Tizenegy évvel a Forradalom előtt, ezerkilencszáznegyvenöt tavaszán, amikor az ózdi menekülésből viszszatértünk a kifosztott és részben romba dőlt parókiára, az egykori könyvtárszoba sarkában, melynek padlóját eltüzelték az oroszok, mivel egyéb éghetőt már nem találtak a németek után, akik a bútorokat aprították fel tűzifának, egy harckocsilöveg rézhüvelyéből készített hamutartót találtunk ezzel a felirattal: Andenken an Rußland Jimensee 1943.
Klasszikus lágerdarab, hadifogolymunka, a felirat betűi bizonytalanok és kissé gyermetegek, kézügyességre csak a három, ügyesen meghajlított és a hüvely peremére szegecselt cigarettatartó lapocska utal, amelyek szabályos csillag alakban helyezkednek el a gyutacsfészek kúpja körül. Tömör és feltűnő tárgy, mozdíthatatlan asztali darab, amelyről nehéz elképzelni, hogy valaki ezer kilométereken át a bakazsákban cipeli, mégsem történhetett másképp: valakit Oroszország belsejéből egészen a Kis-Küküllő partjáig kísért, és itt aztán úgy döntött, hogy addigi sorsából kilép, és egy álruhás tűzisten hanyag fatalizmusával egy másik történetbe kapcsolódik. Eredeti gazdája talán abban a tömegsírban végezte, amelybe a fagyos téli agyagba sebtében elkapart katonahullákat újratemették, miután az első márciusi napfényre itt is, ott is ledobták magukról a földet, mintha biztos értesülésük volna egy utolsó, titkos parancsról, és akik fölött nagyapám elmondhatta az új világkorszak első temetési beszédét.
Ez volt az egyetlen ép dolog a házban, a háromemberes hamutartó, amely azonnal a kibontakozó új élet centrumába került a kidőlt pajtaajtó deszkáiból hevenyészve összeácsolt ebédlőasztal közepén. Ácsok, kőművesek és asztalosok nyomták el benne a csikket, komor kálvinista prédikátorok ülték körül, amikor átjöttek nagyapámhoz a környező falvakból, hogy az új rend marcangoló lélektelenségét legalább a közös hallgatás elviselhetőbbé tegye; egyházügyi megbízottaknak álcázott titkosrendőrök pöccentették bele a hamut és reményvesztett parasztok tologatták előre-hátra az asztalon, akik öngyilkosságuk előtt szerettek volna még megtudni Istenről valami kézzelfoghatót.
Miközben Jimensee egyre jobban feledésbe merült, már ha létezett egyáltalán, mert hiába töltöttünk hosszú estéket a földrajzi atlaszok és lexikonok fölött, Jimen nevű tónál nem állapodhatott meg az aprólékosan araszoló mutatóujj, a név a háborús évszámokkal együtt lassan megfejthetetlen és visszaidézhetetlen titokká sűrűsödött, ahogyan az elesett katonák ügyében kivonuló bizottságnak sem tudta senki sem megmutatni a tömegsír helyét, pedig a temetés tényére mindenki emlékezett. Amikor pedig lángvágóval az utolsó harckocsi roncsát is feldarabolták és elvitték a vajdahunyadi kohóba, az asztalos is elkészült az új bútorokkal: az illatos diófa ebédlőasztal közepén olyan szemérmetlen anakronizmussal terpeszkedett a hamutartó, mint egy légnyomástól elhülyült öreg vitéz, aki nem hajlandó megszabadulni a világháborús egyenruhától. Így került át a nagy réz a nyárikonyhába, és miután a legelviselhetetlenebb idők elmúltával mindenki elhagyta a dohányzást, átminősült terítőnehezékké, a gyutacskúpra gyertyacsonk került, és magányos borozásokhoz világított.
