- visegrádi standup -

Gyerekkoromban, valahányszor Visegrádra vittek sétálni, azt a műhelyt kerestem, ahol - Kosztolányi versében, amelyet nagyapám sokszor idézgetett, illetve ennél méltóságteljesebb szót kell használnom, sokszor deklamált elérzékenyülten -, kormos zavarba kis műhelyébe dolgozik a varga, csöpp láng előtt, szegényen és hiába, mint régi képen, ódon bibliába. - A műhelyeket akkoriban olyannak képzeltem el, amilyeneket Budán láttam, a lágymányosi mellékutcákban, ahol az flaszterre nyíló pincehelységekbe szorultak a kézműipar valamikor szebb napokat látott kismesterei, megannyi megkeseredett, szomorú ember, homlokukon a maszekság gyanús bélyegével, savanyú arccal, mert őket senki sem szerette, a kommunisták azért, mert gyalázatos csökönyösséggel és csökevényességgel ragaszkodtak a magántulajdon idejétmúlt és meghaladott ábrándjához, és a nemkommunisták, vagyis majdnem mindenki szintén utalta őket, nagyjából ugyanazért, mint a kommunisták, de az is lehet, hogy egyszerűen csak irigységből. Irigyelték a szomorúságukat. Bár őszintén kétlem, hogy valaha is, amióta világ a világ, akár egyetlen varga is vidám ember lett volna. Szomorúságuk mintegy anticipálta azt a tényt, hogy ma már senki sem tudja megmondani, hogy mit is csináltak, miben különböztek a kártolóktól, a soltészoktól, a cipszerektől, a darabontoktól és a markotányosnőktől, egy olyan nyelvi sorozat szereplőivé váltak, olyan elfeledett, titokzatos nyelvi jelekké, amelyek a valamikor népszerű Legyen ön is milliomos! c. játékban már százezer forintos kérdésekben szerepeltek. Mindjárt az olyan kérdések után, hogy melyik francia uralkodót avatták kétszer szentté, IX, X., XI, vagy XII. Lajost? De akármit is csinált a varga és akármilyen szomorú volt is, én ezek miatt a halvány gyertyafényben himbálózó Kosztolányi-sorok miatt éltem-haltam azért, hogy végre megpillanthassam, amint műhelye félhomályában a rejtélyes munkadarab fölé görnyed, körötte sok, nagy szemű, sápadt, éhező gyerek, hátul a díványon tüdőbeteg, köhécselő asszony, arrébb egy piros lábossal csoszogó nagymama, aki minden lépésre kilötyögtet egy kis káposztalevest, egyenesen bele a kék mamuszába, amit a varga csinált neki, merő bosszúból, elviselhetetlenül nagyra, hátha elesik benne valahol, és összetöri az összes csontját, fantáziálgatott fogcsikorgatva, elfehéredett, összeszorított ajkakkal a varga – külön kérdés, plusz százezerért, miben különbözik a varga, a szabó és a suszter?
Visszatérve a műhelyhez, persze, hogy nem találtam a keresett, vagy vizionált pincehelyiséget; az öreg vasajtók rég elfeledett pincékbe nyíltak, ahol már csak néhány rozsdás hordóabroncs emlékezett arra az időre, amikor a környék dombjai még bőven ontották az amerikai alanyt sose látott tőkékről a bort, a szomorú hetvenes évek limlomjai hevertek az üvegjük vesztett vaskeretes ablakok mögött derengő homályban, foszlott papírú cementeszsákokból kandikált elő a döglött anyag rinocéroszbőre, gyanús vegyi anyagok maradéka száradt a műanyag kannák oldalán, nagy kupac u-szög között egy rozsdás lakat árválkodott, és a varga, Kosztolányi vargája, nem volt sehol. Talán jobb is volt így neki, nem lenni egyáltalán sehol, főleg nem Kádár János Magyarországán, homlokán a maszekság és a svábság kettős bélyegével. Jobb volt neki megbújni ott a vers örökkévaló félhomályában, és csak szavalóversenyek megyei döntőin támadni fel néha egy picit egy-egy régi vágású, és talán még a maszekoknál is szomorúbb és frusztráltabb értelmiségi család leánygyermekének – hogy úgy mondjuk – ajakán, akik dacból, vagy