Berlin-Wannsee

Valami török adót nézek, illetve csak hallgatom, a tévé a hátam mögött van, az íróasztal meg a fal felé fordítva a sarokban, vagy dolgozni, vagy tévézni, ezt üzeni az elrendezés, a török adón meg egy duci török szépség énekel egy rózsakertben, és időnként a szívére szorítja a kezét, tudom, mert odafordultam az előbb. Szívére szorítja, aztán leengedi, fel-le, így. Azért a török adó, hogy hátha eszembe jut valami a regényemhez, végül is abban is nagyon sok török van, rengeteg török, az egész magyarországi török haderő, most épp lapítanak, mert támadunk, de vissza fognak vágni, legkésőbb a hatodik fejezetben, és lemészárolnak egy csomó bajor nehézlovast meg parókás francia hadmérnököt, de még nem tartok ott. Egyelőre a negyediket kéne befejezni épp, ez egy szerelmes fejezet, és ahhoz még eszembe kellene jutnia néhány dolognak. Kérdés, hogy a törökről jut-e az ember eszébe a török, vagy valami másról; teszem azt, eszembe juthat-e Bölcs Leó Taktikájának harmadik könyvéről a púpos olasz pincér, aki tegnap pizza sicilianát tálalt nekem sok pici szardellával és méregerős paprikaszeletkékkel? Az elme nagy titkai ezek.

Néztem egyébként itt a tavat, a Wannseet, egy nagy döglött hal lebegett a korlát tövében némi hordalék között, nem tudom, milyen hal, mert már nagyon döglött volt, egészen amorf, de talán egyébként se tudnám, rég horgásztam, rég horgásztam egy jót, sneciztem néha, de azért az csak nem ugyanaz, és az ilyen tudások, mint például ami a halfajtákat illeti, hajlamosak kiesni, a sencit leszámítva már mind kiestek, kicsusszantak, domojkók, márnák, meg a többi, nagy, néma, síkos halak, ahogy egyébként minden más is, az arcok például, így egy hét távollét után, kicsúsztak szinte mind.

Erre akkor jöttem rá, amikor most hirtelen be kellett adnom egy fotót magamról valami izébe, nem volt fotóm, nem hordok magamnál fotókat, se magamról, se másokról, meg voltam lőve. Vettem egy digitális gépet, ez volt az első dolgom, láttam, hogy van rajta ez az opció, a magányos utazók műfaja, akik szégyellnek megkérni másokat, vagy nem merik a kezükből kiadni a gépet, mert attól félnek, hogy a szimpatikus amerikai nyugdíjas-házaspár eliszkol vele, az az opció, hogy lefényképezi a fényképezőt. Le kell tenni valahova, benézni, aztán gyorsan odaszaladni a beállított helyre, mielőtt a gép még exponálna. Sok tragikomikus családi kép készült már így a világtörténelemben, amikor a papa is benne akart lenni a képben. A papáknak ki kell maradniuk, akkor lesz jó a kép, akkor fejlődnek frusztráció nélkül a fiúgyermekek, akkor nem fáj a fejük a családanyáknak, hízik a családi kassza és őrzi szüzességét a bárszekrény. Ki kell maradni és el kell menni egyedül, és egyedül fényképezkedni távoli földrészeken, komor helyszíneken, itt Berlinben például Kleist sírjánál, mogorva hársfák alatt, akik még azt is látták, hogy lőtte főbe magát, miután a nőjét is főbe lőtte, önkioldós kamerával, az a férfiműfaj.

De persze Kleistnek könnyű volt, Kleist katona volt, tudta, hogy kell bánni a fegyverrel.

Elsőre nem értem oda, a lábam látszik, meg a kezem, ahogy a pad támlája felé lendül, és egy kétségbeesett grimasz egy nagyon furcsa fejen, amely nem lehet az enyém. Tudom, mert szoktam nézni magam, kirakatüvegben, autószélvédőn, meg persze fürdőszobatükörben, mindenütt, ahol csak látszom, és ezért tudom, hogy az az ember ott nem lehetek én.

