllőjenek valakit.

A szél egyre erőseb rohamokban támadt, vízpermetet csapott a férfi arcába. Megnézte az óráját: a révészeknek már ébredezniük kellett volna, ha valóban indulni akarnak, de a lakókocsiból ugyanaz a villódzó, szürkéskék fény szivárgott, mint az előbb. A férfi az ajtóhoz lépett, és hallgatózott: két lassú, egyenletes légzést lehetett hallani; az egyik kicsit horkolt, a másik csak szuszogott, a két légzés egymást követte, a két ritmus egymáson bukdácsolt, az egyik néha előreszaladt, aztán megtorpanva bevárta a másikat, és viszont; mintha összeölelkezve aludnának. A férfi finoman megkocogtatta az ajtót. A horkolás abbamaradt. Megroppant a padló fémlemeze, papucsot kereső lábak motozása hallatszott. Az ablakban, amelyet utólag a keretre hegesztett vasrács védett, félrehúzódott a függönyként szolgáló pecsétes konyharuha, és egy álmos szempár kémlelt a kinti sötétbe.

- Idő van! – mondta a férfi, és az ablakhoz emelve a karját, az óra számlapját az üveghez kocogtatta. A szempár álmosan lecsukódott, miközben a lakókocsit egy nagyobb test mozgása rezegtette meg. Az ajtó résnyire nyílt, így még élesebben csapott elő a meztelen testek bűze.

- Ma már nincs járat! – hörgött ki a kövér kormányos, miközben átölelte és magához húzta álmos társát. – Nincs járat! Majd holnap!

A férfi az ajtó résébe próbálta csúsztatni a lábát, de a másik gyorsabb volt. Vigyorogva nézett ki az ablakon, még a nyelvét is kiöltötte. A férfi dühöngve rugdosta a az ajtót.

- A menetrend! A menetrend! – ordította, de bentről csak közönyös dörmögés hallatszott. A férfi még egyszer belerúgott az ajtóba, aztán kimerülten dőlt a jéghideg alumíniumnak.

Mindeddig a menetrend volt az utolsó, a zűrzavar és törvénytelenség áradatától még el nem mosott zátony, amely a rend kontinenséből megmaradt. A férfi még néhány hónapja is, az esti buszon zötykölődve szinte vallásos áhítattal gondolt a menetrendre, ami, legyen bármilyen felfordulás, változatlanul, időtlenül lebeg a horizonton, és a révészeket már-már afféle szent embereknek gondolta, akik felismerve a zavaros idők tanúságát, ellenszegülnek a zűrzavar áradásának, pillantásuk egy távoli, elérhetetlen mennyi birodalomra vetik, és halálukig követik e birodalom értelmetlennek tűnő, spártai törvényeit, dacolva a világ megannyi kihívásával, megvetésével és rosszindulatával. Sok éven át lehetett bízni a két révészben: a hajócska, lett légyen bármilyen barátságtalan idő, késői óra, már berregő motorral, barátságosan kivilágítva várakozott a folyó fekete hullámain, és óramű pontossággal vált el a pontontól és dokkolt be a túlparton. A visszatérő utasok különféle ajándékokkal kedveskedtek a révészeknek, élelmiszert, édességet hoztak, meg hasznos holmikat, meleg alsónadrágot, vízhatlan cipőt, elnyűhetetlen, szélálló viharkabátot, meg kesztyűt, kesztyűket tucatszám, hiszen a zord időjárás, a mérgezett, vegyszerektől zavaros és habzó víz és a durva hajókötél azokat koptatta el a leggyakrabban. Aztán, ahogy a helyzet egyre rosszabbra fordult, és mindenkiben gyökeret vert a gyanakvás és a gyűlölet, az ajándékok lassan elmaradoztak, a hajócskát egyre kevesebb lámpa világította meg, eltűntek a vidám fényfüzérek a tatról, végül mind ritkábban indították be a motort, az utasok a hideg hajóban, vacogva várakoztak az indulásra. A révészek figyelme egyre inkább egymás felé fordult. Néha órákig kellett dörömbölni, mire nagy nehezen kikecmeregtek az ágyból, olykor meg a folyó kellős közepén állították le a motort, és a kormányállásban szerelmeskedtek órákon át, miközben a hajó tehetetlenül sodródott a zátonyok és rozsdásan meredező tankerroncsok között. A menetrend, amely korábban közmondásosan pontos volt, és afféle fogalommá vált, metaforák generálójává, lassan semmivé enyészett, és hovatovább anyagi formájában is megszűnt létezni: a díszes rézkeretbe foglalt, kalligrafikusan megírt és áttekinthetően, érthető jelekkel megszerkesztett pergamen egyik napról a másikra eltűnt, aztán néhány hét múlva a réztáblának is lába kelt; néhány nosztalgikus utas kiragasztott néha a betonoszlopra egy-egy hamisított, vagy úgynevezett álommenetrendet, de ezek a papirosok már semmi valóságosra nem utaltak, inkább csak a szertartás fenntartása volt a funkciójuk: aki igényelte ezt, odaléphetett, és megtekinthette az időpontok arányos oszlopocskáit, amely a már szinte az emlékezetből is kikopott vasár-és ünnepnapokat is tartalmazta, valamint a nyári és a téli időszámítás fordulónapjait. A révészek lakókocsija mind inkább erőddé változott: vasrácsokat hegesztettek rá, árokkal vették körül, és éjjel nappal zárták: most már ellenségekké lettek ők, a révészek és az utazók.

A férfi tudta, hogy ha át akar jutni a szigetre, nincs más lehetősége, mint megkeresni valamelyik fuvarost: valamelyiket ezek közül a visszataszító, örökké éhes és dühös, emberhez alig hasonló, nagytestű nők közül, akik a folyóparti romokba húzódva várnak zsákmányra és kuncsaftra. Megaláztatás nélkül szinte soha nem lehetett megúszni egy ilyen találkozást; e fuvarosok szeszélyes természete általánossá tette a meggyőződést, hogy reménytelen időt pazarolni arra, hogy kiismerje őket az ember. Egy azonban biztos volt: akármikor fel lehetett keresni őket, semmilyen időpont és semmilyen időjárási körülmény nem képezett számukra akadályt.

A férfi, miközben a fűzfák vizes ostorként csapkodó ágai alatt megindult fölfelé a parton, meleg, finom fényekkel világított, kényelmes könyvtárszobájára gondolt, amely odaát várja a szigeten; elképzelte a kandallóban fellobbanó tüzet, a sárga lámpaburákat, amelyek épp a kellő fénykört vetik maguk elé, vagy az ölben tartott könyvre; ajtaja ezüstkilincsét; a fahéjas almateát, amelynek emlékében el lehetett merülni a repedezett bőrfotel mélyébe húzódva, régi életének ebbe az utolsó erődjébe; mert sem a romos könyvtárépület raktáraiban, sem az igazgatói szoba fiókjainak mélyén, üres kartotékjainak fedezékében nem lapult már egyetlen teafilter, egyetlen kocka csokoládé, egyetlen, zacskójából elcsellengett savanyúcukor sem; a fahéjas almatea illata különös véletlenek összjátékából valahogy mégis megtapadt, és legerősebben éppen a repedezett bőrfotelben volt érezhető, bár az illat kiindulópontját a férfi a legtüzetesebb alapossággal sem volt képes felkutatni.

Pedig egész délutánokat töltött már el az ősz folyamán a kereséssel. Először szeptember végén érezte meg az illatot, azon a napon, amikor már a szórványos lövöldözés is abbamaradt, és a romos utcákat a hullaszállítók kordéinak keréknyikorgása töltötte be. A férfi a könyvtár füstölgő romjai közül tért vissza a különös véletlenek folytán épen maradt szobába, amely fölött úgy álltak meg az összeomló tetőgerendák, hogy a véletlen kuszaságában épp egyetlen, szilárd vázat alkottak, amikor az illat mintegy kézen fogta, és a fotelhez vezette. Miközben minden idegszálában érezte a szoba mennyezete fölött az egymást szeszélyes kiismerhetetlenségben támasztó és feszítő gerendák szerteágazó és összekapaszkodó, kétségbeejtően instabil feszültségét, amelyet lehet, hogy egy légy szárnyapása felborít, de talán egy láncos bomba sem tud megrendíteni, hisztérikusan kutatta át a bútor minden rejtekhelyét, varratainak találkozásait, amelyek az aprópénzt és kulcscsomót el szokták nyelni; egyenként végigpergette a könyvek lapjait, amelyek a fotel melletti szekrényben sorakoztak, hátha oda rejtőzött el a régi békeidők illatát árasztó, egykor oly kevéssé becsben tartott, mesterséges aromákkal feljavított, olcsó kis ajándék, de minden erőfeszítése hiábavaló maradt. Zihálva, térdeit öklével csapkodva rogyott le a fotelbe, mintha az élete múlna a keresés sikerén; csak délutánra nyugodott meg valamennyire, amikor a látóhatárt betöltötte a halotti máglyák fekete, zsíros füstje. A fahéjas almaillat másnap ugyanolyan tolakodó vidámsággal ölelte körül a fotelt, és mintha napról napra erősödött volna; olyan volt, mint egy csak számára fenntartott titkos gyógyforrás, amelynek már az emléke is visszaadja a fogytán lévő erőt.

A fűzfasor végén sötét bokorcsoport állta útját. A bokrok ágaira foszladozó nejlonfoszlányok akadtak, zizegve verte őket az eső. A véletlen is felfűzhette őket az ágakra, de jelek is lehettek, amelyeket a fuvarosok szánt szándékkal helyeztek el: akárhogy is, egy idegen világ határát jelezték. A férfi széthajtotta az ágakat.

