Van nekem egy démonom, a Gergő.

Vannak rajta kívül más démonaim is, de ezek név dolgában vagy gyengébben, vagy túlhabzóbb bőséggel vannak eleresztve, meg cserélgetik is a neveiket egymás között, aztán meg én is tartok néha keresztelőt, csak úgy fröcsköl a baptisztérium; meg olyan is van, hogy egyszercsak beállít egy vadonatúj, vadonatúj névvel, és akkor azt is szokni kell. Néha sikerül egyiknek-másiknak a seggére verni, azt kihúzom a listáról, miként az osztályfőnök húzza ki a túlkoros és sokadjára hetedikes nebulót, és ereszti tovább nevével együtt az élet zűrzavarába. Vesződjenek most már vele mások.

De ez a Gergő, ez mindig is Gergő volt, és mindig az is marad.

Csodálkozva figyeljük ezt a nagy jövés-menést, a Gergő, meg én.

Hogy ki is pontosan ez az én, ezt most hagyjuk máskorra, elég legyen annyi, hogy sem nem Péterfy, sem nem Gergely, sem nem valami harmadik, de vanni - van. Valami van. És van a Gergő is.

Nem tudom, hogy viszonyul Jancsihoz a János, Lalihoz a Lajos, István a Pistihez, Palihoz a Pál, nem tudom, hogy náluk a becenév vajon nem csak a gyerekkor fosszíliája-e, mint a mecsbox, amely költözéskor kigurul a szekrény mögül, plusz a családtagoknak és barátoknak tett engedmény, vagy valami más is - csak a magam nevében, a magam magamában beszélhetek (de hát éppen erről volna szó), ami, mint ez az előbbiekből nyilvánvaló, nem azonos azzal, ahogy a Gergely a Gergőhöz viszonyul. Lehet, hogy náluk a Paliból a Pálba, a Laliból a Lajosba lezajlott egy szép és természetes átmenet, amely nagyjából a felnőtté válással, a saját személyi igazolvány és választójog birtokba vételével paralel; hol egykor Palik szaladgáltak, ott most Pálok cammognak, saját Pálságukat teljes terjedelmükkel betöltve, mint egy megérdemelt bőrfotelt, hogy a koporsót már meg se említsem, azt a végérvényes és tökéletes megPálosulást.

A Palika egy ígéret, amit beteljesít a Pál – már persze jó esetben: ismerjük az örök Palikákat, akik dúlt anyjuk mögött vontatják a gurulós szatyrot, és belerejszolnak a nadrágjukba (a sajátjukba).

A Gergő először is nem becenév, hanem saját szubsztanciája van, a Gergely pedig nem a Gergőből lett, sem nem fordítva, hanem mindig is ott volt, a Gergellyel párhuzamosan, pontosabban a párhuzamok természetét ördöngösen kijátszva mintegy körülölelve, mintegy fojtogatva azt. A Gergő a Gergely parazitája, ez többé-kevésbé megkockáztatható.

Itt segítségül lehet hívni azt az érvet is, hogy én nem vagyok Gergely.

Meg azt is, hogy Gergely nevű démont nem ismerek.

Ide tartozik még az is, hogy egy nagyon lezserül kezelt logika szerint e szöveg személyessége már az esztétikumát fenyegeti, de még egyszer ismétlen: én különféle okokból sem egyik, sem másik nevem nem vagyok. Személyesség ezzel kilőve. Ezért beszélünk itt most a szokatlan egyes számban, hogy mállasszuk a személyességet támasztó érveket. Hogy málljunk.

Így nagyjából eléggé körbehántoltam ezt a Gergőt ahhoz, hogy komolyan lehessen róla beszélni. Hogy ez a Gergő mért nem Gergely-szupplementum, és hogy mért annyira külön valami, hogy démonná lehetett.

Ha Gergőnek szólítanak, összerezdülök, mintha a nekem célzott golyó épp a fülem mellett fütyülne el, aztán illedelmesen beállok egy tökéletesebb célpozícióba; válaszolok, és Gergőre sandítok, a démonra, aki szalmakalapjában mellettem csetlik-botlik, mert nem szokta meg a városi életet. A Gergő ugyanis vidéki gyerek, még annál is vidékibb: erdélyi. Erdélyből kóborolt egészen hozzámig ez a Gergő nevű démon. A család erdélyi gyökereiből sarjadt ez a Gergő, kicsi székely Gergő, pörge szalmakalapban, éppen serkenő bajuszkával, valahonnan a Hargitáról. Kicsit debil, nagyfejű, hasbavállas gyerek, maroknyi székely.

