Nyilván tudjátok, milyen jópofa kis kutya a beagle... Nem, inkább mégsem így kezdem. Úgy kezdem, hogy: sose szerettem volna felnőtt lenni. Gyerekkoromban sem, amikor kívülről, alulról és fölülről figyeltem az egészet, sem pedig akkor, amikor felnőtt lettem, és mintegy megesett rajtam ez a szégyen. Nem, nem akartam újra gyerek lenni, nem visszaváltozni akartam, mint a mesék kőbálvánnyá varázsolt, ostoba királyfiai: gyereknek lenni sem volt jó, gyűlöletes volt a felnőttek elnyomása alatt élni - hanem nem is tudom. Élni, de nem felnőni, valami ilyesmi. Élni, de nem embernek lenni leginkább. Elrejtőzni valahol az állatok és az istenek létezése közötti résben, a mitológia keveréklényei, Kimérái és Szfinxei közt.

Istenből és állatból keveredni össze.

Az okok egy része nyilvánvaló és közismert. Az emberek nem különösebben rokonszenves teremtmények, közéjük tartozni nem rang stb. stb., és itt lehetne sorolni a filozófiatörténet legkülönbözőbb érveit Empedoklésztől Cioranig, de most engem nem ez érdekel. Hogy mi érdekel, arra akkor jöttem rá, amikor Szentendréről hazafelé tartottunk a kiskutyával.

Esett az eső azon a napon, az ablaktörlő alig győzte letolni a szélvédőről a vizet, és a nyüszítő és vergődő állat verejtékétől és leheletétől bepárásodtak az ablakok, mintha csak ősz lenne odakint, pedig nyár volt már, május vége, néhány héttel a nagy árvíz után. Nem csodálkozhattunk rajta, hogy megint esik az eső, hiszen ugyanígy zuhogott akkor is, amikor Márta először ment meglátogatni a szentendrei kennelt. Évek óta tervezgette már, hogy lesz végre egy kutyánk, én óvatosan kerülgettem a kérdést, de legesleginkább szerettem volna teljesen kihátrálni a dologból. Volt bennem valami alapvető idegenkedés a kutyától, nem fóbia, talán csak a családi hagyomány. Hozzánk kutyának tilos volt a lábát betennie, apám nem állhatta a városi házikedvenceket, de megvetése nem is annyira az állatokat magukat, mint inkább a gazdáikat sújtotta. Számára a háziállatot tartó ember nem igazán volt ember, az utcán néha félrehúzott, és gyűlölettől sziszegve mutatott rá egy-egy elfajzott kutyasétáltatóra. Megvetése egyként sújtott nőt és férfit, gyereket és öreget. A kutyatartó volt az elfajzott, a perverz, a nyikhaj városi idióta, aki leszakadt minden hagyományról, el istentől és hazától, földtől és legelőtől, a kutyasétáltató maga volt a homo kadaricus, az emberiség lódenkabátos szemete. Sokszor attól féltem, hogy tettlegességig fajul a dolog, és ha embert nem is ütött meg, de ha olyasvalaki akart beállítani hozzánk, aki gyanútlanul a kutyáját is magával hozta, és a kajla jószág előreszaladt a lakásban, már hallatszottak is a kutya hasán és oldalán puffanó, jól irányzott rúgások. Apám sose volt olyan elégedett, mint mikor belenézhetett a ledöbbent és megalázott gazdi szemébe, aki szégyellte vigasztalni vinnyogva lába mögé bújó ebét, és védelmére sem mert kelni túl hevesen, hiszen az ember lelke mélyén él a gyanú, hogy nem biztos, hogy a kutyának minden lakásba be szabad mennie. Apám ilyenkor maga volt a diadalmas ember, az állatok ura, a természet leigázója, aki a bálványt ledönti, aki visszarugdossa az emberi státusra törő ebet a maga helyére, a szemétdomb mögé, vissza a bűzlő vacokba. Apám volt ilyenkor az emberiség utolsó bástyája, a felborult világrend visszaállítója, szemben az elfajzott homo kadaricussal, aki szeretetét nem istennek vagy a hazának szenteli, hanem nyomorult ebére pazarolja. Hát nagyjából ilyen oddsokkal léptem be a kutyavásárlásba, viszonyom önmagamhoz mint leendő kutyagazdához több mint ellentmondásos volt.