A fuvarosok a felkelők oldalán érkeztek, és maguk a felkelők sem tudták, hogy miért csapódtak hozzájuk. eredetileg alighanem szeretetvágy vezérelte őket. Azokból a nőkből alakultak át vízi lényekké, akiket az anyaotthonokban, árvaházakban, nevelőintézetekben ért a támadás. Legtöbbjük a gyerekét kereste, tébolyultan bolyongtak a romok között, aztán valahogyan egymásra találtak. A kormánycsapatok néhány csoportjukat likvidálták, ezért a folyópartokon kerestek menedéket, a nagy vízmérgezések idején, amikor senki más nem mert volna arra merészkedni: ezeknek a nőknek alighanem akkor már minden mindegy volt. A felkelők először akkor vették hasznukat, amikor kiderült, hogy a rendelkezésre álló hajók korántsem elegek az északról érkező élelmiszerszállítmányok átjuttatására; a folyóparti táborokban lakó menekültek ekkor jöttek rá, hogy csodálatos módon kiismerik magukat a vízen. Évekig úsztak éjjel-nappal egyik parttól a másikig, vállukon és fejük tetején hatalmas élelmiszerrakományokat cipelve, anélkül, hogy akár egyetlenegy is megfulladt volna közülük, és a csomagokban sem esett kár. A nők teste e mérhetetlen mennyiségű munkában soha nem látott módon megerősödött, és alkalmazkodott a vízi életmódhoz. Vastag zsírpárnákat növesztettek, mint a vízi emlősök, testük hengeresebbé, áramvonalassá vált, bőrük megvastagodott és beszürkült, orrnyílásaikat nyitni-zárni tudták, duplán redőzött szemhéjuk megvédte látásukat a felcsapódó jégtábláktól. Meleg, nyári napokon, a munka végeztével csapatostul heverésztek a langyos, part menti tocsogókban, boldogan hemperegtek az iszapban: ez az öröm kárpótolta őket gyermekeik elvesztéséért, de legalább megacélozta az életkedvüket önnön hasznosságukba vetett hitük. Amikor azonban az északi élelmiszerszállítmányok elakadtak, mind kevesebb tennivalójuk akadt, kedvetlenségükben és csalódottságukban sokszor estek egymásnak, forrt a véres víz körülöttük, ahogy összecsaptak, nagy darabokat haraptak ki egymásból, nem egyszer lebegtek tucatszám holttestek egy-egy ilyen összecsapás után a feketén ringó vízen. Megesett, hogy csak azért raboltak el embereket, autókat, szinte bármit, hogy átvihessék a túlsó partra, majd aztán onnan ismét vissza. A sok zűrzavar miatt, amelyet okoztak, egy ideig a kormánykatonák és a felkelők is szabad prédának tekintették őket, amíg a prédikátorok fel nem léptek az érdekükben. Sikerült a nagy részüket kevésbé fontos folyópartokra terelni, a nagyobb szeméttelepek közelébe, ahol azzal múlatták az időt, hogy a roncsot és a hulladékot hurcolták, teljesen céltalanul, ide-oda a két part között, bár még így is megesett, hogy időnként elraboltak valakit, de a foglyaikat általában nem bántották, néhány napnyi kényszerű utaztatás után szabadon engedték valamennyit. A túlélő kézikönyvek általában nem ajánlották, hogy a vízparton ragadt utazók a fuvarosok segítségével keljenek át a folyón, és mindenütt felhívták a figyelmet arra, hogy az egyszeri utazás könnyen válhat rémálommá: egyre másra jelentek meg az elraboltak beszámolói, akiket szinte a végkimerülésig hurcoltak ide-oda ezek az alapvetően mégiscsak szánni való, szerencsétlen lények.

A férfi tisztában volt vállalkozása veszélyeivel, de nem volt más választása. Nem egyszerűen a hidegtől és az esőtől félt: mindenképpen, minden áron vissza akart jutni, vissza kellett jutnia a könyvtárszobába.

A rend, amelyben egykor felnőtt, és amely egykor a vérévé vált, már csak távoli emlékként létezett abban a világban, amelyben bolyongani kényszerült. A zűrzavar, a romok, a nyelv széthullása, az értelmetlen kényszercselekvéssé változott egykori hivatások, a nyugalmas étkezést felváltó kétségbeesett, pánikszerű habzsolás, amellyel embertársai a tartálykocsikból kilöttyent maradékot nyalták az aszfaltról, az álmatlan, forgolódva töltött éjszakák: folyamatos kínlódást okoztak, amit csak fokozott a döbbenet, amikor azt vette észre, hogy embertársai már hozzáidomultak az új körülményekhez, és eszük ágában sincs kínjaikat azzal tetézni, hogy visszasírják a régi rendet. A központi hatalom, a sajtó, az elektromosság, az internet és minden egyéb összeomlása, majd részleges feltámadása után, amikor az ünnepi mámor leülepedett, mindenki fokról fokra kezdett alkalmazkodni a zűrzavarhoz és a kiszámíthatatlansághoz: első lépésként ők maguk váltak kiszámíthatatlanná. A polgárháború kényszerű választás elé állított mindenkit, de a döntéseket már nem észérvek vagy érzelmek alapján hozták, hanem a pillanat szeszélye szerint, vagy éppen az alapján, hogy ki hol tartózkodott, ki kibe tudott éppen kapaszkodni. A férfi ezeket a pokoli napokat a könyvtárszobába húzódva vészelte át, a bőrfotel mélyébe húzódva, amelyet a fahéjas almaillat övezett körül, mint egy láthatatlan védőpajzs. Ahogy a harcok első hullámai átcsaptak a városokon, majd visszaömlöttek, amikor a támadókból hirtelen menekülők lettek, majd a hullámzás lecsillapodtával már csak szórványosan hallatszott lövöldözés, és nagyjából mindenki ellenséget sejtett a másikban, de ezt legalább nem vezényszóra tette, a férfi kimerészkedett az utcákra; legalábbis arra a rommezőre, amely szeretett városa utcáiból maradt. A zokogástól fulladozva járta végig a számára egykor oly kedves helyeket, amelyek egy-egy megkapó, bár jelentéktelen részlettel, egy epszilont formázó falrepedéssel, vagy egy különösen ritkán locsolt muskátlival az ablakban valamikor a szívébe lopták magukat, s amelyek helyén most csak szürke sár és törmelék omladéka terült el egészen a látóhatár pereméig. Késő éjszakáig bolyongott a kordékat húzó, halottak ruházatát fosztogató csőcselék között. Ismeretlen érzések mocorogtak benne, amelyektől először megrémült: a rend utáni vágyakozást felváltotta valami zakatolva gyorsuló követelőzés, amely zsigerei legbelsejéből gyűrűzött fölfelé. Egészen a könyvtárig futva tette meg az utat, holtfáradtan, zihálva esett be a könyvtárszobába.

A falakat egészen a mennyezetig könyvespolcok borították, amelyeket tökéletes rendben töltöttek be a könyvek, saját, kényes ízlésének megfelelő válogatása a múlt remekeiből. Hosszú éveken át fejlesztgette, és valósággal műalkotásnak tekintette a könyvtárat: a gyűjteményben minden egyes könyv a kedvenc kiadásában szerepelt, és a polcokon sehol sem mutatkozott foghíj. Ezt volt a legnehezebb elérni, hiszen a könyvespolcok hosszának merőben formális szempontját kellett a lényegi szempontokkal összhangba hozni; a tökéletesség elérése követelt néhány fájdalmas döntést, néhány könyvet ki kellett hagynia a méret miatt, vagy másik kiadásra kellett cserélni, de néhány év alatt, miközben odakint minden összeomlott, a feje tetejére állt, tönkrement, mindörökre megváltozott, és a folyópartot, amely a szigetet körbeölelte, ellepték a fuvarosok hordái, sikerült elérni az áhított tökélyt. Lerogyott a fotelba, és gyors fejszámolást végzett: döbbenten kellett ráébrednie, hogy több mint három éve ügyet sem vetett a világra. Mint aki álomból ébred, szédelegve botorkált ki a könyvtár épületéből a polgárháború- dúlta utcákra, s aztán tíz év telt el a rendetlenség és káosz kínjai közt: az egyetlen, ami megtartotta benne a reményt, és egyáltalán, az élethez fűzte, az a tudat volt, hogy a könyvtárszobában, amelyet csodálatos módon érintetlenül hagytak a változások, ott áll a tökéletesség, amelyre oly rengeteg időt áldozott.

Az ágak összecsapódtak mögötte, az ágakra akadt nejloncafatok zizegve csapkodtak az esőben. A férfi megérezte a talpa alatt a fuvarosok ürülékének fagyott kupacait. Nem merte meggyújtani az öngyújtóját, vakon tapogatózott előre, és nem kellett hosszú utat megtennie, hogy arcának érzékeny bőre megérezze a sziklák tövében heverő nagy, kövér testek melegét. Orrát megcsapta édeskésen bűzlő kipárolgásuk. A sziklafal sötétjéből lassan árnyékok váltak ki, és imbolyogva felemelkedtek. A férfi megtorpant. Kezeit védekezően tartotta maga elé.

- Át szeretnék menni… át kell mennem. Kérem.

Az árnyékok között mocorgás támadt, szuszogás, nyögés hallatszott. Aztán egy fuvaros kivált a többiek közül, és a férfi elé vonszolta magát. Hasának és combjainak vastag, keményre cserzett bőre csikorogva horzsolódott a kagylóhéjakkal kevert kavicson. Úszóhártyás kezében petróleumlámpát tartott, amelyben halvány fény pislákolt a kormos üveg mögött. Hatalmas feje volt, szomorú szemei mélyen csillogtak a többszörös bőrredők között. Szürkéslila ajkait két felől mély ráncok határolták, amelyek még keserűbbé, még kétségbeesettebbé tették az arckifejezését. Haját vörösre festette, kezének körmein lekopott, vörös lakk maradéka látszott. A dereka körül valamiféle csipke maradékát tekerte, egyik lábán tűsarkú cipő, amelyet körbenőtt a szürke hús és a lábujjak közül lifegő úszóhártya. Szomorúan, szinte kábán, mohósággal kevert gyanakvással nézett a férfira, aki tudta, hogy a szerződés ezzel a gesztussal létrejött, és hogy nincs más teendője, mint ráülni a fuvaros hátára, és felkészülni a felcsapódó, jeges víz érintésére.

A fuvaros elégedetten mormogott, amikor a férfi a hátára ült. Teste megrázkódott, és hullámzó fókamozgással a víz felé evickélt. Piros lakkretiküljét, amelyet eddig pántjánál a bal csuklójára tekerve viselt, lecsavarta és a hátára csapta, a férfi lába közé, mint egy kantárt. A vízhez érve a mozgása felgyorsult, és hatalmas csobbanással vetette magát a feketén habzó, vegyszerszagot árasztó hullámok közé. Meglepően gyorsan manőverezett a rozsdás, fekete hajóroncsok és sodródó uszadékfák között, és hamarosan kiért a nyílt vízre.