Másodjára már odaértem, le is ültem, csak az arccal volt a baj, épp elindult valami mosolyféle, csak még nem fejeződött be, és mosolyognom kellett a képen mindenképpen, fontos helyre készül a fotó, szimpatikusnak kellett lennem, kedvesnek, ami egyébként nem vagyok, ahhoz az arcom előbb el kell rendezni, és az nem megy rögtön, na de mindegy is. Aztán megint valami gikszer, aztán megint, furán tartott vállak, egészen behúzva, összenyomva, hozzá valami eltorzult és megnövekedett áll, és olyan mosoly, mint Ceaucescué, amikor a koporsóban mutogatták, ha mond ez még egyáltalán valamit.

Aztán feladtam, kész, Kleist sírjánál ilyen az ember, és hazamentem. Kiválasztottam egyet találomra, és elküldtem. Láttam, hogy ez nem én vagyok, hogy a fotó nem rólam készült, de akkor már idő volt, mindegy volt.

Aztán később eszembe jutott, hogy az egész fotózkodás alatt előképeket kerestem, arcokat, azokét, akik nekem szimpatikusak, mint, és akkor itt most a nevek következnének, ha. Arcok, amelyek után a sajátomat igazíthatnám, minthogy a sajátomban nem bízom ezek szerint, de még a Dürer sapkás önarcképe se jutott eszembe, egyetlen arc se jutott az eszembe. Semmi se volt meg, amit otthonról kellett volna hoznom. Meg egyébként is minden olyan bizonytalan volt, olyan körvonaltalan, csak valami homályos fiziológiai öntudat, vegetatív jelenlét. Még a Kleist-féle hársfák, még a Wannsee is, és ez az egész szigetcsoportszerű város megérinthetetlenül, kétdimenziósan lebegett, mint a Feszti-kép.

Fura dolog ez egyébként, minden utazásomnál így van, hogy hosszabb-rövidebb ideig minden új helyen csak lebegek, kóválygok valami nyomasztó elveszettségben, az üres porhüvely, isten vaktölténye. Küzdök, hogy visszahódítsam az elvesztett, elfoglalt, lezárt teret, énem erkélyét, ahol a napfény ragyog, és a piazzán nyüzsögnek a népek, amíg én a dohos szobából dörömbölök a bedeszkázott ablakokon. Ha Kisorosziba megyek, csak néhány órát, ha Nyíregyházára megyek, már két napot, és így tovább. Berlinben egy hétig nem tértem magamhoz, és most már azt hiszem, tudom, miért.

Hát azért, mert a daimón gyalog jár. Az enyém legalábbis biztosan. Azért jár gyalog, mert még az előttről származik, hogy az angyalokat feltalálták volna. Már ha csak buszra szállok, előbb-utóbb lemarad, és akkor jön ez a furcsa elbizonytalanodás, eltűnnek a koordináták, az öntudat elhalványul, már csak alig pislákol, mint a mesebeli erdő mélyén, a rablók tanyáján a fény. Nincsenek emlékek, nincs raktározás, csak a test utazik a térben, zötykölődik a vonaton, bóbiskol a távolsági buszon, vagy nyolcezer méteren whiskyzik. A daimón meg gyalogol, kis táskájában a flopykkal, hűségesen, komótosan, eleinte talán még integet is, kiabál, méltatlankodik, aztán feladja, és egyedül kutyagol tovább. Végül odaér, amikor a gyalogló odaérhet, kicsit szemrehányóan lezökken a székbe, kifújja magát, fájó lábszárát masszírozza, és akkor aztán jól van minden megint. Az ablakokról lefeszegeti a deszkákat, a denevéreket, baglyokat és éjjeli lepkéket kiseprűzi, aztán kiülünk az erkélyre, bort töltünk, rágyújtunk, és nézzük az alkonyi nyüzsgést a piazzán, a platzon.