kivagyiságból, vagy talán mindkettőből mégsem Sinka István Mirzájával indultak a nemes vetélkedésen, nem is beszélve Váczi Mihály Még nem elég-jéből, amelynek – olcsó poén, de nem hagyom ki – egy országnak elege volt, és még a harcedzett idegzetű magyartanárok is arcrángást kaptak, ha a versenyző, energikusan toppantva, elrikkantotta a címet zsűritagok felé, akik a piros bélésselyemmel letakart asztalnál a szegfűvel teli csehszlovák virágváza – pedagógusgyerek vagyok, el nem tudjátok képzelni, hány ilyet dobtunk ki az érettségik után, horribile dictu még Szász Endrés vázát is, azt már nem emlékszem, miért -, de vissza a zsűritagokhoz, akik még mindig a virágvázák mögé húzódva próbálják – reménytelenül – leküzdeni álmosságukat. Simon István Mirzája a népi írók szomorú, poros, és hogy, hogy nem, contradictio in adjecto, lábszagú sivatagán épp csak az imént poroszkált keresztül, a vastagbokájú, zsíros arcú kislány, amilyen, isten bocsássa meg, a téeszelnököké szokott volt lenni, anyukája elismerő pillantását kutatva a teremben – jaj, azok a téeszelnökné anyukák, a vörösre festett hajukkal kék műselyem blúzban, hozzá zöld műanyaggyöngysorral és lakkpiros retiküllel, mért is nem hibernáltunk egyet legalább a jövőnek, hogy a késői utódok kiolvaszthassák – épp levonult a pástról, tehát akkor végre jön Kosztolányi és a varga ilyenkor kicsit feltámadt ideiglenes elíziumából, meg az édes, elmebeteg, árva Schumann, és a hallgatóság fantáziájában ismét a titokzatos munkadarab fölé görnyedt, egy-kettőt lobbant a gyertyafény, és ennyi, és annyi.
A vargával tehát nem sikerült találkoznom Visegrád kilencszázhatvankilencedik évében, amely pontosan olyan fáradt csodavárásba süppedten telt, mint Mátyás király rövidke intermezzója előtt és után az összes többi sok száz, olyan ez a város, de tényleg, mint egy bomba nő, akit a sors furcsa hanyagsága, vagy egyenesen sanda rosszindulata folytán csak egyetlen egyszer háltak el úgy rendesen-becsületesen, de a lovag, aki este Mátyás néven mutatkozott be, reggelre kelve, szétdúlt nászi ágyat és temérdek ígéretet hagyva maga után, angolosan távozott, noha a brit szigeteket sose látta, a lány pedig, akinek romantikus lelke nem tudja begyógyítani ezt a sebet, azóta is csak vár, és vár, és állandóan a keze ügyében tartja a telefonját, hátha megcsörren, - szóval a régi mesterségek mégiscsak rám találtak egy igazi, hamisítatlan borbélyműhelyben. Vannak olyan emlékeim, és ezzel egészen biztos nem vagyok egyedül, amelyekről nem tudom eldönteni, hogy álmodtam őket, vagy valóban megtörténtek. Pályaudvarokról, fél napra véletlenül meglátogatott városokról, hajnali, tóparti ébredésekről, egyéjszakás lányokról, első nekibuzdulásból kabátzsebbe tett, aztán zavartan egy másik kapualjban kitett macskákról, meg ilyesmikről vannak ilyen típusú emlékeim, egyszóval olyan helyzetekből, amelyek a hétköznapi létezés határmezsgyéjén estek meg, nem a fősodor hozta őket, mint az élet többi nagy, vízáztatta rönkjét. Ebben az emlékben, vagy talán álomban, biciklin, mégpedig egy bordó Csepelen karikáztam fel az Áprily völgyből, nyári létezésem örök, esőtől csöpögő, transzilván kolorittal pingált díszletéből, a Duna kacskaringóit követő 11-es úton Visegrádra, talán csakugyan azzal a tervvel, hogy kerítek egy borbélyt, aki végre rendbe szedi akkor még boglyas és rakoncátlan fürtjeimet. Nem tudom, mi volt a nyiratkozási tervvel a távlati cél, valami hölgyszemély megudvarolásának céljából kellett-e a fizimiskámon igazítanom, vagy egyszerűen csak magamnak akartam tetszeni, ó, hiú Narkisszosz, ennen víztükörömben.