A férfi boldogan pillantotta meg a távolban a szigetet övező betonkerítés körvonalait, amely mögött, a rommezőn túl ott magasodott a könyvtár épülete. A fuvaros egyre jobban élvezte a mozgást, a férfi érezte, ahogy a test kéjesen megrázkódik, vonaglik alatta. Hörgés és sóhajok szakadtak fel a fuvaros torkán, bugyborékolva, habos nyálat fröcskölve. A túlpartot hamar elérte, a férfi már látta a betonkerítés fölé magasodó,üszkös őrtoronymaradványokat, a szögesdrót tekercsei megcsillantak a halvány csillagfényben. A fuvaros hasa alatt megcsikordult a kavicsos, parti föveny, amikor sunyi pillantást vetett hátrafelé, kacéran félrefordítva a fejét, és a férfi kétségbeesetten érezte, ahogy a nagy test hirtelen fordulatot vesz, és újra, ficánkolva és kéjesen, megindul a nyílt víz felé.

Szellemváros I.

2010-02-24T09:58:00.000-08:00

„My convictions, or I forget myself, were in no manner acted upon by the ideal, nor was any tincture of the mysticism which I read to be discovered, unless I am greatly mistaken, either in my deeds or in my thoughts.”
E. A. Poe: Morella

Ha lelkem üdvössége függne tőle, akkor sem tudnék visszaemlékezni, hogyan, mikor, de még arra sem, hogy tulajdonképpen hol ismerkedtem meg Ligeiával. Az idő ködös; a város romokban. Összefolynak az évek és a percek, az időt nem tudom kiteregetni, mint a Feszty-képről készült metszetet, amely évtizedek óta porosodik a szekrényem tetején, és amely, jól emlékszem még gyerekkoromból, ha kiteregetném, végigérne a szobán, sőt, a lépcsőre is jutna belőle bőven, futószőnyegként bukdácsolna le egészen a lépcsőfordulóig a fragmentált körpanoráma; s így nem tudom, hogy rászolgáltam-e arra, hogy viszonyunkat Ligeiával ismeretnek nevezzem. Az idő összecsomósodott, összeragadt és bezsírosodott, mint a régi könyvek, amelyek lomtalanításkor előbukkannak az öreg utazóládákból, az átnedvesedett szénrakások mellől; a kitárulkozás, az emlékeket hordozó lapok, a napfényes kiterjedés, a boldog és önfeledt szétterülés helyett, a kigöngyölődés gyönyörének torz és pokoli ellentéteképp egymásba olvadtak és elszenesedtek, átitatta és összenövesztette őket az a sajátos zsír, amely egy idő után minden könyvből szivárogni kezd, amelyik lemerül a pincemélyi kémiába, márpedig előbb utóbb minden könyvnek át kell ezen esnie, sötét korok zúgnak át felettük, barbárok lovai dobognak a dombok felől, lánctalpak csörögnek; ahogy nekünk is, szerelmem, Ligeia, előbb-utóbb eljön az idő, amikor pincébe húzódunk ellenségeink elől, és amíg odafönt a tűzvész tombol, amíg odafönt a falak mészporködös omladéka hízik és égi gépek angyalszárnyai suhognak, mi lassan egymáshoz préselődünk, és szétválaszthatatlanul összesajtolnak a szénkoloncok, amelyeket magunkra húztunk, ahogy a hamut a mesében és a vaslapokat egy részeg látomásban.
A legváratlanabb pillanatokban mégis feltárul egy-egy szinte frissen nyomtatott, festékillatú lap, szél zizegteti és napfény langyosítja, ahogy a kutató kéz köztük motoz. Szombat délben megnéztem Truffaut Amerikai éjszakáját, amit először húsz éve láttam a Kinizsi moziban, és azóta egyszer sem néztem újra, nem elhatározásból, inkább csak véletlenül; most meglepett, hogy mennyire emlékszem minden jelenetre, minden szóra, és úgy éreztem, hogy mindjárt vége a mozinak, nyikorognak a faszékek, ébredeznek az első sorban szunyókáló koldusok, akik a kétforintos jegyért két óra meleget kaptak, és így ellophattak valamennyit az utcán rájuk várakozó jeges éjszakából, és én, zsebeimben az összegyűrődött cigarettásdobozt keresgélve harminc kilóval könnyebben, mint amennyi most vagyok, kilépek a Kinizsi utca éjszakai ködébe, ahol talán Ligeia vár rám; ahol várnia kell, ha csak a leggyászosabban és a legrútabbul nem csalatkozom.
Minden estében, amikor elindultam, hogy céltalan utcák során át járjam be a várost, minden pillanatban, amikor kiléptem a fullasztó, téli ködbe, ott volt a találkozás lehetősége, és az órák, amelyek úgy múltak el, hogy mégsem találkoztunk, egyre kínzóbb, egyre elviselhetetlenebb hiányérzettel töltöttek el. Hajnalonként holtfáradtan, de alvásra képtelenül tántorogtam haza, zsibbadt éberséggel az agyamban, amely minden tárgyat, minden neszt és szagot közel engedett, és a megállíthatatlan zsolozsmával ismétlődő mondattöredékeket és versmorzsalékot, amelyben a Timaiosz szavai Jacopone da Todi barbárul kolompoló ragrímeivel keveredtek, összemosta a gyűlöletig ismert szoba részleteivel. Hiába is próbáltam volna szabadulni ebből a gyötrelmes áramlásból, amely a látomásnál kevesebb, a puszta gondolkodásnál azonban jóval több volt, mint a részleteket a hisztériáig élethűen utánzó, hiperrealista plasztik hegyipatak egy gigászi játékbolt kirakatában, melybe oly könnyű belefeledkezni, miközben az utcán állva bebámul az ember a boltba a téli hidegből; hiába kerestem megnyugvást könyveim lapjai között, hiába kerestem elő rég nem hallgatott zenéket, amelyek egykor megszabadítottak valamitől, a legnehezebb szerzőket, akiknek mondatai sötét homályba és bogos, göcsörtös erezetbe csomósodva kínlódnak oldalak során át, soha, egyetlen pillanatig sem fordíthattam el figyelmem erről a káosszal fenyegető sistergésről és zubogásról, amelyet Ligeia keresése és örök hiánya fakasztott.
Egy téli éjszakán, miután átvágtam a lövészárkokkal szabdalt Móricz Zsigmond körtéren, megkerülve a rozsdás repülőgéproncsot, amelynek belsejéből kacagás és üvegcsörömpölés hallatszott, zsebemben Walpole Otrantói kastélyának újságpapírba kötött példányával, amely izzadó tenyeremtől már egészen átnedvesedett, és az újságpapírról összepöndörödött csomócskában foszlott a betűk ólmával terhes felső hámréteg, betértem egy bárba, amelynek portálját olyan vastag rétegben borították a szakadozó plakátok, hogy csak az ajtó alatti résen szűrődött ki némi fény. A pulthoz léptem és rumot kértem az olcsóbb fajtából, talán csak azért, hogy egy pillanatra megnyugodhasson a tekintetem a gőgös vitorlázatú karavellán, amely ennek az üvegnek a címkéjén egy örökké tartó passzátszélre bízva magát, mit sem törődve az évtizedek és a címkedivatok változásával, rendületlen méltósággal tart ismeretlen célja felé, mint a Bolygó Hollandi fekete hajója. A vörös erezetű márvány pulton, amelyben kikoptatott mélyedések tették plasztikussá a csigakövületek puhább szerkezetű anyagát, két kis hangszóróból, amelyek olyan szorosan álltak egymás mellett, mintha valakinek az lett volna a szándéka, hogy a hangok sehogy se foghassák át a teret, hanem csak egyetlen irányba, édes és csábító nyalábban az éppen italt kérő személy felé terjedjenek, Beethoven Második Szimfóniája szólt, a finálé, a második téma felbúgó gordonkahangja, amint egymás után magára ölti a többi vonósszólam könnyű szövetét. Lassú kortyokban ittam a rumot, cigarettára gyújtottam, és végignéztem a félhomályos termen, hátha megpillantom Ligeiát, akit évek óta oly reménytelenül és oly kétségbeesve keresek a város zugaiban.
A vécék felőli sarokasztalnál, amelyet félig eltakart a pult kiszögellése, két férfi beszélgetett, halkan és összehajolva; az asztalon kinyitott könyv hevert, amennyire megítélhettem, Lactantius nagy műve, a De opificio Dei, talán az ötödik caputnál. Az oldalakat valaki telefirkálta, vörös és kék vonalak hullámoztak a sorok alatt, a lapok szélén pedig jegyzetek sokasága sorakozott szabályos sugárirányban, mintha a jegyzetelő az esztétikus elrendezést is szem előtt tartotta volna, miközben hevesen áradó gondolatainak nem tudott ellenállni; a beszélgetés foszlányai azonban, amelyek a suttogás ellenére átszűrődtek Beethoven zenéjén, mégsem az állatok teremtése körül forogtak, és azon a roppant célszerűségen, amelyet Lactantius a teremtmények formájának tulajdonít, melyben Isten eltér a legtökéletesebbtől, a gömbtől, hogy a mozgásra és a táplálkozásra alkalmassá tegye sárból gyúrt játékait; szavaik sokkal inkább azt firtatták, mi vezethette arra Shelleyt, hogy pompás szonettjébe, az Ozymandias-ba egy elbeszélőt iktasson, az utazót, aki antik romokkal teleszórt sivatagból tér vissza Angliába, és döbbenten mesél a homokba süppedt szoborról. Az egyik férfi, hangját néha egészen felemelve, a mellett érvelt, hogy Shelley minden bizonnyal a távolságtartás és az elbizonytalanítás kettős játékába keveredett, míg a másik férfi, lábait hevesen rázva az asztal alatt ingerülten védte az álláspontját, amelyről azonban sosem tudtam meg, hogy pontosan mi volt, de alighanem valami formai érv lehetett. A helyiség végében ült még egy magányos vendég, egészen merev arccal bámult a levegőbe, és a tekintete akkor sem változott, amikor álltomban kissé előre hajoltam, és a szemébe néztem; az ajkai lassan mozogtak, ismételgetett magában valamit. A vécéből szivárgó vécétartály zúgása hallatszott. Jelenlétem szerfölött könnyűnek tűnt, bántóan frivolnak és értéktelennek; bár hitem szerint testtartásom, arckifejezésem, egész lényem kisugárzása, idegesen kutató tekintetem mind-mind a Ligeia utáni vágyról tanúskodott, a jelenlévők között mintha mégis csak egy felelőtlen utazó, egy elkószált alkoholista lettem volna, egy röviden jellemzett mellékszereplő egy könnyű krimiből, aki jobb híján itt üti el az idejét, mielőtt tanúskodni megy vagy bűntény áldozatává válik; s ez a méltatlan szerep hirtelen elviselhetetlenül megalázónak tetszett. Kifizettem a rumot és távoztam.
