Egész nap heverésztünk. Tizenegyig a forró homokon, aztán a déli órákban félárnyékban a fűzfák alatt. Próbáltam olvasni, de sehogy se ment. Pedig olvasnom kellett volna, rengeteg behozni valóm volt, hiába. A rossz lelkiismeretet is kezdtem megszokni. Misivel is ez volt a helyzet: majdnem megbukott matekból, irodalom és nyelvtan hármas, el is határoztuk, hogy minden nap írás-olvasás, számolás, aztán nem lett az egészből semmi. Délután, ha eluntuk a partot, felmentünk kocsmázni; én fröccsöztem, Misi kólázott és jégkrémet evett, meg játszott az árokban. Helyzetünk annyiban különbözött, hogy Misinek ettől az aranykori semmittevéstől egyáltalán nem volt semmiféle lelkiismeret-furdalása.

Akkor már elég jól úszott, kiismerte a partszakasz sodrásait és áramlásait, de így sem mertem felügyelet nélkül hagyni. Próbáltam olvasni, aztán két-három soronként felnéztem, hogy mit csinál a vízben. Jó darabon egyenletesen mélyült a folyó, aztán egyszerre szakadékszerűen ott volt a kotrott hajózási meder, ahol a korábban áttetsző, zöldesbarna víz hirtelen elfeketült és vágtatni kezdett. Szentül megígértettem Misivel, hogy derékmélységnél mélyebbre nem megy, de amikor felnéztem a könyvből, eltelt néhány másodperc, amíg fel tudtam mérni a távot, és az első pillanatokban mindig úgy tűnt, hogy a kis szőke fej és a már kamaszosan izmosodó karok a kiszabott zónán messze túl, a fekete vízben kalimpálnak. Így telt az idő, három sor, felnézés, rémület, megnyugvás, három sor, és újra rémület. Mondom, nem bírtam olvasni.

Ha elunta a gyerek a vizet, a parton játszott, összeszedte a tocsogókban foglyul esett ivadékhalakat, a kövek alján nyüzsgő bolharákokat, megölte és eltemette őket. Délutánra több tucat sírjel borította a partot, amelyeket másnapra balladai egyhangúsággal tűntetett el a hullámverés és a szél. Aztán a napok múlásával a part megtelt valami ossziáni, mégis napfényes mágiával. Ezen a parton beszélgettünk a gyerekkel a halálról; vagy ha másról beszélgettünk, mintha az is a halálról szólt volna. Ezerfelől közelítve feszegette és repesztette a masszívan ellenálló burkot, de a tárgynak ez az egyedülálló konoksága nem, hogy elcsüggesztette volna: újabb és újabb kérdéseket szegezett nekem, pedig már az elején, a második vagy harmadik kérdésre válaszolva elmondtam, hogy ennyi, ennyire kevés, amit a dologról mondani tudok. Talán ez is hozzájárult, hogy nem tudtam olvasni a parton, és voltaképp nem is a könyvből néztem fel, hogy megvan-e még a gyerek, hanem róla kalandoztam vissza néha a sorokra. Nem is emlékszem, mi volt a könyv, amit akkor olvastam (nem olvastam).

Sok halál esett azon a nyáron, vagy nem is esett, nem tudom, lett, volt, született. A Duna ijesztő tempóban apadt, és a soha nem látott szélességű partot vastagon borították a kagylóhéjak, a szétnyílt héjakba száradt kagylótestek. Nem tudtak idejében mélyebbre menekülni, vagy valami betegség irtotta őket, nem tudom, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyi kagyló van a folyóban. Csörömpölve jártunk ezen a dögszagú, kísérteties fövenyen, mintha talpig vasban. Az ártéri erdő tocsogóiban rekedt halak nagyját összefogdosták a falusiak, az apróbbak ott fuldokoltak az egyre zöldebb, nyákos vízben, és amelyikkel nem végeztek a vízimadarak, azok a csorda után maradt konzervmély lábnyomokban rekedtek, és ott döglöttek meg végül, szorosan egymás mellet. Az aszályban sorra adták meg magukat a gyümölcsfák, a környező hegyekben hol itt, hol ott lobbantak fel az erdőtüzek, és Misi kiapadhatatlan érdeklődéssel tanulmányozta a halálnak ezt a gazdagon illusztrált képeskönyvét.