Márta és a kutyák viszonya ezzel szemben tökéletesen harmonikus és problémamentes volt. Otthon, a kertes házban mindig volt kutyájuk, amelyekkel kutyakiállításokra járt, a többi kutyásokkal barátkozott, kutyát sétáltatott jókedvvel és problémamentesen, ohne lóden, és ehhez még csak homo kadaricusnak sem kellett lennie. Természetes volt tehát a vágya, hogy most, hogy felépítettük a házunk, és ott ásít a hatalmas kert, eljött az ideje, hogy egy kutyát is beszerezzünk.

- Jó - mondtam. - Akkor vegyünk egy kutyát.

Csak annyi kikötésem volt, hogy akkor viszont ne legyen

a. nyálcsorgató,

b. szőrös,

c. nagy.

Alapvetően legyen olyan, mint egy macska, de semmiképpen se legyen uszkár, és akkor jöhet.

Márta ettől kezdve egy hétig a legkülönfélébb kutyás könyvekkel és újságokkal látott el, bebarangoltuk a világháló idevágó oldalait, ismerősökkel és ismeretlenekkel konzultáltunk, persze végül rá kellett jönnöm, hogy ő már réges-régen meghozta a döntést, és az egész színjáték csak a férfihiúságomnak szólt.

- Beagle lesz, mert az egyrészt megfelel az összes kritériumodnak, plusz még gyerekbarát, játékos és stabil idegrendszerű is - mondta, és mellé még nagyon határozottan nézett.

- Rendben. Akkor találjunk valami megfelelő tenyésztőt.

- Már felhívtam őket - mondta Márta. - Délutánra várnak. Ugye, nem gond, ha itt hagyom a gyerekeket?

Nem lett volna gond, de aznap délután másra számítottam. Arra számítottam, hogy végre megint visszahúzódhatok a szobámba, és belemélyedhetek Homéroszba, így, ilyen erotikusan - avagy balneológiailag - Homérosz szentjózan vizébe. A toronyszobám akkor már hetek óta titkos találkáink, pásztoróráink színhelye volt Homérosszal, reggel alig vártam már a percet, hogy felszaladhassak hozzá, és ott folytassuk játékainkat, ahol abbahagytuk, és délután és este és néha éjnek évadján a hitvesi ágyból is felszaladtam hozzá, hogy megvigasztaljon, hogy felvidítson, hogy a kedvemet töltse. Mert akkor Homérosz nélkül már nem tudtam meglenni, de talán már ő se nélkülem.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy reggel dübörgésre és szélviharra ébredtem. Recsegett-ropogott minden, letört faágak sodródtak a tetőn, leszaggatott cserepek törtek darabokra, ablaktáblák szilánkjai hullottak, mintha tornádó csapott volna le a Duna-kanyarra. Félálomban feküdtem, a takarót a fejemre húzva, és riadtan hallgattam a pusztulást: meglepő volt a dolog, mert előző este még semmi sem utalt a közelgő veszélyre, és a szokásos csatornákon sem érkezett figyelmeztetés. Csüggedten gondoltam az utolsó, még megmaradt, öreg kajszifára, amellyel ez a vihar most nyilván végezni fog, eszembe jutott, hogy kinn maradt a teraszon egy csomó minden a gyerekjátéktól a könyvekig, s azokra is most már nyilván keresztet vethetek. Meg hogy még mindig nincs sziloplaszttal kinyomva a járólap a teraszon, és megint beázik majd a mosókonyha; meg hogy még nincs kész a párkányzat az ablakoknál, és elázik a már amúgy is repedező, jóllehet vadonatúj vakolat, tehát ilyen féligkész-építkezős-lelkiismeret-furdalásos gondolataim támadtak a vihart hallgatva. Aztán óvatosan kilestem a takaró alól, és megláttam a békésen bólogató diófaágat az ablak előtt, a napfény lombkoronán áttűnő foltjait a padlón, és a vihar zúgásán átszűrődő madárcsicsergést. Egy hétig jöttem-mentem a fejemben ezzel a tornádóval, és fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Csak azt tudtam, hogy ez az, ahová sosem akartam eljutni: ez a felnőttség. De legalábbis az én felnőttségem: és most, éppen ebben a tornádóban érte el teljes pompáját.