Mikor ismét kiléptem az utcára, már esett az eső. A csatornafedél mellett, közvetlenül a fal tövénél, amerre a plakátok leázott papírmasszája zsíros csomókban arasztolt a vízerekben, minden dúsabb vízmennyiségnél, amit a kikorhadt csatorna az aszfaltra köpött, arrébb lökődve egy-két centivel, mint valami sápadt piócaraj, mely hiába várta az eleven vért, egy friss cédula hevert, amelyet még alig pettyeztek be az esőcseppek. A zöld tintából és az L-ek és a ká-k hosszú szárából rögtön sejtettem, hogy a cédulán apám üzenete állhat; ki tudja, mióta várt rám valami biztonságosnak vélt helyen, talán a csatorna egyik konzolja mögé szorítva, vagy elrejtve a portálüveg és egy rosszul felragasztott plakát közötti résben, mígnem most, talán pont az ajtónyitásom keltette légörvénytől kisodródott elém. Mielőtt a esőcseppek végképp szétáztatták volna, még éppen el tudtam olvasni az üzenetet. Eichendorff egy sora állt a papíron: … meine Seele spannte weit ihre Flügel aus. Meglepett, hogy apám ennyire kendőzetlenül, ennyire bágyadtan kér tőlem találkozót, s hogy üzenete nélkülöz minden bonyolultabb játékot, nehezen feloldható ellentmondást, vagy éppen szándékos elírást, melynek értelmezése fáradtságos munkára kényszerítene, és hogy éppen a porosz báró szikár képzeletére bízza kívánságait; vagy csak az én képzeletem gyáva és bátortalan már, hogy megtaláljam a látszólag nagyon is leplezetlenül feltárulkozó szöveg titkos hálózatát, amely az igazi olvasathoz vezet. Mindenesetre meg sem fordult a fejemben, hogy ne engedelmeskedjek a hívásnak, s mintegy varázsütésre már azon vettem észre magam, hogy egy láthatatlan zsinórt követve nyílegyenesen tartok Dél felé.
Késő éjjel volt már, amikor a bombatölcsérek és romokkal feltöltött kráterek, alattomosan meredező betonvasak útvesztőjén átkelve, a kiéhezett kutyafalkák elől menekülve kiértem Budafokra. A völgyben vastag pászmában állt a kénsárga köd, melyet a barlangok mélyéről vöröslő fénynyalábok színeztek át; tudtam, hogy sietnem kell, ha nem akarok áldozatául esni egy éjszakai támadásnak vagy egy eltévedt golyónak. Kitapogattam a téglafal omladékán a jelet, és a hegy oldalába vájt lépcsősoron, amelyet csúszós, kőmorzsalékos moha fedett, elindultam fölfelé, apám bunkeréhez.
Apám régóta gyanakvással figyelte Ligeia iránti leküzdhetetlen és egyre növekvő vonzalmamat; ellenérzésében a féltékenység lekicsinyléssel keveredett, a titkolt gyűlölet pedig fluoreszkáló és mázgás nyájassággal; mindent megtett, hogy elhitesse velem, az egészre ügyet se vet, pusztán átmeneti hóbortnak találja, amelyet az idő majd bölcsen és biztos kézzel besimít, eltüntetve minden bántó egyenetlenséget; én azonban biztosra vettem, mindent elkövet, hogy megfejtse ezt a számára érthetetlen szenvedélyt. Hiába fordult azonban Simon mágushoz és az ő Helénájához, hiába fordult Dantéhez, Andreas Silesiushoz, Albertus Magnushoz vagy Eckhardt mesterhez, a költészet sápadt nőalakjaihoz, hiába pergette végig törött fedelű laptopján a filmtörténetet, nem talált kielégítő párhuzamot, amelyet nekem szegezhetett volna, s amellyel érzelmeimet megfoszthatta volna eredetiségüktől; a pecsét, amely titkomat őrizte, felpattinthatatlanul összezárt. Időnként arra kellett gondolnom, hogy Ligeia iránti vágyam megfejtésében apám teljesen összezavarodik, és fogalmai fegyverzetét elveszítve végül pőrén és reszketve áll majd előttem, mint a hóra tett gyerek.
Annál is kevésbé vártam erre a pillanatra, mivel tudtam, hogy apám nem akart engem, s hogy vágyaiban sosem szerepelt az utódnemzés; idejét, amelyet végtelenül drágának és szűkösnek talált, nem akarta egy gyerek követelőzésének, zsarnokságának és szeretetvágyának odavetni; mindezt úgy, hogy megszületésem előtt az éveit értéktelen ponyvaregények írásával töltötte, melyeket álnéven publikált. Életének tervében nem szerepeltem, amikor pedig mégiscsak megjelentem, vad dühvel látott neki, hogy felkutassa a hibák sorozatát, amelyek addig a végzetes eseményig vezették, hogy megszülettem. A sortüzek és a szünet nélküli bombázások idején indult el, hogy megkeresse anyámat, aki akkoriban a Pongrác utcában lakott velem együtt a vasúti töltés oldalába épült bódésoron, amelyet a robbanások lökéshullámai meg-megemeltek. Vasúti közlekedés akkor már régen nem volt, a síneket is felszedték, a talpfákból összerótt ágyon feküdtem, olaj és rozsdaszagban, bádogtető alatt. Apám akkoriban Ladislaus Listius kézirataival foglalkozott, amit az Egyetemi Könyvtár romjai közt talált, és attól félve, hogy ha otthon hagyja a kéziratokat, egy eltévedt cirkálórakéta, vagy egy lezuhanó kémrepülő, mint amely az Egyetemi Könyvtárat is lerombolta, talán most már végképp elpusztítja, az egészet hátizsákba gyömöszölte, és úgy indult a dunai átkelőhöz. Nem felelősségre vonni akarta anyámat, pusztán megtudni tőle, milyen magyarázattal tud szolgálni, az ő, az apám tévedésére; mint mindig, most is anyámtól várta, hogy értelmezze és megvilágítsa élete örök árnyékba húzódó logikáját, anyám azonban magyarázat helyett engem nyomott a kezébe, és az elmocsarasodott belvárosi rommezőn keresztül vezető kétnapos utat visszafelé a kéziratok mellett töltöttem apám hátizsákjában, Ladislaus Listius lángoló szavai között; hogy is érthette volna meg apám, mi hajt engem szüntelenül, nap mint nap Ligeia keresésére.
Mire felértem a sziklaperem szélére, ahonnan már látszottak a bunker vasbeton ívei, a völgyben megsűrűsödött a köd, és most mint Caspar David Friedrich vándora, álltam a ködtenger felett. A tömör, piszkossárga gomolygásból olykor vörös és zöld világítórakéták bukkantak fel, majd hulltak vissza csóvájuk füstoszlopába: eltévedt szabadcsapatok kereshették egymást a zűrzavarban. A távolból kutyaugatás hallatszott, amelyre a gyártelep izzó roncsai felől egy másik falka vonítása válaszolt; a Csepel-szigetnél az őrtornyok magasából óriás reflektorok pásztázták az elaknásított határsávot, a fénykörök időnként megtorpantak aztán továbblendültek, mintha kergetőznének a sötétben, néha pedig egészen kiszaladtak a feketén örvénylő, jégtáblákat sodró folyóra, melyből a hadiflotta aknatépte roncsai meredeztek.
Óvatosan kitapogattam a vaslépcsőt, amelyen az utolsó néhány métert meg kellett tennem, hogy végre beléphessek apám bunkerébe. A lépcsőfokok, amelyeket csak részben tartott a vasváz, és már régen szétestek volna, ha a mészkőfalba erősített csapok meg nem támasztják, nem egyenletesen sorakoztak: volt, amelyik ferdén állt, és némelyik pedig egészen kimeredt a falból, hogy szinte fel kellett rá kapaszkodni; erről az asszimetriáról az első Razumovszkij, az F-dúr-vonósnégyes első tétele jutott eszembe, az a lüktető, oroszos ünnepi vonulás-motívum, amely oly sajátságosan recseg-ropog a tételek freskószerű, széles felületén, az elemzés, kibontás és felépítés szenvedélyével. Levettem a kesztyűm, hogy biztosabban tudjak kapaszkodni a korláton, és a hideg, rozsdás vas érintésére, amely tűhegyes fájdalmat szúrt a tenyerem inaiba, ismét ellenállhatatlan erővel tört rám a Ligeia utáni vágyódás, melyet az emlékeimben felhangzó zene még tűrhetetlenebbé fokozott. Felérve lihegve támaszkodtam a jégbordás betonhoz, és minden erőmet összeszedve összpontosítottam, hogy eloszlassam magamban valahogy az örvényt, amely megint azzal fenyegetett, hogy hosszú órákra leránt, kiszakít a tér és a mozgás kínlódva ugyan, de mégiscsak megélhető, szűkös dimenzióiból, és áttaszít egy dimenzió nélküli áramlásba, amelyben minden mindennel összeolvad; nem akartam apám elé állni ebben a lelkiállapotban, válaszra és kérdésre képtelenül, üzenetének pányváján botorkálva, akarat nélküli húscsomó; és ez az önmagammal folytatott küzdelem a többi érzés örvényébe oldva, de mégis kontúros sávban idézte elém azt az estét a Zeneakadémián, amikor először éreztem meg Ligeia jelenlétét.