A régebbi történetek keltek életre, mert a legfrissebbekre még mindenki emlékezett, és jó darabig nem is volt tanácsos őket újramesélni. Így léphetett elő a múltból véresen és sárosan Jávor Dénes, aki éppen száz évvel azelőtt a segesvári csatából vonszolta magát odáig, vonszolta szó szerint, hiszen a bal lába, amelyet térdben kapott el az ágyúgolyó, sebészi precizitással tüntetve el az ízületet és a térdkalácsot, az inakon és bőrcafatokon fityegett. Két napig hallatszott a kiserdőből hörgése és átkozódása, s csak harmadnapra hallgatott el, amikorra a portyázó oroszok eltűntek a környékről, és a falusiak végre előmerészkedtek a pincékből. Rejtély egyébként, hogyan juthatott már július 31. éjszakáján a harminc kilométerre fekvő faluhoz, amikor a sebesülteket szállító szekerek csak másnap tűntek fel a cikmántori szorosban, bár a rejtélyek közül azokban a napokban nem ez volt a legmegválaszolhatatlanabb. Ekkor történt az is, hogy egyetlen földmélyi csikordulással megnyílt a Bronzmező, a falu északnyugati házsora fölött magasodó domboldal, mintha egy régóta zárt vasajtót taszított volna be valaki, hogy megpróbálkozzon a sötéttel.
Suttogva emlegetett és éjszakánként elkerült hely volt a Bronzmező, és bár a földje termékeny, senki se művelte szívesen, mert szántáskor mindig kifordult onnan néhány értelmezhetetlen, komor szépségű tárgy, amely a megtalálót a gyerekkor meséinek táltosai és boszorkányai közé repítette, csúfondárosan elorozva tőle a felnőttség precízen sifonérozott idejét. Balták és tőrök és kardok ugrottak elő a földből, amelyek kardokra, tőrökre és baltákra hasonlítottak, de mintha nem is használatra, hanem pusztán a szépség kedvéért készítette volna valaki, mint a hintalovat és a fapuskát, ezek a tárgyak csúfot űztek a világ konok megművelhetetlenségéből és az ember önnön kitartásába vetett hitéből - puhák és szépek voltak ezek a bronzok, mintha egy puhább és engedékenyebb világhoz készültek volna, amit azóta egy gonosz átok megkeményített. Használni, de eldobni se lehetett őket, mert volt bennük valami az állatkölykök kiszolgáltatott ragaszkodásából, az élő botrányos sérülékenységéből - így kerültek a pajták és istállók párkányaira, amíg nagyapám pohár borért-pálinkáért össze nem szedegette őket azzal a tervvel, hogy az iskola melléképületében a régóta hasztalanul kérvényezett közkönyvtár mellett helytörténeti gyűjteményt is berendezhet, ahol végre méltó helyére kerülne a mellvért is, amelyet még a harmincéves háború idején zsákmányoltak valami svéd lovagtól a Kendiek, miután a kastélyban leitatták és agyonütötték, s amely szebb időkben a parókia ebédlőjét díszítette, veszély idején pedig a templomtorony egyik lépcsőfoka alatt pihent.
Ugyanitt lett volna a helye annak a márványgolyónak is, amely a fahíd északi főjén szolgált kerékvetőként, s ezért az oldalát az abroncsok már meglehetősen lekoptatták, kétségbeesett, tehetetlen mosolyt varázsolva ezzel a szemenincs óriáskoponyára, melynek eredetéről már emberöltők óta nem tudott senki semmi bizonyosat, de legalább mindenki el tudta képzelni a faluban, hogy néz ki a márvány, amely a környező hegyek palakövei között valóban ritka jövevénynek számított. Talán még a rómaiak hagyták itt, egy óriási ostromgép lövedéke volt, vagy a szászok machináltak vele valamit, amikor a tűzfegyverek előtti korban, felháborodva a környék gazdasági felügyeletével megbízott Kendi család túlkapásaival, megostromolták a kiskendi erőd kormos és omladozó, de még így is több méter vastag falait, melyet a rómaiak emeltek a só- és aranyszállítmányok védelmére de a szászok ellen mit sem ért, lévén azok járatosabbak a várostromlás művészetében, mint várvédésben a nyílt terepet kedvelő magyarok.
Amikor a Küküllő elterelésével sikerült végül alámosatni a nyugati bástyát, amely dőltében egész a kapuig rántotta magával a falat, a várba özönlő szászok az éhen pusztult védők tetemei között csak két élőt találtak, két Kendi-fiút, akik az emberevés sötét bűnébe már hetekkel korábban beleőrülhettek. Kivégzésük így inkább mulatságosra, mint elrettentőre sikerült, mert mialatt karóba húzták őket, először röfögtek, aztán huhogtak, mint az ajtószárnyra szegezett bagoly, és mielőtt végképp kilehelték volna a lelküket, már ha maradt bennük addigra egyáltalán, valami ismeretlen és vészjósló nyelven kántáltak, amit a szász krónikás a pelaszggal azonosított, talán azért, mert Hérodotosz ennek a népnek tulajdonítja az antropofágia rendszeres kultuszát, amelyhez oly megátalkodottan ragaszkodtak, hogy inkább kipusztultak, mintsem hogy új isteneknek behódolva felhagyjanak vele.