Ezzel a felnőttséggel az a legnagyobb baj - és most azt szerettem volna mondani, hogy: - nevetséges; azonban nem vagyok benne biztos, hogy igazam van-e. Mindenesetre megvan a maga története, amelyet a szokásos csomópontok: első házasság, első gyerek, első lakás, válás, második házasság, második, majd harmadik gyerek, építkezés, pluszautók, szeretők, bal- és halálesetek - többsége vagy mindegyike jellemez. Ezt a történetet most nem akarom elmondani, mert most tényleg nem ez a fontos. Most csak az a fontos, hogy ez a történet a maga szörnyűségesen merev eposzi kellékeivel és hármas egységével, deus ex machinájával, machinált deusaival és karának mind a tizenöt, koturnusokkal és personákkal nehezített, enumerált seregével, plusz mind a kilenc múzsa, és Szapphó, a tizedik, rám szakadt, és ez meglehetős robajjal járt, amely egy vihar víziójában jelentkezett, mert hát hogy a nyavalyában jelentkezzen máshogy.

Sokat ülök a gép előtt, nem csoda tehát, ha az operációs rendszer metaforáimba is belejátszik: arra gondoltam, hogy ez az egész olyan, mint amikor a rengeteg szeméttől összeomlik a Windows. És amikor ez bekövetkezik, az ember rendszerint keres egy rendszer-visszaállítási pontot, bármilyen bizarr legyen is ez a szó, olvasd például politikatörténeti értelemben. A rendszer-visszaállítási pont egy olyan időpont a múltban, amikor még minden rendben volt, a programok vígan, fütyörészve futottak, megnyíltak és becsukódtak a dokumentumok, zene szólt, és a színek ragyogtak. És fogod az összeomlott, depressziós géped, és azt mondod neki, hogy menjen vissza az időben egészen addig a pontig, rázza le magáról, mit rákentek a századok, és tündököljön föl főnixként a teremtés fényében, újjászületve... Tehát azon gondolkodtam, hogy mikor volt nekem utoljára jó. Mikor voltam én utoljára vírustalan, mikor nem szennyeztek kémprogramok, és mikor nem volt tele szeméttel a memóriám. Messzire kellett visszamenni, messze a házak, autók, bal- és halálesetek, szeretők, feleségek és gyerekek elé, vissza egészen Homéroszig, ahol minden elkezdődött, vissza az első szavakig, az első szóig, a haragig.

És egyszer csak ott találtam magam egy csöndes szobában. Az ablak a gangra néz, a folyosó mögött a belső udvar mélye, katlanában a frissen fellocsolt beton párolgó, nyári gőze, mintha egy vulkán peremén lenne lakásom. Burukkoló galambok az antennák között, az ötödik emeleti ablakokban száradni kitett ruhák. Motoszkálás a szomszédos lakásokból, és néha felnyög a lift, mintha egy nagyon fáradt őshüllő tápászkodna utoljára fel. Nyár van, ez egészen biztos, már szünidő. Az íróasztalnál ülök, előttem könyvek, Homérosz kinyitva, mindjárt az első ének, jobbra szótár, balra nyelvtan. Homéroszt olvasok egy boldog szobában. Húszéves vagyok, és újra nyár van.

Szóval az autóban, miközben a nyüszítő és vergődő kiskutya verejtékétől bepárásodtak az ablakok, azon gondolkodtam, hogy mi legyen a neve a kis hülyének. Nyilván tudjátok, milyen jópofa kis kutya a beagle. Barna-fekete-fehér foltos, a hasa fehér, a lábacskái erősek és vastagok, az arca keskeny, a szeme szomorú, selymes, barna fülei pedig kecsesen lelógnak, megkapóan kedvesen bekeretezve a pofáját. Egészen úgy, mint a régi idők leányain a fülre eresztett, hullámokba rendezett haj, melyhez frufru dukált, egészen úgy, mint Leni Riefenstahlé egy ezerkilencszázharminckilences fényképen, amit ki tudja, miért, egyszer elraktam egy virtuális mappába, és most gondolatban elővettem.

- Legyen Leni.

- Lenin...?!

- Nem Lenin: Leni, mint Leni Riefenstahl. Tudod, Sieg des Glaubens, Triumph des Willens.

- De annak olyan hülye haja volt...