Gevin Bryars volt aznap este műsoron, a Második vonósnégyes és az Ír dalok, de az igazi célom nem az volt, hogy végighallgassam, sem az, hogy a halálfélelemben játszó zenészek kínját figyeljem, miközben én magam is a bármikor bekövetkezhető bombázástól rettegek; találkoznom kellett valakivel, az egyetlen emberrel, akivel meg tudtam volna vitatni XVII. Meditációt, amelyben John Donne arról beszél, hogy az egész emberiség egyetlen szerző egyetlen kötete, és ha valaki meghal, az a lap nem kihull a könyvből, hanem egy magasabb rendű nyelvre fordíttatik, s hogy minden egyes lap és fejezet lefordításra vár; és sorban állnak Isten fordítói, a betegség, a háború, az öregség és a természet borzalmas erői. A háború tízedik vagy tizenkettedik hullámán voltunk túl, a kisszámú közönség a pincében gyülekezett, de az ember, akire vártam, nem volt közöttük; dühömben legszívesebben elsírtam volna magam, hiszen két hete másra sem készültem, mint éppen erre a beszélgetésre. Semmi kedvem sem volt hazamenni, ráadásul már csak másfél óra volt hátra a kijárási tilalom kezdetéig, ezért úgy döntöttem, hogy a többiekhez hasonlóan én is ott töltöm az éjszakát. Nem volt ugyan nálam takaró, de elég melegen voltam felöltözve, és a zsebemben lapult még egy szelet kétszersült az előző napi élelmiszersegélyből és egy tubus cukrozott kondenzált tej, amit az egyik szomszéd osztogatott, ezért elfoglaltam egy íróasztalt, és vártam, hogy elkezdődjön a koncert. A mester egyre késett, a zenészek lassan összeszedelőzködtek és lepihentek; néhányan, vállalva a statárium kockázatát, hazaszöktek, végül alig páran maradtunk, talán épp heten, mint az epheszoszi alvók. Összehúztam magam, amennyire csak lehetett, és megpróbáltam elaludni, de ekkor hirtelen valami rendkívül erős érzés kerített hatalmába: keveredett benne az a zavartság, amit akkor érez az ember, ha valaki a tudtán kívül nézi, a bizonyosság forróságával, amikor egy ismeretlenben a rokon lelket ismerjük fel; ugyanakkor kellemetlen és kínzó érzés is volt, mint amilyen a dohányost gyötri, amikor nem gyújthat rá, vagy az alkoholistát, ha kiürült az utolsó üveg ital is, és nincs honnan többet szerezni; ugyanakkor túláradó volt és megbocsátó, mint amikor az ember hirtelen sok pénzhez jut, és azon töri a fejét, hogy kit hogyan ajándékozhatna meg. Mindezek az érzések szinte egyszerre jelentek meg, gyorsan oszcilláltak a pólusok között, és az a felfedezés, hogy képtelen vagyok eldönteni, mit kell tennem, hogy mire sarkall ez az érzés, egyre növekvő kétségbeeséssel töltött el. Lassan, kínzó tétovasággal jelent meg végül a sejtés, majd a bizonyosság, hogy egy nő jelenléte, egy rendkívüli, felmérhetetlen hatalmú, és sosem tapasztalt kisugárzású nő jelenléte váltja ki belőlem ezt a kataklizmát; és valóban, mintha csak most ébrednék, s lelkem a reggelt üdvözölné, melyet még sose látott, indultam el, hogy megkeressem a fény forrását, mely felrázott a születésem óta tartó kábulatból.
Apámtól kaptam a kábulatot, Ligeától az ébredést, kitől várjam a halált, és mit várjak a haláltól? A vágy egy magasabb rendű nyelven vajon fordítható-e beteljesülésnek? Apám bunkerének ajtajában állva éppúgy nem tudtam a választ, mint azon a régi éjszakán, a Zeneakadémia romjai közt. Egy lövedék süvített el magasan fölöttem, aztán még egy: nyilván a ködben eltévedt, kétségbeesett szabadcsapatok lövöldöztek vaktában, hogy a félelmüket csillapítsák. Erőt vettem magamon, és benyitottam a vasajtón.
Nora Orlandi zenéje szólt, a Soho a Colpo Rovente-ből, amely a Hammond B3 orgonával egyszerre idézte föl a hatvanas évek Rómáját és gyerekkorom hamisnak bizonyult biztonságérzetét a gellérthegyi lakásban, ahol többnyire ugyanígy a Cinecitta B kategóriás filmjeinek zenéje szólt, és a falakat ugyanazok a kalandfilm-plakátok borították, amelyek most a nedves bunkerfalon rohadtak, felöltve a betonba kövült zsaludeszka-mintázat domborulatait. „A fenyőerdőm” – így nevezte néha apám a bunkert, ahová embertelen szorgalommal gyűjtötte be a városszerte talált könyveket, mintha nem tudna lemondani a vágyról, amelyről szóban már oly sokszor lemondott, s amely így egyben már csak a felkelők zavaros ideológiájában élt, összekeveredve egy termékenység-istennő kultuszával és az önkéntes kasztrációval: hogy az élet teljessége valamikor még visszaállhat. A folyosón végig üres posztamensek álltak, a valamikori szobrokra utaló feliratos réztáblácskákkal, amelyek némelyike egészen hivalkodónak és gőgösnek tűnt; talán valami középületből gyűjthette be őket apám. Ajtó helyett csak egy vastag függöny választotta el a bunker belsejét a kinti hidegtől. A függöny alól imbolygó gyertyafény szűrődött ki, a padló perforált vaslemezén páracseppek csillogtak. Félrehúztam a függönyt és beléptem a valamikor gépházként szolgáló, alacsony mennyezetű, de tágas helyiségbe. Apám fotelje üres volt: talán megint beszerzőúton járt.
A romvárosban már legendája volt a zsákos öregnek, aki évek óta fáradhatatlanul és szisztematikusan fésüli át a háztömbök törmelékét könyvek után kutatva; egyetlen kötet sem volt számára talmi, értéktelen, hitvány vagy felesleges, pusztán a duplumot nem becsülte, sőt, valamilyen érthetetlen szenvedéllyel pusztította is: hol itt, hol ott lobbantak fel könyvmáglyái a romok közt, a sétányok facsonkjai tövében, s rajta sokszor becses művek és értékes kötetek perzselődtek, amelyekért a régi világban vastag pénzkötegeket adtak volna az antikváriusok vagy az aukciósházak. A felkelők közt megbízottai akadtak, akik hírt adtak számára arról, ha valahol felbukkant egy könyv, amely még nem volt meg a könyvtárában, és ugyanezek a felkelők terjesztették róla azt a legendát is, hogy a könyvek néha maguktól hozzávándorolnak, mintha valamilyen különös hívásnak, rejtélyes varázslatnak engedelmeskednének, mint az állatok a hamelni patkányfogó sípszavának, vagy magának Orpheusnak. Az évtizedek alatt lassan szinte minden könyvhöz hozzájutott, amely a régi világban egyáltalán megjelent, s a hiányzó kötetek listája egyre zsugorodott: a címek közt szinte már csak jelentéktelen munkák szerepeltek, ponyvák, krimik, útleírások és szakácskönyvek, és néhány a saját, álnéven írt kötetei közül, melyek pedig bizonnyal joggal érdemelték volna ki a teljes pusztulást, a végleges könyvhalált; egyszerűbb volt ősnyomtatványokhoz hozzájutni, mint éppen ezekhez a könyvekhez, amelyek a véletlenek különös összejátszása folytán, pedig valaha nagy példányszámban jelentek meg, a harcok alatt, vagy ki tudja, mikor, az utolsó darabig eltűntek. Talán már csak egyetlen kötet hiányzott; talán már csak egyetlen kiszakadt lap, nem tudom: régen, nagyon régen nem jártam már apámnál.
Körüljártam a központi termet, benéztem a rozsdás dinamók és hideget lehelő dízelmotorok mögé, kapcsolótáblák kábelrengetegébe, de apám nem volt sehol; ekkor elindultam, hogy végigjárjam könyvekkel telt raktárait, amelyek mélyen benyúltak a hegy gyomrába, labirintusszerű alagútrendszert alkotva. Bizonytalanul és félszegen indultam el apám legbelsőbb és legtitkosabb szentélye, létezésének értelme felé; az ajtó szinte magától kinyílt, és a végtelenbe vesző folyosón feltárult a mennyezetig magasodó fémpolcok hatalmas sora, melyeken a legkülönfélébb nagyságú, vastagságú és színű könyvek sorakoztak, örök álomba merülve, szorosan egymáshoz préselődve a katakombák hűvösében. A csodálat egyre jobban elhatalmasodott rajtam, ahogy teremről teremre, folyosóról folyosóra haladtam előre. Lassan elvesztettem a tájékozódást, már nem tudtam megítélni, hogy vajon egy újabb terembe lépek-e, vagy egy olyanba, amelyben jártam már, és egy idő után azt sem tudtam eldönteni, mennyi ideje bolyongok a labirintusban. Végre elfáradtam, és megálltam egy polc előtt, melyen a könyvek különösen élénk színekben ragyogtak; a gerinceken keresztnevek tűntek fel, Annabell, Miranda, Pandora, Marcinella, mintha csupa erotikus irodalom vagy emlékirat alkotná a polcot, de a látásom elhomályosodott, és a neveket nem tudtam kibetűzni, hiába kapkodtam a betűk lassan olvadó, utolsó rajzolatai után; a testem zsibbadás járta át, és egy pillanatra elfogott a félelem, hogy nem tudok tovább menni, sosem jutok ki a szabadba, hogy megtaláljam az örök fény forrását, szerelmem, Ligeiát, a félelem azonban, éppen Ligeia gondolatának érintésére, nyomban el is múlt, és átvette a helyét valami megmagyarázhatatlan bizonyosság; mintha még sosem éreztem volna ennyire közel magamhoz. Így aztán már nem csodálkoztam és nem akartam menekülni, amikor megéreztem, hogy egy erős, meleg kéz, melyről apám jól ismert illata áradt, megragad, lassan felemel, és a könyvek falanxa megnyílik előttem, de csak éppen annyira, hogy testem, amely hirtelen elveszítette dimenzióit, pontosan és hézagtalanul becsússzon a kínálkozó résbe.