Süppedős, ragadós augusztus volt, mint egy lomtalanításra érett műbőr kanapé, amely fényes festésének pikkelyeit cafatokban vedli. A hajóállomásnál épp kikötött egy túrahajó, gyomrából elcsigázott turistacsoport szédelgett ki a napfényre, nyávogó gyerekek fagylaltot követeltek, durcás anyukák tiszta női vécét. Bordó Csepelemen fölényesen suhantam el mellettük, mint majdnem visegrádi illetőségű, majdnem bennszülött, aki úgy kerekezik el a fellegvár alatt, hogy eszébe se jut, hogy felpillantson, mert ezerszer felpillantott már, és mindig ugyanazt látta, a fellegvárat, vagyis annak hűlt helyét, ékes bizonyítékául annak, hogy a rebellis magyarok a szabadságukat ugyan sosem tudják kivívni, de váraikat és városaikat előszeretettel szanáltatják bármely erre kapható nációval, aki éppen a birodalomépítés fázisába jutott, majd emlékezzetek erre a mondatra, amikor a rövidesen kitörő polgárháborúnak az úniós nehézbombázók sűrű fellegeiből hulló precíziós bombák vetnek csak véget, és a Bukarestből fellőtt cirkálórakéták, amelyeket szlovák kommandósok lézerei vezetnek a célra, és mindenki visz majd haza egy darabkát a parlament köveiből és Dávid Ibolya véráztatta kiskosztümjéből, melyre Bokros Lajos bajuszszőrei ragadtak, de az igazi nagy verseny majd Navrasics Tibor szemüvegéért és Szekeres Imre vendéghajáért folyik majd, miközben Gyurcsány és Orbán a hágai börtönben a fűtőtest csövén gyakorolva a morzét, szomorú kuruc dalokat küldözgetnek egymásnak, és egy láda tokaji aszút tesznek fel a fogadásra, hogy melyikük fekszik Milosevic matracán, de elvesztik, mert arra a sanda hágai bírák Fodor Gábort fektették, hogy Kolompár Orbánnak legyen kivel játszania, aki 2010 véres tavaszán a Fekete Tigrisek élén kikiáltotta a független Szabolcsországot, és életre buherálva Szamuely páncélvonatát, végigterrorizálta a keleti megyéket, na, szóval mentem a Csepelemen, hogy borbélyt találjak, valami furcsa, azt is mondhatnám, csak rám jellemző fatalizmussal, hiszen tudnom kellett volna, hogy messze s távol nincs Visegrádon egyetlen borbélyüzlet, népszerűbb nevén fodrászati kátéesz sem, poros kis falu volt akkoriban Mátyás faképnél hagyott kedvese. De persze tudjuk a kottát, Nem elég megborzongni/ De lelkesedni kell, lelkesedtem tehát, és megzörgettem a hajóállomás pénztárának légyszaros üvegét, hátha választ kapok a tömbjegyeken bóbiskoló pénztárosnénitől, van-e, s ha van, merre van borbélymester Visegrádon.
Úgy volt az, bizony úgy volt Kádár János Magyarországán, hogy két szakma adódott a deklasszált polgári nagymamáknak, vagy ruhatárosok voltak egy moziban, vagy pénztárosnők a MAHARTnál vagy a VOLÁNnál. Imbolyogtak a szép, rendben tartott, szebb napokat látott kontyok, a loknis frizurák, amelyek még látták Horthy Miklóst, ahogy Makovecz Imrével fehér lovat áldoz a Gellért szálló különtermében, finoman peregtek a német nyelven nevelkedett R-ek, elegánsan siklott a tömbből kitépett és pecséttel ellátott jegyet tartó, hosszú ujjú kéz, amelyben, mint régen a vidéken, még örvénylett a Sonatha Pathetique, és reszketett némi édes tömény, hogy valami egészen megrázót is mondjunk ezen az aranymetszett ponton. A kéz kibújt az izzadt konty alól, a légyszaros üveg mögül, előkúszott, mint egy axolotl, ha még emlékeztek a magyargárdisták, bocsánat, nyilasok által agyonvert Szerb Antal halhatatlan Pendragon Legendájára, tehát áttetszően és sápadtan előmászott a kéz, és jobb felé, Lepencefürdő irányába mutatott.
Lepencefürdő, ó, igen, még egy helyszín, ami nem lesz soha többé, csak a nevét lehet ízlelgetni, mint egy posztkommunista ipari rommá züllött erdélyi városnak, de ez most mindegy: a gőgös ingatlanfejlesztők milliárdjai is tempósan szanálják a múltat, a dohos illatú deszkapadokat, a lángos-hurka-sülthal szentháromság később sültkrumplival, hotdoggal és hamburgerrel hexaptichonosodó bádogbódésorait, felkaptam újra a Csepelre, és karikáztam tovább a zordan magasodó Börzsöny és a Prédikálószék felé, és bekanyarodtam az első, vagy talán a második - már nem tudom, pláne, ha álmodtam az egészet, akkor meg mindegy is melyik – mellékutcán.