- Nézd már meg a fülét...!

- Tényleg...

- Szia, Leni!

- Szia ...Leni!

A kiskutya elhallgatott, megemelte a fülét, majd heves vonyításba kezdett. Elégedetten konstatáltuk, hogy hallgat a nevére. Mikor hazaértünk vele, még mindig zuhogott az eső. Leni Riefenstahl, az Esőkutya, ez lett tehát a teljes neve.

Az első éjszaka elég nyugtalanul telt, az előre kijelölt kosarába be se volt hajlandó dugni az orrát, fel akart kapaszkodni az ágyra, majd miután kizártuk a nappaliba, órákig vonyított és nyüszögött. Végül eluntam a dolgot, az ölembe vettem és elaludtam vele a kanapén. Reggel összenyaldosta az arcom és kedvesen lepisilt, majd fél óra múlva lepisilte a gyerek takaróját, belekakált a legóba, szétszedett egy „legkedvencebb" plüssállatot, majd mindjárt még egyet, és elrágta a telefonzsinórt, mint egy jugoszláv ellenálló. Néhány nap alatt rettenetes pusztítást végzett a nappaliban, a bútorok széleit megrágta, kóc és szivacsmorzsalék lógott a fotelekből, szürke rugók csillantak meg mélyen, a sötétben, mint roncsolt holttest hasüregében a máj. Nem is beszélve arról, hogy a gyerekek sikoltva menekültek az asztal tetejére meg a polcokra a tűhegyes fogak elől.

Szóba se jöhetett, hogy kizárjuk a házból, egyrészt az elv miatt - nem az én elvem volt, én vállamat vonogatva mostam kezeimet -, hogy a kutya márpedig bejöhet a házba, sőt nemcsak hogy bejöhet, egyenesen bent is lakhat; másrészt azért sem zárhattuk volna ki, mert kerítésre akkor még nem futotta. Csoszogtunk tehát a pisiben és kakiban, cafatokká tépett játékok és bútorok, véresre harapdált gyerekek között, bennem kárörvendett apám, sunyin vártuk a fejleményeket.

Túl sokáig nem kellett várni. Márta egyszer csak megállt előttem, csípőre tett kézzel, daccal a szemében.

- Ez így nem mehet tovább!

Megadóan bólogattunk apámmal, hogy igen, igaza van, ez sajnos így tényleg nem mehet, elbaltáztuk, elcsesztük, elszámítottuk magunkat, nem ezt akartuk. Fene gondolta, hogy ilyen egy kutya! Ugyan, ki is tudhatta volna előre...!? Most akkor mi legyen?

- A kutya nem maradhat tovább a házban!

- Képes lennél kizárni szegénykét a rideg éjszakába?

Márta szemében szégyenkezés villant, minket pedig elöntött a mélységes elégedettség. Láttuk Lenit fagyos téli éjszakákon nagy páragomolyagokat lehelni, vacogva harapni a küszöböt, miközben mi, homo sapiensek a kandalló mellett elégedetten kortyolgatjuk a vörösborunkat. Láttuk a végtelen orosz télben, láttuk lilára fagyva Sztálingrádnál és havat kaparni Leningrád alatt. Láttuk kint ázni őszi esőben, vacogni a kora tavaszi szélben. Most megkapod, ami jár, Leni Riefenstahl!

Elindultam, hogy beszerezzem a kennelhez szükséges anyagokat. Egyszerűnek tűnt az egész. Oszlopok, kerítéselem, kapu, és kész. Még maximum egy kis csirkeháló beásva a földbe, nehogy kikaparja magát. Kennelépítés: gyerekjáték. Bevásároltam, hazajöttem, nekiláttam.

A legegyszerűbb kerítéselemet választottam, a harmonikaként nyújtható vadkerítést, hozzávaló, kezelt oszlopokkal és egy „buffaloo" fantázianevű kapuval, amelyhez a vasalat majdnem annyiba került, mint az összes faanyag együttvéve. Leni gyanútlanul nézelődött kifele az erkélyajtó üvegén, amikor a kertben lepakoltam a csomagtartóról, majd egy ugrással megfordult, és beleharapott egy arra haladó lábikrába.

- Megőrülök ettől a rohadt kutyától! Megőrülök! - ordított odabent Márta.

Mi meg, ugye, mosolyogtunk apámmal.