Lehet, hogy távol kellett volna tartani tőle ezt a könyvet, a polc tetején elrejteni, mint a régi, tisztes otthonokban az anatómiai atlaszt; figyelmét elvonni a tárgytól, és valami másra, fiúgyerekhez illőbbre terelni; gondolom, ilyenkor érdemes karatetanfolyamra, ornitológiai táborba, vízitúrára küldeni gyermekeinket, vagy beszerezni néhány mérsékelten agresszív, inkább a versenyszellemet erősítő videojátékot – de hát mint mindig, most is hedonista voltam, és szánt szándékkal taszigáltam egyre mélyebbre az ügyben, izgatottan várva, miféle újabb felfedezésekre és újabb kérdésekre képes. Mert én már képtelen voltam a halálról huzamosan gondolkodni, megálltam néhány egyszerű, tömör képnél, saját, koporsóba rejtett testemnél, a halál lehetséges időpontjainál és módozatainál, ezekbe sűrűsödött mindaz, amit valamikor megpróbáltam elgondolni, az a kevés, belesűrűsödött, megmerevedett és nem engedett tovább. A fűzfák alól, olvasást színlelve figyeltem bonyolult temetési szertartásait, amelyekben a bolharákokat részesítette, a sír körül vagy a holttest fölött járt sámántáncait, a síremlékek szimbolikáját, a viking típusú csónakos temetést és a Gangesz-parti halotti máglyát. Vérbeli gusztustalan apa-hiba lett volna beleokvetetlenkedni: nehéz is volt megállni.

Az zavarta egyébként a legjobban, hogy még soha nem volt igazi (ember-) temetésen. Úgy faggatott erről a rítusról, mintha megtapasztalásában, vagy legalább elképzelésében megtalálható volna valami, ami jóllakatja a kíváncsiságát; de még a legrészletesebb elbeszélésemben sem találta meg ezt a pontot (nyilván rosszul is meséltem). Délutánonként a kocsma felé tartva átmentünk a temetőn, azzal a nem titkolt szándékkal, hátha igazi temetésbe botlunk. Ha a reformátusoknál nem jártunk szerencsével, átmentünk a katolikusokhoz, vagy fordítva, de vagy mi időzítettünk rosszul, vagy a kagylók és a fák halála hárított el az emberek fölül a veszélyt, sokáig nem jártunk sikerrel. Egyedül annyi hasznunk volt a dologból, hogy Misi szenvedéllyel betűzte végig az összes feliratot, és ezzel legalább az ő olvasásleckéje megoldódott valahogy, sőt, az életkorok kiszámításával a matematikának is jutott valami. És az aranykor derűjén a komor névsorolvasás mit sem változtatott.

A katolikusok temetője lapályon fekszik, szabályos, négyszög alakú telken, áttekinthető, merőleges utcákkal vagy mikkel. Az a fajta falusi temető, amely sokkal inkább hasonlít egy derék gazdasszony kamrájához vagy fehérneműs szekrényéhez, olyan temető, amely mindent megtesz, hogy eltagadja, elesztétizálja, hogy mit is rejt igazán. Nem halottak ezek, hanem szalonnák, befőttek, ingek; a széles családi ágyakon, illatos, ropogós kőpaplan alatt pirospozsgás férfiak szenderegnek.

A néhány középkorú hársfa alig vet valami árnyékot, a fehér műkő síremlékek vakítóan fénylenek, a fekete márványok pedig még éjszaka is olyan forróak, hogy a temető mellett elhaladva az ember önkéntelenül is odafordul, mintha az arcába lehelt volna egy lázas angyal. Fekszik itt egyébként néhány regényhősöm (ez aztán a furcsa mondat), meg regényhősnek még ki nem használt ismerős, dédszüleim kertésze, bejárónője, az öreg postás, satöbbi, satöbbi. Megpróbáltam Misinek mesélni róluk ezt-azt, még azt is lódítottam, hogy jelen voltam némelyikük temetésén, de hiába-hiába, annyira azért nem érdekelte. Gondolom, ha halott-létükről mesélhettem volna, hiteles történeteket túlvilági kalandjaikról, talán sikerül kielégítenem a kíváncsiságát; mi tagadás, néhány ilyesfajta értesüléssel én is roppant elégedett volnék. Végigjártuk az utcákat, elolvastuk a neveket, aztán kicsit csalódottan átmentünk a reformátusokhoz.