Én alapvetően szeretek mellékutcákba kanyarodni, egyáltalán, szeretek kanyarodni, gyalog is, mert jó letérni az egyenes útról, mindig keveredik egy mellékutcába-kanyarodáshoz valami titkos, valami lopott, valami elcsent öröm, az allék, sugárutak és promenádok nemes, poroszos és puritán erkölcsisége mégiscsak halálosan unalmas, ezt mindenki tudja, aki már gyalogolt végig egyben az Andrássy úton. Az embert már az Oktogonnál megöli az unalom. Szeretek tehát kanyarodni, és pláne nagyon szeretek biciklivel kanyarodni, megtalálni a megfelelő ívet, finom bedőlni, egy picit kockáztatni, ha túl közel sodródom az útpadkához; kanyarodni, maradjunk ennyiben, jó dolog.
A mellékutca a domboldalra kapaszkodott, apró, falusias házak, ápolt kertek, tele mindazzal a megunt, mégis megunhatatlan magyar vidéki dísznövényzettel, a muskátlik, pünkösdi rózsák, fagyalsövények, rózsabokrok, puszpángok és kövirózsák zöldjével, amelyen még a hetvenes évek örökzöldmániája sem tudott rontani a kötelező ezüstfenyőkkel, melyek alatt kerti törpe ólálkodik, mint egy sunyi diverzáns a biedermeier kispolgáriságból. A Csepel, legalábbis az a bordó fajta, amellyel akkoriban én közlekedtem, még nem ismerte a váltót, ezért a kemény hegymenetet csak úgy lehetett megoldani, ha az ember egyszerűen leszállt a bicikliről, és szépen tolta maga mellett, így értem el, gyalogszerrel az utolsó házig, ahol már-már feladtam a tervet, hogy valaha is eljutok borbélyhoz, amikor bepillantottam az üveges verandára, ahol egy öregúr ácsorgott fehér köpenyben, kifogástalan fehér bajuszkával, amolyan Nagy Imre-félével, ha vizuálisan behoz még ez valakinek egy bajuszt. Kerek szemüveg, az nem volt. És mint amikor két ismeretlen váratlanul felismeri egymásban a rokon lelket, az öregúr kitárta a veranda ajtaját, én pedig egyetlen szó nélkül mintegy varázslatos zenét követve, beléptem a kertkapun a Csepelemmel karöltve, és beléptem a világ minden bizonnyal legrégibb, világvégi, téren és időn kívüli borbélyműhelyébe, ahol írd és mondd egyetlenegy elektromos ketyere sem volt található, sem az ijesztő űrlényszerű hajszárítók, amelyek alatt a nagyestélyi frizurát szárították szombat délutánonként a pesti nők, sem riadtan berregő nullásgép, de talán még lámpa sem; ódon mosdótál álldogált a csontszínre festett vasállványon, öreg, fehér faszék foszló rafiatámlával, néhány olló, és az elmaradhatatlan, kinyithatós borotva, amilyenekkel már csak filmvászonra álmodott sorozatgyilkosok rendelkeznek, élő ember aligha.
- Egy borotválást, fiatalember? – kérdezte az öregúr, aki alighanem utoljára Kossuth Lajos szakállára fente a borotváját, mint tudjuk, hiába, mert Kossuth Lajos nem állt meg a RÉV pénztáránál, hogy útbaigazítást kérjen egy deklasszált polgári nagymamától.
Nem mertem nemet mondani, és így esett, hogy életemben először, a verandára beeső arany napsugár glóriájában, borotva érintette az arcomat, amelyen ugyan még nem volt szőr, még pelyhedző bajuszka sem, de akkor már sem én, sem az öregúr nem azért voltunk ott, hogy valami hasznosat cselekedjünk.
A dolog azért is volt különös, mert nekem akkoriban még egyáltalán nem nőtt a szakállam, de egyetlen árva szál szőr sem; ezt az öregúr valószínűleg nem látta, vagy ha látta is, úgy volt vele, hogy ő most borotválni szeretne, mert borotválni jó; én pedig, a fehér hab keretezte arcom megpillantva a tükörben, majd átadva magam hátraszegett fejjel a hideg acél borzongató érintésének, végre beavatást nyertem az irigyelt misztériumba, amelyet reggelente már oly sokszor volt alkalmam megfigyelni és megirigyelni apámnál. Végül elborított a maró, hűvös Pitralon, úgyhogy jól is esett, hogy lángoló arcbőrömet végre lehűthetem a légárammal, amikor felkaptam a Csepelemre, és elnyerve a felfelé megtett fáradtságos út jutalmát, érintetlen, lobogó hajjal lendületből legurultam a lejtőn.