Tizenegy körül kezdtem hozzá az építéshez, és ötre már kész is voltam. Gyönyörű lett a kennel, masszív, áthatolhatatlan. A közepén egy csinos kis kutyaház állt, amelyben ott várta már Lenit a kedvenc takarója és néhány szétmarcangolt plüssállat. Szertartásosan helyeztem be a kutyát, megsimogattam, vizet töltöttem neki, majd óvatosan kislisszoltam, és betoltam a hatalmas reteszt. A család ujjongott, én elégedetten sört bontottam. Leni egy darabig tanácstalanul álldogált, majd futott egy kört, végül megállt középen, és nem is túl gyorsan nekifutva, inkább csak laza könnyedséggel, mintegy ujjgyakorlatként átugrotta a „buffaloo" kaput, és nyílegyenesen visszarohant a házba.

Márta arcvonásai megkeményedtek, hátat fordított, kézen fogta a gyerekeket, és elindult a szemközti ismerősök háza felé. Végtelen megvetéssel egy pillanatra visszanézett.

- Egy órád van, hogy elzárd a kutyádat!

Márhogy az enyémet. Meg apámét. A mi kutyánkat apámmal.

Szerencsére maradt még csirkeháló, előkapartam valahonnan a régi tűzőgépet, és alaposan körbetekertem a kennelt. Legalább egy méterrel magasabb lett körös-körül, mint volt, és iszonyatosan rondán nézett ki.

- Naná, még hogy szép is legyen - gondoltam, nyakon fogtam Leni Riefenstahlt, és bependerítettem.

- Na, most ugorjon ki, kisasszony!

Leni rendkívül bájosan lehasalt, megcsóválta a farkát, vakkantott, majd nekiszaladt, és visszapattant a csirkehálóról. Sátáni kacajra fakadtam, lehoztam a nyugágyat, még egy sört bontottam, és elégedetten néztem az előadást. Leni a kutyagimnasztika valamennyi ágában nagyot alakított, ugrott helyből, nekifutásból, jobbra meg balra, közben nyüszített és kétségbeesetten makogott. Hiába. Végül fáradtan megadta magát és lehasalt a porba.

- Triumph! - kiáltottam, és visszamentem a házba. Felhívtam a feleségem, hogy jöhet. A gyerekek óvatosan néztek körbe a szobába, de én büszkén kimutattam az ablakon.

- Ott van!

Leni pihegve feküdt a háza előtt, de amikor meghallotta a gyerekek hangját, újból felpattant, és megint bemutatta az egyszer már előadott tornagyakorlatokat.

- Biztos, hogy nem tud kiugrani? - kérdezte Márta.

- Ezen? Soha! - legyintettem fölényesen.

Leni egész este meg-megújuló támadásokat intézett a kerítés ellen, de az túlságosan magasnak bizonyult. Úgy döntöttünk, hogy kint fogja tölteni az éjszakát. Elégedetten tértünk nyugovóra, és szinte megnyugtatóan hatott a kint időről időre felhangzó nyüszítés és puffanás.

Aztán hajnalban csörömpölés és csattogás hallatszott a teraszról, majd nagyokat dörrent az ablaktábla, mintha rugdosná valaki. A bántóan erős villanyfényben horrorisztikusnak és valószerűtlennek tűnt a véres, összemarcangolt kis állat, ahogy újra és újra az üvegnek rohan a vastag pászmákban csapkodó esőben. Márta sikítva vette kezelésbe, én meg elemlámpával szaladtam le megnézni, mi történhetett.

A csirkeháló több helyen ki volt szakítva-feszegetve, tanúsítva, hogy csak a sokadik kísérlet járt végül sikerrel. Az éles drótokon szőrpamacsok, a sárban vér. Leni Riefenstahl nem adta fel, és még hajnalpír előtt kiszabadította magát.

A sebei egyébként néhány hét alatt begyógyultak. A kerítéselemeket visszacseréltem, és dupla akkorákat vettem, meg erős acélhálót. Szinte önként foglalta el Leni a helyét a kutyaházban, és csak egy megvető pillantásra méltatta a fölé magasodó oszlopokat. Azóta csend van, nem fúj a szél, a vihar elállt. Itt ülünk a toronyszobában Homérosszal, fogjuk egymás kezét, nem engedjük el.