Ezekkel a mondatokkal most ezt a Gergőt kellőképpen sikerült megtaposni, ami veszélyességéhez mérten aránytalanul súlyos válaszcsapás, de hát ez van. Erőfitogtatás, ez a lényeg.

És még alig törölte le a vért a bajuszkáról, újra bele fogok gyalogolni.

Amíg másnaposan tovább aludnék, ez pásztorsípjába fúj, úgy ébreszti a napot. A Jóistenke harmattal permetezi előtte a rétet. A madarak füttyögetnek neki, és ő tökéletes élethűséggel visszafüttyöget. Aztán, ha nagy nehezen felébredek, itt téblábol mellettem, pásztorbotot farigcsál, amíg én a klaviatúrát kalapálom, aztán unatkozik, ásít, és megint énekel, valami idióta egyszerűséggel és romlatlansággal, ami felkelti bennem a romboló szenvedélyt. Aztán belekukucskál, hogy mit írtam, és szavakra meg mondatokra mutat, amelyek szerinte értelmetlenek, amelyek szerinte nincsenek. Az ellenérvekre, az úri huncutságokra dacosan legyint. Istenigazából csak a mesékkel tud úgy-ahogy kezdeni valamit, de ott is idegesen mocorog minden újításra. Ha az utcára kimegyek, leáll bambulni a furcsább öltözetű emberek után, a nőktől nagyon fél, olyankor elbújik mögém, és bajuszkája szöszeit csavargatja. Ha leállok beszélgetni valami ismerőssel, az egészből egy kukkot sem ért, gyanakodva hunyorog, mintha épp a bőrére alkudnék. A promiszkuitáson elszörnyülködik, és az utolsó ítéletről motyog. Ha olvasok, odatolakszik mellém és a könyv fölé hajol, és minden szónál felujjong, amit véletlenül felismer. Ha tivornyázom, duzzogva ül a sarokban, de ahogy hazafelé botladozom, megszán, és támogat, hogy hasra ne essek. Ha ágyba dőlök, sokáig tilinkózik valami altatót, és nem lehet tőle elaludni. Egyszóval hasznavehetetlen és idegesítő a legényke. Egyedül akkor veszem néha hasznát, ha ördögökkel találkozom: a Gergő olyankor harciasan előreugrik, előrántja székely bicskáját, és azzal hadonászik az ördög felé, amíg az el nem unja, és legyintve otthagy bennünket. Röhögni sincs kedve rajtunk, annyira groteszk az egész, ahogy állok én, a langaléta, ezzel a reflektálatlan mitugrásszal az oldalamon.

Ma például négy vagy öt ördögöt láttunk, kettő férfit, három talán nőt, az egyik mögöttünk jött az utcán, és azt sziszegte: „patkány!”, a másik, egy apródfrizurás égimeszelő hozzánk nyomakodott a villamoson, és csak bámult, bámult a szemünkbe, és ez nem esett jól nekünk, és ezzel még nem is mondtunk semmit. Másnaposak voltunk ugyanis, másnapos szorongásaink voltak, amelyek újabban halálszorongások, betegségszorongásokon keresztüli halálszorongások, figyeljük a szívünket, hogy mikor áll le, és az agyunkat, hogy mikor lyukad ki, és egyéb testrészeinkkel kapcsolatban is különféle, orvosilag nehezen megmagyarázható, ezért talán inkább csak szimbolikus szorongásaink vannak, félünk például a lábunk elvesztésétől, hogy egyszercsak ott marad valahol, leesik, elmegy, otthagy minket egy távoli külvárosban a pácban, amíg mondjuk használt lengéscsillapítóra alkuszunk, vagy orvul visszahajlik, mint egy török papucs, mint a kis Mukké egy Hauff-mesekönyben, miközben sorban állunk a CBA-ban, és elbambulunk egy Blikk-címlapon, amin, de ez már tök mindegy.

Legeslegjobban azonban attól félünk, hogy ülünk a monitor előtt, és nem jut soha többé az eszünkbe semmi, elzáratunk a játékszereinktől, minden izgalomtól és szépségtől elzáratunk, a kertből elűznek, és itt maradunk e rettenetes bádogszín ég alatt, halálraítélt szüleink közelgő halálán szorongva, halálraítélten labdázó gyerekeink körében lógó fejű halálraítéltnek, és csak a Gergő tilinkózik nekünk.