Jimensee

2010-02-24T09:56:00.000-08:00

Tizenegy évvel a Forradalom előtt, ezerkilencszáznegyvenöt tavaszán, amikor az ózdi menekülésből viszszatértünk a kifosztott és részben romba dőlt parókiára, az egykori könyvtárszoba sarkában, melynek padlóját eltüzelték az oroszok, mivel egyéb éghetőt már nem találtak a németek után, akik a bútorokat aprították fel tűzifának, egy harckocsilöveg rézhüvelyéből készített hamutartót találtunk ezzel a felirattal: Andenken an Rußland Jimensee 1943.
Klasszikus lágerdarab, hadifogolymunka, a felirat betűi bizonytalanok és kissé gyermetegek, kézügyességre csak a három, ügyesen meghajlított és a hüvely peremére szegecselt cigarettatartó lapocska utal, amelyek szabályos csillag alakban helyezkednek el a gyutacsfészek kúpja körül. Tömör és feltűnő tárgy, mozdíthatatlan asztali darab, amelyről nehéz elképzelni, hogy valaki ezer kilométereken át a bakazsákban cipeli, mégsem történhetett másképp: valakit Oroszország belsejéből egészen a Kis-Küküllő partjáig kísért, és itt aztán úgy döntött, hogy addigi sorsából kilép, és egy álruhás tűzisten hanyag fatalizmusával egy másik történetbe kapcsolódik. Eredeti gazdája talán abban a tömegsírban végezte, amelybe a fagyos téli agyagba sebtében elkapart katonahullákat újratemették, miután az első márciusi napfényre itt is, ott is ledobták magukról a földet, mintha biztos értesülésük volna egy utolsó, titkos parancsról, és akik fölött nagyapám elmondhatta az új világkorszak első temetési beszédét.
Ez volt az egyetlen ép dolog a házban, a háromemberes hamutartó, amely azonnal a kibontakozó új élet centrumába került a kidőlt pajtaajtó deszkáiból hevenyészve összeácsolt ebédlőasztal közepén. Ácsok, kőművesek és asztalosok nyomták el benne a csikket, komor kálvinista prédikátorok ülték körül, amikor átjöttek nagyapámhoz a környező falvakból, hogy az új rend marcangoló lélektelenségét legalább a közös hallgatás elviselhetőbbé tegye; egyházügyi megbízottaknak álcázott titkosrendőrök pöccentették bele a hamut és reményvesztett parasztok tologatták előre-hátra az asztalon, akik öngyilkosságuk előtt szerettek volna még megtudni Istenről valami kézzelfoghatót.
Miközben Jimensee egyre jobban feledésbe merült, már ha létezett egyáltalán, mert hiába töltöttünk hosszú estéket a földrajzi atlaszok és lexikonok fölött, Jimen nevű tónál nem állapodhatott meg az aprólékosan araszoló mutatóujj, a név a háborús évszámokkal együtt lassan megfejthetetlen és visszaidézhetetlen titokká sűrűsödött, ahogyan az elesett katonák ügyében kivonuló bizottságnak sem tudta senki sem megmutatni a tömegsír helyét, pedig a temetés tényére mindenki emlékezett. Amikor pedig lángvágóval az utolsó harckocsi roncsát is feldarabolták és elvitték a vajdahunyadi kohóba, az asztalos is elkészült az új bútorokkal: az illatos diófa ebédlőasztal közepén olyan szemérmetlen anakronizmussal terpeszkedett a hamutartó, mint egy légnyomástól elhülyült öreg vitéz, aki nem hajlandó megszabadulni a világháborús egyenruhától. Így került át a nagy réz a nyárikonyhába, és miután a legelviselhetetlenebb idők elmúltával mindenki elhagyta a dohányzást, átminősült terítőnehezékké, a gyutacskúpra gyertyacsonk került, és magányos borozásokhoz világított.
A régebbi történetek keltek életre, mert a legfrissebbekre még mindenki emlékezett, és jó darabig nem is volt tanácsos őket újramesélni. Így léphetett elő a múltból véresen és sárosan Jávor Dénes, aki éppen száz évvel azelőtt a segesvári csatából vonszolta magát odáig, vonszolta szó szerint, hiszen a bal lába, amelyet térdben kapott el az ágyúgolyó, sebészi precizitással tüntetve el az ízületet és a térdkalácsot, az inakon és bőrcafatokon fityegett. Két napig hallatszott a kiserdőből hörgése és átkozódása, s csak harmadnapra hallgatott el, amikorra a portyázó oroszok eltűntek a környékről, és a falusiak végre előmerészkedtek a pincékből. Rejtély egyébként, hogyan juthatott már július 31. éjszakáján a harminc kilométerre fekvő faluhoz, amikor a sebesülteket szállító szekerek csak másnap tűntek fel a cikmántori szorosban, bár a rejtélyek közül azokban a napokban nem ez volt a legmegválaszolhatatlanabb. Ekkor történt az is, hogy egyetlen földmélyi csikordulással megnyílt a Bronzmező, a falu északnyugati házsora fölött magasodó domboldal, mintha egy régóta zárt vasajtót taszított volna be valaki, hogy megpróbálkozzon a sötéttel.
Suttogva emlegetett és éjszakánként elkerült hely volt a Bronzmező, és bár a földje termékeny, senki se művelte szívesen, mert szántáskor mindig kifordult onnan néhány értelmezhetetlen, komor szépségű tárgy, amely a megtalálót a gyerekkor meséinek táltosai és boszorkányai közé repítette, csúfondárosan elorozva tőle a felnőttség precízen sifonérozott idejét. Balták és tőrök és kardok ugrottak elő a földből, amelyek kardokra, tőrökre és baltákra hasonlítottak, de mintha nem is használatra, hanem pusztán a szépség kedvéért készítette volna valaki, mint a hintalovat és a fapuskát, ezek a tárgyak csúfot űztek a világ konok megművelhetetlenségéből és az ember önnön kitartásába vetett hitéből - puhák és szépek voltak ezek a bronzok, mintha egy puhább és engedékenyebb világhoz készültek volna, amit azóta egy gonosz átok megkeményített. Használni, de eldobni se lehetett őket, mert volt bennük valami az állatkölykök kiszolgáltatott ragaszkodásából, az élő botrányos sérülékenységéből - így kerültek a pajták és istállók párkányaira, amíg nagyapám pohár borért-pálinkáért össze nem szedegette őket azzal a tervvel, hogy az iskola melléképületében a régóta hasztalanul kérvényezett közkönyvtár mellett helytörténeti gyűjteményt is berendezhet, ahol végre méltó helyére kerülne a mellvért is, amelyet még a harmincéves háború idején zsákmányoltak valami svéd lovagtól a Kendiek, miután a kastélyban leitatták és agyonütötték, s amely szebb időkben a parókia ebédlőjét díszítette, veszély idején pedig a templomtorony egyik lépcsőfoka alatt pihent.
Ugyanitt lett volna a helye annak a márványgolyónak is, amely a fahíd északi főjén szolgált kerékvetőként, s ezért az oldalát az abroncsok már meglehetősen lekoptatták, kétségbeesett, tehetetlen mosolyt varázsolva ezzel a szemenincs óriáskoponyára, melynek eredetéről már emberöltők óta nem tudott senki semmi bizonyosat, de legalább mindenki el tudta képzelni a faluban, hogy néz ki a márvány, amely a környező hegyek palakövei között valóban ritka jövevénynek számított. Talán még a rómaiak hagyták itt, egy óriási ostromgép lövedéke volt, vagy a szászok machináltak vele valamit, amikor a tűzfegyverek előtti korban, felháborodva a környék gazdasági felügyeletével megbízott Kendi család túlkapásaival, megostromolták a kiskendi erőd kormos és omladozó, de még így is több méter vastag falait, melyet a rómaiak emeltek a só- és aranyszállítmányok védelmére de a szászok ellen mit sem ért, lévén azok járatosabbak a várostromlás művészetében, mint várvédésben a nyílt terepet kedvelő magyarok.
Amikor a Küküllő elterelésével sikerült végül alámosatni a nyugati bástyát, amely dőltében egész a kapuig rántotta magával a falat, a várba özönlő szászok az éhen pusztult védők tetemei között csak két élőt találtak, két Kendi-fiút, akik az emberevés sötét bűnébe már hetekkel korábban beleőrülhettek. Kivégzésük így inkább mulatságosra, mint elrettentőre sikerült, mert mialatt karóba húzták őket, először röfögtek, aztán huhogtak, mint az ajtószárnyra szegezett bagoly, és mielőtt végképp kilehelték volna a lelküket, már ha maradt bennük addigra egyáltalán, valami ismeretlen és vészjósló nyelven kántáltak, amit a szász krónikás a pelaszggal azonosított, talán azért, mert Hérodotosz ennek a népnek tulajdonítja az antropofágia rendszeres kultuszát, amelyhez oly megátalkodottan ragaszkodtak, hogy inkább kipusztultak, mintsem hogy új isteneknek behódolva felhagyjanak vele.
Talán ugyanezért, a pelaszgokért érkezett Friedrich von Hartig, a Lüders seregét kísérő földrajztudós, aki fiatal korában a görög szabadságharcért lelkesedett, a különös földtani jelenség hírére néhány császári katona kíséretében a faluba, mintha a háború csak arra lenne jó, hogy a korábban figyelemre se méltatott dolgokra most a legfontosabbakra szánt időnél is többet fordíthassanak.
Vizsgálódásai idejére a parókiában szállt meg, amelyben ekkor még híre-hamva sem volt a könyvtárszobának, ahol később a hamutartót találtuk, sőt, ha hinni lehet a rendkívüli eset körülményeit megörökítő metszetsorozatnak, a helyén egy öreg magtár roskadozott, amelyben a faluba érkezett segesvári sebesülteket helyezték el. A birtokunkban lévő metszetsorozat számozott lapokból áll, és Friedrich von Hartig bronzmezei expedíciója mellett Lüders segesvári győzelmét is megörökíti, vagy fordítva, az elsőtől a nyolcadikig Lüders és Segesvár, a kilencediktől a tizenötödikig Hartig és a meghasadt Bronzmező, Mars és Kalliopé, kartácssortűz és pelaszg bronzmívesség, szétforgácsolt huszárroham és a meghasadt földből kiálló bronz harci kocsi valami bámulatos egyetértésben és kálváriai konzekvenciákkal. Egyedül az utolsó metszet hiányzik, s ez nyilván nem lehet szándékolt aszimmetria: a sorozat a csatával kezdődik, elkalandozik a geológia és az ókortudomány rejtelmeibe, majd visszakanyarodik a háborúhoz - a tizenhatodik metszeten a magtár leégésnek kellett lennie.
Jávor Dénes, amikor harmadnap rátaláltak az erdőben, már halott volt, legalábbis nem volt épeszű ember, aki az ellenkezőjére fogadott volna. Félig leszakított lábát és jobb kézfejét lerágták a kutyák, csak a balja maradt épen, amely a mellkasa alá szorult. Az árkokból kiszedett többi halottal együtt meszeskocsin hozták a faluba, és a magtár mellet fektették a többi mellé; a falusiak azt gondolták, hogy majd megvárják, amíg minden sebesültnek eldől a sorsa, a felgyógyultak mehetnek tovább Marosvásárhelyre, a halottakat pedig várja a cinterem tömegsírja, amelyet, tekintettel a forró augusztusra, már jó előre megástak, csak a pontos méreteit nem akarták elkapkodni. A harmadik nap, az a titokzatos harmadik nap, amelyre a sebek vagy végképp elfertőződnek és elüszkösödnek, vagy beforrnak és elsimulnak, hogy a sebesült a visszanyert bizonyosság jósálmaival ébred, augusztus harmadikán virradt fel, de véget is ért, mielőtt elkezdődhetett volna. A tűz a magtárnak az egyházi szőlők felé eső sarkánál lobbant fel, ahová a halottakat terítették ki, hogy bevárják a később érkezőket; valamivel hajnal előtt keletkezhetett, mert az éjféli ellenőrzés még mindent rendben talált. Mire pirkadni kezdett, az öreg tetőszerkezet teljes felülete égett, és mire jó néhány nappal később sikerült széthúzni az üszkös gerendákat, a sebesültekből, gyógyulókból és haldoklókból, csak néhány csontdarab maradt. Egyedül Jávor Dénes élte túl a tüzet, az orvosok szerint azért, mert a benne maradt vér hirtelen meghígult, és valami rejtélyes módon mozgásba hozta a szívet: de hát ez a magyarázat inkább csak arra szolgált, hogy a nyilvánvaló és ellenséges csodát elfedjék vele. Talán erre utal az is, hogy a Bronzmező hasadékát és a tömegsírt, amelynek az alját épp csak hogy beterítette a magtárból kikapart, csonttörmelékkel keveredett hamu, ugyanazon a napon temették vissza, talán az időt akarták visszagyömöszölni újra a sifonérba, hogy aztán, mintegy véletlenül, megint kinyíljon, és kiboruljon minden kacat, amit az évszázadok belegyömöszöltek.