Talán ugyanezért, a pelaszgokért érkezett Friedrich von Hartig, a Lüders seregét kísérő földrajztudós, aki fiatal korában a görög szabadságharcért lelkesedett, a különös földtani jelenség hírére néhány császári katona kíséretében a faluba, mintha a háború csak arra lenne jó, hogy a korábban figyelemre se méltatott dolgokra most a legfontosabbakra szánt időnél is többet fordíthassanak.
Vizsgálódásai idejére a parókiában szállt meg, amelyben ekkor még híre-hamva sem volt a könyvtárszobának, ahol később a hamutartót találtuk, sőt, ha hinni lehet a rendkívüli eset körülményeit megörökítő metszetsorozatnak, a helyén egy öreg magtár roskadozott, amelyben a faluba érkezett segesvári sebesülteket helyezték el. A birtokunkban lévő metszetsorozat számozott lapokból áll, és Friedrich von Hartig bronzmezei expedíciója mellett Lüders segesvári győzelmét is megörökíti, vagy fordítva, az elsőtől a nyolcadikig Lüders és Segesvár, a kilencediktől a tizenötödikig Hartig és a meghasadt Bronzmező, Mars és Kalliopé, kartácssortűz és pelaszg bronzmívesség, szétforgácsolt huszárroham és a meghasadt földből kiálló bronz harci kocsi valami bámulatos egyetértésben és kálváriai konzekvenciákkal. Egyedül az utolsó metszet hiányzik, s ez nyilván nem lehet szándékolt aszimmetria: a sorozat a csatával kezdődik, elkalandozik a geológia és az ókortudomány rejtelmeibe, majd visszakanyarodik a háborúhoz - a tizenhatodik metszeten a magtár leégésnek kellett lennie.
Jávor Dénes, amikor harmadnap rátaláltak az erdőben, már halott volt, legalábbis nem volt épeszű ember, aki az ellenkezőjére fogadott volna. Félig leszakított lábát és jobb kézfejét lerágták a kutyák, csak a balja maradt épen, amely a mellkasa alá szorult. Az árkokból kiszedett többi halottal együtt meszeskocsin hozták a faluba, és a magtár mellet fektették a többi mellé; a falusiak azt gondolták, hogy majd megvárják, amíg minden sebesültnek eldől a sorsa, a felgyógyultak mehetnek tovább Marosvásárhelyre, a halottakat pedig várja a cinterem tömegsírja, amelyet, tekintettel a forró augusztusra, már jó előre megástak, csak a pontos méreteit nem akarták elkapkodni. A harmadik nap, az a titokzatos harmadik nap, amelyre a sebek vagy végképp elfertőződnek és elüszkösödnek, vagy beforrnak és elsimulnak, hogy a sebesült a visszanyert bizonyosság jósálmaival ébred, augusztus harmadikán virradt fel, de véget is ért, mielőtt elkezdődhetett volna. A tűz a magtárnak az egyházi szőlők felé eső sarkánál lobbant fel, ahová a halottakat terítették ki, hogy bevárják a később érkezőket; valamivel hajnal előtt keletkezhetett, mert az éjféli ellenőrzés még mindent rendben talált. Mire pirkadni kezdett, az öreg tetőszerkezet teljes felülete égett, és mire jó néhány nappal később sikerült széthúzni az üszkös gerendákat, a sebesültekből, gyógyulókból és haldoklókból, csak néhány csontdarab maradt. Egyedül Jávor Dénes élte túl a tüzet, az orvosok szerint azért, mert a benne maradt vér hirtelen meghígult, és valami rejtélyes módon mozgásba hozta a szívet: de hát ez a magyarázat inkább csak arra szolgált, hogy a nyilvánvaló és ellenséges csodát elfedjék vele. Talán erre utal az is, hogy a Bronzmező hasadékát és a tömegsírt, amelynek az alját épp csak hogy beterítette a magtárból kikapart, csonttörmelékkel keveredett hamu, ugyanazon a napon temették vissza, talán az időt akarták visszagyömöszölni újra a sifonérba, hogy aztán, mintegy véletlenül, megint kinyíljon, és kiboruljon minden kacat, amit az évszázadok belegyömöszöltek.