Az ő temetőjük miniatürizált hegyvidék völgyekkel, csúcsokkal, szakadékokkal és vízmosásokkal: lomberdők és fenyvesek szuszognak, mindig pára van és mindig árnyék, az alaprajz memorizálhatatlan, és egyes sírokhoz soha többet nem lehet visszatalálni. A katolicizmus derűs mediterránjához képest ez a lutheri, teuton és transzszilván vigasztalanság. Misi, aki a katolikusoknál bátran szaladgált a sírok között, bújócskázott, csigát szedett és kavicsot dobott a kútba, itt szótlanul baktatott mellettem, és a kezem a világért el nem engedte volna.

Van itt középtájt egy obeliszk, elég sokat elmond életről és halálról; talán túl sokat is. Tizenkilencedik század végi történet. Háttérzajnak odaképzelendő a pozsonyi vasút kattogása; a Dunán gőzhajók pöfögnek, a nyitott fedélközből cigányzene hallatszik. Révészek eveznek át a folyón, átkozódva húznak Késő ősz van, vattás ködök bújnak elő a víz alól. Caspar David Friedrichet nézünk, és közben Brahmsot hallgatunk.

Az anyát Eszternek hívják, az apát Istvánnak. Első gyerekük 1868-ban születik: Margit. 1869-ben meg is hal. Ugyanebben az évben születik egy fiú, András, de még decemberben őt is eltemetik. A következő gyerek Margit 1870-ben születik, 1872-ben hal meg, és még 1871-ben megszületik az öccse, András. A nővérét egy hónappal éli túl. És így tovább tizenegy gyerekig: mindegyiket megpróbálják még egyszer megszülni valami pogány, konok névmágiával. 1885 augusztusában meghal az apa, István, novemberben kisfiú születik, Istvánnak keresztelik, de már csak így írják: Istvánka. Nyolc hónapot él: nyolcat. A lajstrom itt megpihen néhány évre, majd 1892-ben öregen, szétszülve, gyerektelenül és özvegyen Eszter is utána megy a többieknek.

Vaskerítéssel övezett kis sírkert, Misi bemászik, mér, számol (matek!), aztán diadalmasan kijelenti, hogy fizikai lehetetlenség, hogy itt mindenki elférjen egymás mellett. Van hamis pénz; hamis barát; hamis tornacipő; nem lehetséges, hogy hamis sírok is vannak? Ott áll fürdőgatyában a sírkert közepén a kettes matekjával, és azt magyarázza, hogy itt nem férnek el ennyien. Aztán meg azt, hogy ő végülis minden további nélkül foghatná magát, és felvéshetné – feltéve persze, hogy ilyen szép betűket tudna vésni, meg aranyfesték is kellene –a nevét erre, vagy bármelyik másik kőre. És akkor mi volna, hm? Hát megmondja: nem volna semmi sem. Élne szép vidáman tovább, és néha kijönne ide röhögni a nagy átverésen. Lehet, hogy ezek itt tizenhárman ugyanezért, röhögni járnak ide. Majdnem közbeszúrom, hogy csak egy darabig, mert aztán nyilván egyszer csak vége lett a nagy jókedvnek – de inkább hagyom. Azt mondja, végső bizonyítékként, hogy hát úgysem férnének el itt egymás mellett, na. Fizikai képtelenség. Fizikai. Tizenhárman ekkora helyen, az egy egész bölcsis csoport, plusz a gondozónők. Hát gondoljak már bele.

Egészen a kocsmáig dohog, aztán belefeledkezik egy gigászi jégkrémbe. Én három pont kettes fröccsöt kérek, aztán helyesbítek négy pont egyesre.