ÚSZVA, LASSAN

2009-12-12T00:54:00.001-08:00

- visegrádi standup -

Gyerekkoromban, valahányszor Visegrádra vittek sétálni, azt a műhelyt kerestem, ahol - Kosztolányi versében, amelyet nagyapám sokszor idézgetett, illetve ennél méltóságteljesebb szót kell használnom, sokszor deklamált elérzékenyülten -, kormos zavarba kis műhelyébe dolgozik a varga, csöpp láng előtt, szegényen és hiába, mint régi képen, ódon bibliába. - A műhelyeket akkoriban olyannak képzeltem el, amilyeneket Budán láttam, a lágymányosi mellékutcákban, ahol az flaszterre nyíló pincehelységekbe szorultak a kézműipar valamikor szebb napokat látott kismesterei, megannyi megkeseredett, szomorú ember, homlokukon a maszekság gyanús bélyegével, savanyú arccal, mert őket senki sem szerette, a kommunisták azért, mert gyalázatos csökönyösséggel és csökevényességgel ragaszkodtak a magántulajdon idejétmúlt és meghaladott ábrándjához, és a nemkommunisták, vagyis majdnem mindenki szintén utalta őket, nagyjából ugyanazért, mint a kommunisták, de az is lehet, hogy egyszerűen csak irigységből. Irigyelték a szomorúságukat. Bár őszintén kétlem, hogy valaha is, amióta világ a világ, akár egyetlen varga is vidám ember lett volna. Szomorúságuk mintegy anticipálta azt a tényt, hogy ma már senki sem tudja megmondani, hogy mit is csináltak, miben különböztek a kártolóktól, a soltészoktól, a cipszerektől, a darabontoktól és a markotányosnőktől, egy olyan nyelvi sorozat szereplőivé váltak, olyan elfeledett, titokzatos nyelvi jelekké, amelyek a valamikor népszerű Legyen ön is milliomos! c. játékban már százezer forintos kérdésekben szerepeltek. Mindjárt az olyan kérdések után, hogy melyik francia uralkodót avatták kétszer szentté, IX, X., XI, vagy XII. Lajost? De akármit is csinált a varga és akármilyen szomorú volt is, én ezek miatt a halvány gyertyafényben himbálózó Kosztolányi-sorok miatt éltem-haltam azért, hogy végre megpillanthassam, amint műhelye félhomályában a rejtélyes munkadarab fölé görnyed, körötte sok, nagy szemű, sápadt, éhező gyerek, hátul a díványon tüdőbeteg, köhécselő asszony, arrébb egy piros lábossal csoszogó nagymama, aki minden lépésre kilötyögtet egy kis káposztalevest, egyenesen bele a kék mamuszába, amit a varga csinált neki, merő bosszúból, elviselhetetlenül nagyra, hátha elesik benne valahol, és összetöri az összes csontját, fantáziálgatott fogcsikorgatva, elfehéredett, összeszorított ajkakkal a varga – külön kérdés, plusz százezerért, miben különbözik a varga, a szabó és a suszter?
Visszatérve a műhelyhez, persze, hogy nem találtam a keresett, vagy vizionált pincehelyiséget; az öreg vasajtók rég elfeledett pincékbe nyíltak, ahol már csak néhány rozsdás hordóabroncs emlékezett arra az időre, amikor a környék dombjai még bőven ontották az amerikai alanyt sose látott tőkékről a bort, a szomorú hetvenes évek limlomjai hevertek az üvegjük vesztett vaskeretes ablakok mögött derengő homályban, foszlott papírú cementeszsákokból kandikált elő a döglött anyag rinocéroszbőre, gyanús vegyi anyagok maradéka száradt a műanyag kannák oldalán, nagy kupac u-szög között egy rozsdás lakat árválkodott, és a varga, Kosztolányi vargája, nem volt sehol. Talán jobb is volt így neki, nem lenni egyáltalán sehol, főleg nem Kádár János Magyarországán, homlokán a maszekság és a svábság kettős bélyegével. Jobb volt neki megbújni ott a vers örökkévaló félhomályában, és csak szavalóversenyek megyei döntőin támadni fel néha egy picit egy-egy régi vágású, és talán még a maszekoknál is szomorúbb és frusztráltabb értelmiségi család leánygyermekének – hogy úgy mondjuk – ajakán, akik dacból, vagy kivagyiságból, vagy talán mindkettőből mégsem Sinka István Mirzájával indultak a nemes vetélkedésen, nem is beszélve Váczi Mihály Még nem elég-jéből, amelynek – olcsó poén, de nem hagyom ki – egy országnak elege volt, és még a harcedzett idegzetű magyartanárok is arcrángást kaptak, ha a versenyző, energikusan toppantva, elrikkantotta a címet zsűritagok felé, akik a piros bélésselyemmel letakart asztalnál a szegfűvel teli csehszlovák virágváza – pedagógusgyerek vagyok, el nem tudjátok képzelni, hány ilyet dobtunk ki az érettségik után, horribile dictu még Szász Endrés vázát is, azt már nem emlékszem, miért -, de vissza a zsűritagokhoz, akik még mindig a virágvázák mögé húzódva próbálják – reménytelenül – leküzdeni álmosságukat. Simon István Mirzája a népi írók szomorú, poros, és hogy, hogy nem, contradictio in adjecto, lábszagú sivatagán épp csak az imént poroszkált keresztül, a vastagbokájú, zsíros arcú kislány, amilyen, isten bocsássa meg, a téeszelnököké szokott volt lenni, anyukája elismerő pillantását kutatva a teremben – jaj, azok a téeszelnökné anyukák, a vörösre festett hajukkal kék műselyem blúzban, hozzá zöld műanyaggyöngysorral és lakkpiros retiküllel, mért is nem hibernáltunk egyet legalább a jövőnek, hogy a késői utódok kiolvaszthassák – épp levonult a pástról, tehát akkor végre jön Kosztolányi és a varga ilyenkor kicsit feltámadt ideiglenes elíziumából, meg az édes, elmebeteg, árva Schumann, és a hallgatóság fantáziájában ismét a titokzatos munkadarab fölé görnyedt, egy-kettőt lobbant a gyertyafény, és ennyi, és annyi.
A vargával tehát nem sikerült találkoznom Visegrád kilencszázhatvankilencedik évében, amely pontosan olyan fáradt csodavárásba süppedten telt, mint Mátyás király rövidke intermezzója előtt és után az összes többi sok száz, olyan ez a város, de tényleg, mint egy bomba nő, akit a sors furcsa hanyagsága, vagy egyenesen sanda rosszindulata folytán csak egyetlen egyszer háltak el úgy rendesen-becsületesen, de a lovag, aki este Mátyás néven mutatkozott be, reggelre kelve, szétdúlt nászi ágyat és temérdek ígéretet hagyva maga után, angolosan távozott, noha a brit szigeteket sose látta, a lány pedig, akinek romantikus lelke nem tudja begyógyítani ezt a sebet, azóta is csak vár, és vár, és állandóan a keze ügyében tartja a telefonját, hátha megcsörren, - szóval a régi mesterségek mégiscsak rám találtak egy igazi, hamisítatlan borbélyműhelyben. Vannak olyan emlékeim, és ezzel egészen biztos nem vagyok egyedül, amelyekről nem tudom eldönteni, hogy álmodtam őket, vagy valóban megtörténtek. Pályaudvarokról, fél napra véletlenül meglátogatott városokról, hajnali, tóparti ébredésekről, egyéjszakás lányokról, első nekibuzdulásból kabátzsebbe tett, aztán zavartan egy másik kapualjban kitett macskákról, meg ilyesmikről vannak ilyen típusú emlékeim, egyszóval olyan helyzetekből, amelyek a hétköznapi létezés határmezsgyéjén estek meg, nem a fősodor hozta őket, mint az élet többi nagy, vízáztatta rönkjét. Ebben az emlékben, vagy talán álomban, biciklin, mégpedig egy bordó Csepelen karikáztam fel az Áprily völgyből, nyári létezésem örök, esőtől csöpögő, transzilván kolorittal pingált díszletéből, a Duna kacskaringóit követő 11-es úton Visegrádra, talán csakugyan azzal a tervvel, hogy kerítek egy borbélyt, aki végre rendbe szedi akkor még boglyas és rakoncátlan fürtjeimet. Nem tudom, mi volt a nyiratkozási tervvel a távlati cél, valami hölgyszemély megudvarolásának céljából kellett-e a fizimiskámon igazítanom, vagy egyszerűen csak magamnak akartam tetszeni, ó, hiú Narkisszosz, ennen víztükörömben.
Süppedős, ragadós augusztus volt, mint egy lomtalanításra érett műbőr kanapé, amely fényes festésének pikkelyeit cafatokban vedli. A hajóállomásnál épp kikötött egy túrahajó, gyomrából elcsigázott turistacsoport szédelgett ki a napfényre, nyávogó gyerekek fagylaltot követeltek, durcás anyukák tiszta női vécét. Bordó Csepelemen fölényesen suhantam el mellettük, mint majdnem visegrádi illetőségű, majdnem bennszülött, aki úgy kerekezik el a fellegvár alatt, hogy eszébe se jut, hogy felpillantson, mert ezerszer felpillantott már, és mindig ugyanazt látta, a fellegvárat, vagyis annak hűlt helyét, ékes bizonyítékául annak, hogy a rebellis magyarok a szabadságukat ugyan sosem tudják kivívni, de váraikat és városaikat előszeretettel szanáltatják bármely erre kapható nációval, aki éppen a birodalomépítés fázisába jutott, majd emlékezzetek erre a mondatra, amikor a rövidesen kitörő polgárháborúnak az úniós nehézbombázók sűrű fellegeiből hulló precíziós bombák vetnek csak véget, és a Bukarestből fellőtt cirkálórakéták, amelyeket szlovák kommandósok lézerei vezetnek a célra, és mindenki visz majd haza egy darabkát a parlament köveiből és Dávid Ibolya véráztatta kiskosztümjéből, melyre Bokros Lajos bajuszszőrei ragadtak, de az igazi nagy verseny majd Navrasics Tibor szemüvegéért és Szekeres Imre vendéghajáért folyik majd, miközben Gyurcsány és Orbán a hágai börtönben a fűtőtest csövén gyakorolva a morzét, szomorú kuruc dalokat küldözgetnek egymásnak, és egy láda tokaji aszút tesznek fel a fogadásra, hogy melyikük fekszik Milosevic matracán, de elvesztik, mert arra a sanda hágai bírák Fodor Gábort fektették, hogy Kolompár Orbánnak legyen kivel játszania, aki 2010 véres tavaszán a Fekete Tigrisek élén kikiáltotta a független Szabolcsországot, és életre buherálva Szamuely páncélvonatát, végigterrorizálta a keleti megyéket, na, szóval mentem a Csepelemen, hogy borbélyt találjak, valami furcsa, azt is mondhatnám, csak rám jellemző fatalizmussal, hiszen tudnom kellett volna, hogy messze s távol nincs Visegrádon egyetlen borbélyüzlet, népszerűbb nevén fodrászati kátéesz sem, poros kis falu volt akkoriban Mátyás faképnél hagyott kedvese. De persze tudjuk a kottát, Nem elég megborzongni/ De lelkesedni kell, lelkesedtem tehát, és megzörgettem a hajóállomás pénztárának légyszaros üvegét, hátha választ kapok a tömbjegyeken bóbiskoló pénztárosnénitől, van-e, s ha van, merre van borbélymester Visegrádon.
Úgy volt az, bizony úgy volt Kádár János Magyarországán, hogy két szakma adódott a deklasszált polgári nagymamáknak, vagy ruhatárosok voltak egy moziban, vagy pénztárosnők a MAHARTnál vagy a VOLÁNnál. Imbolyogtak a szép, rendben tartott, szebb napokat látott kontyok, a loknis frizurák, amelyek még látták Horthy Miklóst, ahogy Makovecz Imrével fehér lovat áldoz a Gellért szálló különtermében, finoman peregtek a német nyelven nevelkedett R-ek, elegánsan siklott a tömbből kitépett és pecséttel ellátott jegyet tartó, hosszú ujjú kéz, amelyben, mint régen a vidéken, még örvénylett a Sonatha Pathetique, és reszketett némi édes tömény, hogy valami egészen megrázót is mondjunk ezen az aranymetszett ponton. A kéz kibújt az izzadt konty alól, a légyszaros üveg mögül, előkúszott, mint egy axolotl, ha még emlékeztek a magyargárdisták, bocsánat, nyilasok által agyonvert Szerb Antal halhatatlan Pendragon Legendájára, tehát áttetszően és sápadtan előmászott a kéz, és jobb felé, Lepencefürdő irányába mutatott.
Lepencefürdő, ó, igen, még egy helyszín, ami nem lesz soha többé, csak a nevét lehet ízlelgetni, mint egy posztkommunista ipari rommá züllött erdélyi városnak, de ez most mindegy: a gőgös ingatlanfejlesztők milliárdjai is tempósan szanálják a múltat, a dohos illatú deszkapadokat, a lángos-hurka-sülthal szentháromság később sültkrumplival, hotdoggal és hamburgerrel hexaptichonosodó bádogbódésorait, felkaptam újra a Csepelre, és karikáztam tovább a zordan magasodó Börzsöny és a Prédikálószék felé, és bekanyarodtam az első, vagy talán a második - már nem tudom, pláne, ha álmodtam az egészet, akkor meg mindegy is melyik – mellékutcán.
Én alapvetően szeretek mellékutcákba kanyarodni, egyáltalán, szeretek kanyarodni, gyalog is, mert jó letérni az egyenes útról, mindig keveredik egy mellékutcába-kanyarodáshoz valami titkos, valami lopott, valami elcsent öröm, az allék, sugárutak és promenádok nemes, poroszos és puritán erkölcsisége mégiscsak halálosan unalmas, ezt mindenki tudja, aki már gyalogolt végig egyben az Andrássy úton. Az embert már az Oktogonnál megöli az unalom. Szeretek tehát kanyarodni, és pláne nagyon szeretek biciklivel kanyarodni, megtalálni a megfelelő ívet, finom bedőlni, egy picit kockáztatni, ha túl közel sodródom az útpadkához; kanyarodni, maradjunk ennyiben, jó dolog.
A mellékutca a domboldalra kapaszkodott, apró, falusias házak, ápolt kertek, tele mindazzal a megunt, mégis megunhatatlan magyar vidéki dísznövényzettel, a muskátlik, pünkösdi rózsák, fagyalsövények, rózsabokrok, puszpángok és kövirózsák zöldjével, amelyen még a hetvenes évek örökzöldmániája sem tudott rontani a kötelező ezüstfenyőkkel, melyek alatt kerti törpe ólálkodik, mint egy sunyi diverzáns a biedermeier kispolgáriságból. A Csepel, legalábbis az a bordó fajta, amellyel akkoriban én közlekedtem, még nem ismerte a váltót, ezért a kemény hegymenetet csak úgy lehetett megoldani, ha az ember egyszerűen leszállt a bicikliről, és szépen tolta maga mellett, így értem el, gyalogszerrel az utolsó házig, ahol már-már feladtam a tervet, hogy valaha is eljutok borbélyhoz, amikor bepillantottam az üveges verandára, ahol egy öregúr ácsorgott fehér köpenyben, kifogástalan fehér bajuszkával, amolyan Nagy Imre-félével, ha vizuálisan behoz még ez valakinek egy bajuszt. Kerek szemüveg, az nem volt. És mint amikor két ismeretlen váratlanul felismeri egymásban a rokon lelket, az öregúr kitárta a veranda ajtaját, én pedig egyetlen szó nélkül mintegy varázslatos zenét követve, beléptem a kertkapun a Csepelemmel karöltve, és beléptem a világ minden bizonnyal legrégibb, világvégi, téren és időn kívüli borbélyműhelyébe, ahol írd és mondd egyetlenegy elektromos ketyere sem volt található, sem az ijesztő űrlényszerű hajszárítók, amelyek alatt a nagyestélyi frizurát szárították szombat délutánonként a pesti nők, sem riadtan berregő nullásgép, de talán még lámpa sem; ódon mosdótál álldogált a csontszínre festett vasállványon, öreg, fehér faszék foszló rafiatámlával, néhány olló, és az elmaradhatatlan, kinyithatós borotva, amilyenekkel már csak filmvászonra álmodott sorozatgyilkosok rendelkeznek, élő ember aligha.
- Egy borotválást, fiatalember? – kérdezte az öregúr, aki alighanem utoljára Kossuth Lajos szakállára fente a borotváját, mint tudjuk, hiába, mert Kossuth Lajos nem állt meg a RÉV pénztáránál, hogy útbaigazítást kérjen egy deklasszált polgári nagymamától.
Nem mertem nemet mondani, és így esett, hogy életemben először, a verandára beeső arany napsugár glóriájában, borotva érintette az arcomat, amelyen ugyan még nem volt szőr, még pelyhedző bajuszka sem, de akkor már sem én, sem az öregúr nem azért voltunk ott, hogy valami hasznosat cselekedjünk.
A dolog azért is volt különös, mert nekem akkoriban még egyáltalán nem nőtt a szakállam, de egyetlen árva szál szőr sem; ezt az öregúr valószínűleg nem látta, vagy ha látta is, úgy volt vele, hogy ő most borotválni szeretne, mert borotválni jó; én pedig, a fehér hab keretezte arcom megpillantva a tükörben, majd átadva magam hátraszegett fejjel a hideg acél borzongató érintésének, végre beavatást nyertem az irigyelt misztériumba, amelyet reggelente már oly sokszor volt alkalmam megfigyelni és megirigyelni apámnál. Végül elborított a maró, hűvös Pitralon, úgyhogy jól is esett, hogy lángoló arcbőrömet végre lehűthetem a légárammal, amikor felkaptam a Csepelemre, és elnyerve a felfelé megtett fáradtságos út jutalmát, érintetlen, lobogó hajjal lendületből legurultam a lejtőn.